DR. EGERSZEGI LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy az Országgyûlés törvényalkotási folyamatában különös jelentõsége van azoknak a törvényeknek, amelyek a családot érintik. Ez egyrészt azért van így, mert a család a maga gazdasági, szociális és érzelmi funkcióival a társadalmi létezés alapzata. Másrészt pedig azért is megérdemli ez a témakör a kitüntetett figyelmet, miután a megélhetési gondok, az életmód visszahat a család belsõ életére, és ez a helyzet újabb okot ad arra, hogy a család megrendült stabilitásáról, válságáról beszéljünk.
Meg kell mondanom, hogy a törvény tárgyalása, megvitatása területén egy egészen sajátos akusztikát adnak azok a terhek, amelyek a családra hárulnak - és fognak hárulni a családra. Azért is fontos a család - és ezt különösen kiemelném -, valamint az ezt körülvevõ jogi szabályozás is, miután a család az egyén szocializációjának a kerete, az elvárható és lehetséges viselkedésmódok közvetítõje, így a mai családi viszonyok nagyjából meghatározzák az ezredforduló utáni családok életét és minõségét is.
Amit elmondtam eddig, tisztelt Országgyûlés, tudom, hogy közhelyszámba megy. Mégis azért kellett ezeket a dolgokat felidéznem, mert az a meggyõzõdésem, hogy az elõttünk lévõ törvényjavaslat határozottan a korszerû családmodell kialakítására utal, és próbál segítséget nyújtani a jog szerény és ezen a területen meglehetõsen korlátozott eszközeivel.
A másik ok, ami miatt az elõttünk fekvõ törvényjavaslat kiérdemli az Országgyûlés megkülönböztetett figyelmét, az az, hogy a családjogi törvényünk mostani módosításának hivatkozási alapja a gyermek jogairól szóló 1989-es egyezmény, amint azt az expozé is említette. Ez az egyezmény az emberi jogi nemzetközi szerzõdések családjába tartozik, és minden korábbinál átfogóbban foglalkozik a gyermek védelmével a legteljesebb, az emberi jogokat védõ deklarációk, egyezmények hosszú sorában, miután az elsõ egyezményeket, nemzetközi egyezményeket a századforduló után kötötték, és ez az egyezmény szinte összefoglalja a nemzetközi gyermekjog közel évszázados fejlõdését.
A Magyar Országgyûlés az egyezmény megerõsítése óta két határozatban hívta fel a kormányt a nemzetközi szerzõdés magyar jogrendszerbe való beillesztésére. Ezáltal tehát a törvényjavaslat napirendre tûzése hosszú ideje húzódó adósságokat törleszt.
A továbbiak elõtt meg kell említenem a törvényjavaslatnak azt a feltûnõ sajátosságát, hogy a családjogi törvényt az egyezmény hatására viszonylag kevés helyen kellett módosítani, hiszen a törvényjavaslat tizenkét paragrafust tartalmaz mindössze.
(12.30)
A meglévõ jogszabályok nem tartalmaztak az egyezményben foglaltakkal ellentétes rendelkezéseket, és - amint az expozéban azt hallottuk - fenntartásokkal sem kellett élnünk. Mindez azt mutatja, hogy családjogi törvényünk - annak ellenére, hogy 1952-ben a mostanitól gyökeresen eltérõ társadalmi feltételek között született -, alapjában véve megfelel a nemzetközi normáknak, és ebben természetesen a sorozatos módosítások is közrejátszottak.
Tartalmi szempontból az a fõ kérdés, hogy a törvénymódosítási javaslat milyen változásokat irányoz elõ a gyermek családon belüli helyzetében, ezen túlmenõen a társadalmi helyzetében. Végigolvasva a törvényjavaslatot, azt látjuk, hogy a módosítások három aspektus mentén fejtenek ki hatást a gyermek jogaira:
A javaslatok egy része fokozott védelmet kíván biztosítani a gyermek számára. Itt természetesen némi absztrakcióval kell élnünk, hiszen voltaképpen minden a gyermek érdeke körül forog. Ez a védelem természetesen indokolt, hiszen a családszerkezetben, sõt a társadalomban általában, a gyerek gyenge érvényesítõ képességû fél - és ezt az aszimmetriát kell pozitív diszkriminációval helyreállítani. Erre a családjogi törvény is gondolt, miután már eddig is több mint húsz helyen találunk benne utalást kifejezetten vagy tartalmilag a gyermek érdekére. Most tehát ennek a védelmi rendszernek a kiegészítése történik meg a törvénymódosítás keretében.
