DR. FÜR LAJOS (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Európában ma már alig van felelõsen gondolkodó politikus, aki ne tudná: a kontinensünk népességének egynyolcadát kitevõ, mintegy százmilliós kisebbségek ügyének rendezése a századvég egyik alapgondja. Kérdéseik megoldása nemcsak a demokrácia próbaköve, de a földrész biztonságának is szerves része.
Az európai képbe illeszkedõ magyar kisebbségek megmaradása azonban számunkra létkérdés is. Nem lehet eltúlozni: a helyzet, a helyzetünk, tisztelt képviselõtársaim, valóban drámai. Mégpedig kettõs vonatkozásban is az: akár a kisebbségi magyarok valóságos helyzetét, akár a megoldás esélyeit nézzük is.
Helyzetüket illetõen talán nem is a rendszeresen fölemlegetett, így közismertebb, jogi, igazgatási, mûvelõdési, anyagi feltételek hiánya, elégtelen volta a legfõbb gond. Sokkal lehangolóbbak a számszerû adatok. Hisz a tények azt mutatják, hogy a trianoni békediktátum óta eltelt háromnegyed évszázad alatt a magyar kisebbségnek 1920-ban még 3,3 milliónyi lélekszáma a szomszédos országok hivatalos statisztikái szerint 1990-re 2,8 millióra apadt, vagyis közel egyötöddel fogyott, miközben - idõ hiányában mellõzve a részadatok felsorolását - a velük együtt élõ többségi népeké, az erdélyi, vajdasági népeké, két-háromszorosan, sõt a délvidéki szerbeké ötszörösen megnövekedett. A mérleg magyar hiánya, viszonyított hiánya három és fél millió lélek.
A végeredmény megdöbbentõ. Nem félek kimondani, tisztelt képviselõtársaim, hogy a középkori katalánok, a törökországi örmények és a zsidóság újabbkori holocaustján kívül aligha található példa az európai népek írott történetében, hogy az etnikai türelmetlenség a szükséges kisebbségvédelem hiányában rövid idõ alatt ilyen pusztítást tudott volna okozni kisebbségi népcsoportokban.
De a helyzet, mint mondtam, drámai a megoldási esélyek tekintetében is. Tudjuk, hogy a létezõ szocializmus elsõ két évtizedében a nagyhatalmi és testvéri internacionalizmus akaratából egyszerûen kiiktatták a magyar kisebbségek ügyét. Szó szerint leírták õket, tilalmas volt róluk még beszélni is. A '70-es és '80-as évek egynémely vezetõi pedig azt a képtelen, szemforgatóan cinikus érvet eszelték ki, hogy a bajok fölemlegetésével csakis nekik - mármint a bajba jutott magyar kisebbségeknek - árthatunk.
Aztán jött a rendszerváltozás. És annak négy éven át kormányzó ereje, személy szerint maga a kormányfõ, nemcsak lélekben vállalta magára a 15 milliós magyarság gondjait, de tett is értük idehaza, tett értük a kétoldalú magyar-magyar, magyar és nem magyar kapcsolatokban. Aligha vitatható érdemeket szerzett a hazai kisebbségvédelmi törvény megalkotásával; szüntelenül értük is dolgozott a diplomáciában, a nemzetközi élet szinte valamennyi fórumán. Nem lehet kétséges: gondolkodásának és politikájának egyik alapelemét az egyetemes magyarságért viselt felelõsség alkotta.
Azután változott a választók akarata - s az új országvezetés gyors sikereket ígért a jószomszédi kapcsolatok megteremtésében is. Azóta persze kiderült, hogy a szinte valamennyi más jellegû és nagyhangú ígérgetés kortesfogás volt csupán - teljesíteni közülük szinte semmit sem sikerült. Mindössze egyetlen ígéretükhöz próbálnak ragaszkodni: a jószomszédi kapcsolatok gyors megteremtéséhez. Az érvelés látszólag realista most is. Jószomszédi kapcsolatok nélkül - mondják - nem léphetünk be, nem fogadnak be bennünket az integrálódó Európa szervezeteibe. Félreértés ne essék, tisztelt Ház, ki ne akarná a jószomszédságot, a Duna-táji népek valóságos megbékélését? Ki nem szeretné, ha megszûnnének a századokon át pusztító torzsalkodások; ha véget érne az egymás rovására történõ elõnyszerzés téves és rossz gyakorlata; ha megszakadna végre az útvesztések és csapdaállítások egymással is összefüggõ, szakadatlan láncolata? És ki ne akarná, hogy a térség - benne Magyarország - mielõbb illeszkedni tudna az általános európai normák rendszerébe; hogy mielõbb teljes jogú tagja legyünk az annyira vágyott, megbékélt, integrálódott és biztonságos Európának?
De nem mindenáron! Nem bármi áron - mert ehhez nincs is szükség érdekeink föladására! Tudom, nem hozzánk fog igazodni Európa, hanem fordítva. De tudnia kell azt is minden felelõs politikusnak - beszédemet ezzel kezdtem -, hogy a kisebbségi ügyek rendezése ma már éppúgy feltétele a jól mûködõ demokráciáknak, mint ahogy fontos pillére a biztonságos Európának.
A lélekszámra vonatkozó döbbenetes adatok viszont kétséget kizáróan tanúsítják, hogy csak a kisebbségi magyarok által is kért jogi, nyelvi, oktatási, közmûvelõdési és önkormányzati garanciák megadása esetén lesznek képesek õk maguk a hanyatlás vészjósló folyamatát megállítani. Aki könnyedén, ilyen-olyan okokra hivatkozva lemond a garanciák kikövetelésérõl, az - akarja, nem akarja - több mint hárommillió magyar föláldozását segíti elõ. Cinkosa és részese lesz a korábban elkezdõdött kulturális genocídium esetleges bevégzésének. Röviden szólva: a létünk ellen fordul, önpusztító politikát folytat. Aki erre az útra lép, vállalnia kell a történelem elõtti felelõsséget.
Duray Miklós mondotta néhány nappal ezelõtt, Székelyudvarhelyen, Orbán Balázsról szólván: "Tudnunk kell, legalább nekünk, hogy nem szétszakítottságunk a tragédia, nem ez a fõ baj - hiszen ilyen már volt. Az igazi baj annak a hamis, de gyilkos meggyõzõdésnek a terjedése, hogy a kialakult helyzetünk megváltoztathatatlan. Talán a szülõföldünk sem lesz már olyan drága nekünk, mint eddig, mert úgy fogjuk érezni, hogy elvesztettük azt az értéket, amelyet ma még õrzünk: a szülõföld televényébõl táplálkozó, lélekbe zárt hazát."
A politika, tudjuk, a lehetõségek és követelmények közötti okos egyensúlyozás nem könnyû tudománya. Kötelezõ tehát a számunkra: kisebbségi ügyekben úgy kell politizálnunk, pártállástól függetlenül, aszerint kell - vagy kellene - gondolkodnunk, hogy ez a lélekbe zárt haza ne vesszen el a Kárpát-medencében élõ egyetlen magyar és egyetlen Duna-táji nem magyar számára sem.
(10.20)
És fordítva: egyetlen magyar és egyetlen nem magyar se vesszen el a lélekbe zárt hazánk számára. (Taps.)