MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Rendkívül keserves problémára keresett megoldást Sepsey Tamás képviselõtársunk. Ez a probléma az, hogy az életüktõl és szabadságuktól megfosztottak kárpótlását valamiféle módon végre tisztességesen rendezzük, mert nagyon régóta vajúdik ez a kérdés. Sepsey Tamás képviselõtársam szándékával teljesen egyetértek, azonban az indoklásában és a felvetésében több olyan dolgot találtam, amely ezzel a nemes szándékkal nincs kellõ erkölcsi arányban.
Már amikor az elsõ kárpótlási törvény tárgyalása folyt ebben a parlamentben, 1991 kora tavaszán, akkor a Szabad Demokraták Szövetségének az volt a teljesen világos és egyértelmû álláspontja, hogy a kárpótlások sorában elsõként az élet, a szabadság elvételéért járó kárpótlást kell rendezni. Akkor, március 4-én mint az SZDSZ szónoka azt mondtam, hogy elsõ az élet, utána jön a szabadság, és csak azután jön a vagyon. Tehát így tisztességes, így méltó és igazságos, ha ebben a sorrendben történik a kárpótlás. Sõt azt mondtam akkor, hogy csatlakozunk Zimányi Tibor képviselõtársunk felfogásához - aki a kormánypártok padsoraiban foglalt helyet -, hogy rangsorolni kell, és ebben a rangsorban a legsúlyosabb injúria azokat érte, akiknek az életét vették el. Sok száz embert végeztek ki '45 óta igazságtalanul - és így tovább, és így tovább.
Sõt, még azt is elmondtam akkor - szintén az SZDSZ nevében -, hogy két évvel korábban, '89. június 16-án, amikor a forradalom halottait temettük, látták az elsõ sorokban ott ülõ öreg nénikéket, hozzátartozókat, akik fiaikat, gyermekeiket, kivégzett férjüket, társukat gyászolták. Ott hangzott el: "Nemzeti gyászt ülünk ma, amikor emlékezünk, és együttérzünk a hozzátartozókkal, akik évtizedekig lopva és könnyeiket befelé nyelve gyászoltak, s akiknek kései elégtételt kell adni."
Akkor azt mondtam: "Azóta majdnem két év telt el, és késik ez a kései elégtétel. Még tovább késik - hát meddig késik?
(16.50)
Szeretném elmondani - mondtam akkor -, hogy '89-ben tárgyalásokat folytattunk a Németh-kormánnyal, és Németh Miklós kormánya hajlandó volt, kapható volt erre a kártérítésre. Föl is ajánlott kivégzettenként félmillió forintot. Ez késõbb nem perfektuálódott.
'91 márciusában azonban az Antall-kormány politikai okokból nem ezt a prioritást vette figyelembe. Annak ellenére, hogy maga Antall József miniszterelnök úr, aki a politikai foglyok elõtt és a TIB közgyûlésén ígéretet tett egy évvel, fél évvel korábban, hogy ez a kérdés rendezõdni fog, ennek ellenére csak jóval késõbb, '92 végére, '92 nyarára készült el a szabadságuktól és életüktõl megfosztottak kárpótlására vonatkozó törvény. Ezek tények.
Harmadikként került sor erre a kárpótlásra, amikorra már az anyagi kárpótoltak jelentõs része - vagy nagyobbik része - megkapta kárpótlási jegyeit, akkorra, amikorra a kiosztásra kerülõ földek jelentõs része már árverés alá került. Ezután éppen a Sepsey Tamás által vezetett Kárpótlási Hivatal rendkívül lassú és hosszadalmas ügyintézése következtében kapták meg hosszú késéssel a politikai foglyok, a munkaszolgálatosok és a többiek a kárpótlási jegyeiket.