Hogyan szolgálják ezt a célt a módosítások? Elõször is úgy, hogy a törvényjavaslat generális szabályként az alapelvek szintjére emelve fogalmazza meg azt, hogy a szülõknek, bíróságoknak, gyámhatóságoknak mindenkor a kiskorú gyermek érdekeire figyelemmel és jogait biztosítva kell eljárni.
Szintén lényegbe vágó ebbõl a szempontból az a módosítás, miszerint az elvált felek tartós jogviszonyát rendezõ egyezség megváltoztatását két éven belül akkor is lehet kérni, ha az a felek kiskorú gyermekének érdekét szolgálja, tekintettel arra, hogy mindeddig csak a gyermek súlyos érdeksérelme esetén volt jogosult a kérelem. Ez még akkor is fontos változás, ha a bírósági gyakorlatban nem túlságosan gyakori, hogy a felek két éven belül kérik a tartós jogviszonyt rendezõ egyezség megváltoztatását.
Ugyancsak a gyermek védelmét erõsítõ módosítási javaslatok körébe tartozónak gondolom a családjogi törvény 49. §-át kiegészítõ új bekezdést, mely szerint a gyermek külföldre történõ örökbefogadása csak akkor engedélyezhetõ, ha a gyermek örökbefogadására belföldön nem kerülhetett sor - mivel ezzel a kérdéssel a családjogi törvény eddig nem foglalkozott. Ennek a kérdésnek a felvetése mindenképpen jogos, akkor is, hogyha el kell ismernünk, hogy a tervezett szabályozás nem elegendõ, a továbbiakban mindenképpen kiegészítésre, módosításra szorul.
A módosítások második csoportja, a törvényjavaslat pregnáns törekvése, egyben a családi élet belsõ demokratizmusát és általában véve a gyermek véleménynyilvánítási szabadságát kívánja növelni. A szabad véleménynyilvánítás természetesen emberi jog és alkotmányos jog, jogképessége folytán a gyermeket is megilleti, ez azonban a családjogi törvényben az egyezményhez képest hiányosan érvényesül. E kérdéskörrel összefüggésben utalnom kell a családnak arra a hivatására, hogy a gyermeket szociális értelemben véve is személyiséggé formálja - és ez csak úgy lehetséges, ha a szülõ elfogadja gyermekét mint autonóm személyiséget, tárgyaló partnernek tekinti, és bevonja a család ügyeinek intézésébe. A módosítások alátámasztására, egyúttal azonban érvényesíthetõségük korlátaira utalva említem meg azt a tapasztalatot, hogy a mai magyar családok nagy részében tradicionális szereposztás, paternalizmus, a gyermek szükségesnél nagyobb alárendeltsége érvényesül - bár éppen a mai közvélemény-kutatásban olvashatjuk azt, hogy ez örvendetesen átalakulóban van. Ezt a hagyományt tükrözi jogi szóhasználatunk is, amikor "szülõi felügyelet"- rõl beszélünk, míg ismereteim szerint az európai jog inkább a "szülõi felelõsség" kifejezést használja, ami a szülõi kötelezettségek egészét tekintve sokkal találóbb megnevezésnek tartható.
E téren a változtatás szándékát átfogóan tükrözi a törvényjavaslat 4. §- ában olvasható, az egyezmény 12. cikkének 1. pontjából szinte szó szerint átvett kiegészítés, mely szerint a szülõknek biztosítaniuk kell, hogy az ítélõképességének birtokában lévõ gyermekük az õt érintõ kérdések elõkészítése során véleményt nyilváníthasson, és hogy a gyermek véleményét - figyelemmel korára és érettségére - tekintetbe kell venni.
A családjogi törvény 78. §-a jelenleg úgy szól, azt, hogy a gyermek milyen életpályára készüljön, a gyermek hajlamai, testi és értelmi képességei, valamint egyéb körülményei figyelembevételével, a gyermek meghallgatása után, a szülõi felügyeletet gyakorló szülõk közösen választják meg. Az elõttünk lévõ javaslat a gyermek és a szülõ közös döntését igényli az életpálya meghatározását illetõen, ami tartalmi szempontból progressziót jelent, és szemben áll a hagyománnyal is, azzal, hogy a gyermek életpályáját általában a szülõk határozzák meg, és ilyenkor a képességek, hajlamok kevésbé esnek latba, mint az egyéb elképzelések a gyermek jövõjével kapcsolatban.