Akkor levelet is írtam, hiszen mi sem volt könnyebb, mint a szabadságától megfosztott vagy kivégzett ember kárpótlását elintézni. Jogerõs bírói papírok voltak, amiket a kárvallottak benyújtottak, egyszerûen be kellett ütni a számítógépbe, és az automatikusan kiadta a határozatot. Ennek ellenére több mint egy év telt el, mire '93-ban megkapták a volt elítéltek a kárpótlási jegyeiket. Jogos az õ elkeseredésük, jogos az õ dühük, hiszen zsugorodik a kárpótlási jegyek értéke, nincs már föld, amit kaphatnának, ahogy Sepsey Tamás írja az indoklásában. Ezek után valóban kell valamit tenni.
De azért a politikai felelõsség kérdését nem sorolhatjuk hátra! Tudomásul kell venni, figyelembe kell venni, hogy utolsóként kaptak a szabadságukért kárpótlást az emberek.
A kérdés azonban az, hogy mit lehet tenni. A kormány is mérlegelte ezt a helyzetet, és egy általánosabb életjáradéki törvényt terjesztett be, amely valamennyi eredeti kárpótoltra vonatkozik, és lehetõvé teszi, hogy amennyiben 60 évesek elmúltak, akkor nyugdíjkiegészítés-szerû, valami kis járadékot kapjanak, ami hosszabb idõre elosztva lehetõséget nyújt arra, hogy valamivel megkönnyítse ezeknek az embereknek az életét. Sajnos a statisztika is segít, hogy ez ne legyen túl nagy költség, hiszen Magyarországon a legalacsonyabb az átlagéletkor, így anyagilag túlzottan nagy kockázatot nem kell vállalni egyik törvényjavaslat elfogadása esetében sem - hiszen már fölmerült az elõzõ ciklusban is, hogy 65 éves korra emeljék a férfiak nyugdíjkorhatárát, de kiderült, hogy az átlagéletkor a férfiak esetében ennél kisebb.
Úgy gondolom, az lenne a leghelyesebb - és még nem késõ -, amit Juhász Pál javasolt, hogy Sepsey képviselõtársunk a teljesen indokolt és jogos észrevételeit módosító indítványok formájában bedolgozza a kormány törvényjavaslatába, amelyik egy kicsit nagyobb keblû, mint az eredeti törvényjavaslat volt - nem az öné, hanem a korábbi kárpótlási törvény. S amennyiben meg lehetne oldani, hogy az életüktõl és szabadságuktól megfosztott kárpótoltaknál biztosítva legyen az özvegy öröklési joga úgy, ahogy az eredeti törvényben van, és ezt be lehetne építeni a kormány törvényjavaslatába, akkor ez lenne a legmegnyugtatóbb megoldás.
Azt is szeretném kérni a kormánytól, mivel valóban nagyon súlyos erkölcsi kötelességünk, hogy a kárpótlási jegyek értékét emeljük föl. Ez rendkívül fontos, és ezért tenni kell. Különösen nehéz ez, belátom, amikor az Alkotmánybíróság határozata alapján újabb kárvallott rétegeket kell bevonnunk. Igazságos, tökéletesen igazságos. Nem akarok megint történelemórát tartani az elõzõ ciklusból, amikor Suchman Tamással éppen azokat a kategóriákat próbáltuk az életüktõl és szabadságuktól megfosztottak törvényjavaslatába jogosan behelyezni, akiket most az Alkotmánybíróság utólag tesz be, még jobban megnehezítve a helyzetet. Sajnos, ott is igaz az, hogy a halál könnyít a helyzeten, hiszen amióta folyik ez a tohuvabohu, évek óta, hányan haltak meg, akik nem részesülhettek ebben a minimális kárpótlásban.
Úgy gondolom, a kormánynak igenis, a privatizációs ajánlatból kell adni a kárpótoltak számára is, és meg kell találni azt a megoldást, hogy ne éljenek vissza a szerencsétlen kárpótoltak nehéz helyzetével, és ne folytatódjon a kárpótlási jegyek mélyrepülése.
A magam részérõl tehát támogatom a kormány javaslatát, ami egyébként a következõ napirendi pont. S azt kérem Sepsey Tamástól, hogy módosító indítványokkal javítsa fel a kormány javaslatát, mert az tûnik a legjobb megoldásnak. Köszönöm a türelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)