A törvényjavaslat lehetõvé teszi a gyermek közvetlen véleménynyilvánítását a szülõi felügyelettel, elhelyezéssel, illetve az elhelyezés megváltoztatásával kapcsolatos eljárásokban. Ennek indoka nyilvánvaló: mivel ezekben a kérdésekben a gyermeket érdekelt félnek kell tekinteni, nyilvánvalóan meg kell hallgatni, be kell vonni a döntési folyamatba.
A 14 éven felüli gyermek esetében az elhelyezésre vonatkozó döntést a gyermek egyetértéséhez köti a törvényjavaslat - mint azt az expozéban is hallottuk. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a 14 éves kort megért gyerek - igaz, nagyon szükséges kontroll mellett - szinte maga választja meg azt, hogy hol nyer elhelyezést. Meg kell mondanom, hogy ezt a rendelkezést a családjogászok egy része máris erõteljesen vitatja, egyrészt azért, mert túlságosan alacsonynak tartják a 14 éves korhatárt, másrészt túlzottan erõsnek találják a 14 éven felüli gyermek egyetértési jogát, és attól tartanak, hogy a gyermek érdekében nem álló befolyásolásnak engednek az egyik fél részérõl.
A harmadik kérdéskör: a gyermek számára az élet teljességéhez szüksége van mindkét szülõjének közremûködésére és támogatására. Ismeretes, hogy az elvált szülõk gyerekeinek személyiségében, pszichikus tulajdonságaiban, tanulmányi elõmenetelében gyakran szignifikáns hátrányok mutatkoznak, melyek nagyrészt lélektani okokra, a gyermeki szocializáció féloldalassá vált feltételeire vezethetõk vissza. Ezen a helyzeten kíván javulást elérni az elõterjesztett módosítások harmadik csoportja.
A törvényjavaslat 10. §-a - teljes összhangban a nemzetközi egyezmény 9. cikkének (3) bekezdésével - leszögezi és gyermeki jogként nevesíti, hogy a külön élõ szülõjével kapcsolatot tartson. Ezzel a javaslat egyébként az elvált apák különféle szervezõdéseinek régi kívánságait elégíti ki, és annyiban tükröz jelentõs szemléletváltozást, hogy a családjogi törvény eddig kizárólag a szülõ jogaként határozta meg a láthatás jogát, nem beszélt arról, hogy ez a jog kölcsönös, nem a két szülõ magánügye, hanem a gyermeket éppúgy megilleti. Tekintettel arra, hogy a láthatást sok esetben a tartásdíjért járó fizetségként kezelték, a zsarolás és a bosszú eszközének használták fel egymással szemben a volt házastársak a gyakorlatban, az új szabályozás az elvált szülõk közötti viszonyok tisztulásához járulhat hozzá.
A szülõi jogokat - egyúttal a gyermek mindkét szülõjéhez való jogát - újszerûen közelíti meg az 5. §, amely a különvált szülõk közötti szerepek átrendezésének a lehetõségét teremti meg. Ez a szakasz, amely egyben a törvény egyik legizgalmasabb pontja, azt tartalmazza, hogy a szülõtársak megállapodhatnak közös szülõi felügyeletben. Együttes kérelmükre a bíróság ezt elrendeli, illetve erre vonatkozó egyezségüket jóváhagyja. A közös szülõi felügyelet intézménye iránti igény szinte minden fejlett jogállamban megfogalmazódott, ismeretem szerint azonban egyelõre csak kevés helyen van erre lehetõség. Ezek közé tartozik az USA több tagállama és Svédország; Németországban pedig Alkotmánybíróság állapította meg, hogy a közös szülõi felügyelet kizárása alkotmánysértõ. Ahol a közös szülõi felügyeletre lehetõség van, ott is a gyakorlatban viszonylag ritkán alkalmazzák - valószínûleg nálunk is ez lesz a helyzet.
(12.40)
Ugyanis a közös szülõi felügyelet mûködõképessége elsõsorban attól függ, hogy a felek felül tudnak-e emelkedni sérelmeiken, képesek-e a gyerek érdekeinek kizárólagos - az egyezményben gyakran alkalmazott fordulat szerint -, mindenek feletti mérlegelésére, és hogyan tudják a felügyelet során felmerült konfliktusaikat kezelni. Tömeges kiterjedéséhez éppen ezért kevés remény fûzhetõ. Másrészt viszont ez a lehetõség erõs inspirációt jelent az elvált szülõ számára, hogy gondoskodását és felelõsségét a korábbi színvonalon tartsa, és ez a gyermek számára is kedvezõ, mivel az ép családot megközelítõ feltételeket teremt számára ilyenkor is. A jog most mindenesetre megteszi, ami tõle telik, megteremti a normális és toleráns szülõi viselkedés feltételeit.
Tisztelt Országgyûlés! Összefoglalva: a törvénymódosítás kétségtelenül szükséges. Egyrészt szükségessé teszi az alkotmány, amely elõírja a vállalt nemzetközi kötelezettségek és a belsõ jog összhangját. Másrészt ez a kötelezettség magából az egyezménybõl is fakad, amelynek negyedik cikke arra kötelezi a részes államokat, hogy hozzák meg az egyezményben elismert jogok érvényesüléséhez szükséges törvényalkotási intézkedéseket. A törvényjavaslat a nemzetközi egyezmény normáinak megfelelõ rendelkezésekkel egészíti ki családjogi törvényünket. Harmadrészt pedig azt gondolom, megalapozott lehet az a benyomásunk, hogy tekintettel a mai magyar valóságra, a módosítások nagyobb része akkor is felmerült volna, ha történetesen nem született volna meg az egyezmény, és a Magyar Köztársaság nem csatlakozott volna ehhez.
Javaslom tehát, hogy az Országgyûlés a törvényjavaslatot vitassa meg, módosító indítványokkal javítsa - miután úgy tûnik, hogy helyenként erre rá is szorul -, és fogadja el.
Tisztelt Országgyûlés! Ehhez azonban még két megjegyzésem volna. Az elõttünk fekvõ módosítás nyilvánvalóan nem elégséges, ha a gyermeki jogok teljességét tekintjük. Ez nem a törvényjavaslat lebecsülését jelenti, hiszen a teljesség követelményének a családjogi törvény - már csak szabályozási körének korlátja miatt is - eleve nem tud megfelelni. Az egyezmény több területen igényel még jogalkotási intézkedéseket, de emellett is úgy tûnik, hogy a nemzetközi gyermekjog fejlõdése feltartóztathatatlanul halad tovább, és ez további harmonizációt tesz majd szükségessé. Felül kell vizsgálni és újra kell szabályozni a gyermek- és ifjúságvédelmet szolgáló intézményrendszert. Az egyezményhez való csatlakozásból származó követelményeket - amint errõl az expozé is szólt - a további jogalkotásban is figyelembe kell venni. Így például a most induló alkotmányozásra tekintettel vetem fel azt, hogy az új alkotmánynak nagyobb védelmet kellene biztosítani e korosztály számára, mint amit eddig nyújt, ezért megfontolandó az egyezmény alapelveinek beemelése az alkotmányba.
A mai magyar valóságban - és ez a második megjegyzésem lenne - a gyermekek helyzetét aggasztónak, sok vonatkozásban pedig kritikusnak kell tekintenünk. Csak megemlítem, hogy minden tizedik gyerek szülei elváltak - hallottuk az expozéban, hogy évente 23 ezer gyerek szülei válnak el -; a nyilvántartott veszélyeztetett gyerekek száma 1989-hez képest több mint a kétszeresére nõtt. A családok anyagi feltételeinek romlása oda vezetett, hogy ma a gyermekek több mint harmada szegény családban él, ennek megfelelõ szintû a szociális biztonságuk; és hozzá kell tennem, hogy ezen a helyzeten a kényszerbõl tervezett intézkedések egyáltalán nem fognak javítani. Aggasztó a pályakezdõk helyzete munkához és lakáshoz jutásuk szempontjából, az ifjúság egy része kriminalizálódik; néhány évvel ezelõtt elképedve olvashattuk azt, hogy a gyermekek elleni bûncselekmények 80 százalékában a szülõk és a gondozók a tettesek.
Ezek iránt a régi és új problémák iránt nem lehetünk közömbösek, nem hivatkozhatunk a gazdasági nehézségekre, a jogalkotási feladatok torlódására. Ezért én külön nyomatékot szeretnék adni annak, hogy az expozében és az emberi jogi bizottság részérõl elhangzott hozzászólásban is említett átfogó gyermek- és ifjúsági törvényre szükség van. Azt gondolom, hogy a lelkiismeretünk nem lehet nyugodt, amíg ez a gyermek- és ifjúságvédelmi törvény létre nem jön.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)