VARGA MIHÁLY (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kényelmetlen helyzetben érzem magam, hiszen amikor ennek a törvénynek a vitájában hozzászólásra jelentkeztem, az lassan jó másfél-két hónapja volt, és arra készültem, hogy a törvénytervezetrõl és arról az anyagról beszéljek hosszadalmasan, amelyet a kormány ehhez mellékelten benyújtott.
Idõközben ez a szándékom sajnos, okafogyottá vált, hiszen részben olyan változások történtek a kormányzati struktúrában, amelyek teljesen más felügyeleti, ellenõrzési rendszert vezetnek be az állami tulajdon lebontásának tekintetében, részben pedig elkészült egy olyan módosító csomag, amely szerintem alapjaiban tér el attól a törvényjavaslattól, amelyet a kormány a tisztelt Ház elé terjesztett.
(12.20)
Ennek alapján hosszan beszélhetnék arról, hogy miért volt rossz az a törvényjavaslat, amely most már nem él, a kormánykoalíció többségi pártjai módosítása okán. Ezt azonban nem teszem meg, megkímélve ettõl az önök idejét, hiszen errõl jó néhány - részben ellenzéki - hozzászólást is hallhattak, másrészt pedig úgy érzem, az új módosító csomagra kell majd hosszabban kitérnem.
Mégis hadd tegyek négy pontban észrevételt az eddig történtekhez. Az egyik nyilvánvalóan az, hogy az az idõ, amit arra fordítottunk, hogy ennek a törvényjavaslatnak és stratégiai elképzelésnek a vitáját lefolytassuk, elfecsérelt idõ volt. Elfecsérelt idõ volt az az idõszak is, amelyet a törvényjavaslat benyújtása nélkül töltöttünk el. Azt hiszem, önök elõtt nem kell hosszabban ecsetelnem, hogy a privatizációs folyamat leállt, az állami tulajdon lebontása gyakorlatilag '94 nyara óta állt, nem történtek érdemi eladások. Az a hivatkozás, hogy egy rossz törvény van, amit a korábbi kormány nyújtott be és a korábbi parlament fogadott el, és emiatt nem lehet privatizálni, szerintem nem állja meg a helyét.
Ha a kormánynak eltökélt szándéka lett volna, hogy a magánosítást, a privatizációt folytatja, akkor azt a régi törvény alapján is nyugodt szívvel megtehette volna. Így tehát az az idõ, ami enélkül telt el és az az idõ, amit a parlamentben ennek a törvényjavaslatnak a vitájára fordítottunk, elpazarolt idõ ebben a tekintetben, ami, úgy érzem, nagyon fog majd hiányozni részben akkor, amikor az év végén a privatizációs bevételekrõl lesz szó, részben pedig amikor magának az egész folyamatnak az ütemét vizsgáljuk, hiszen jóval nehezebb lesz újra elindítani azt a folyamatot, ami gyakorlatilag '90, '91 óta egy bizonyos ütemben haladt.
Ehhez kapcsolódik az a megjegyzés, amit újra el kell mondanom, hiszen '94 végén a költségvetés vitájában errõl hosszaban vitatkoztunk: bizony, az a bevételi terv, ami magának a privatizációnak a bevételére készült, nem reális, nem teljesíthetõ. Az a 150 milliárd forintos költségvetési bevétel, amelyet a kormány '95-re tervezett, nyilvánvaló, most már teljesen irreálissá vált, hiszen gyakorlatilag az új törvény megszületéséig nem folyik ilyen tevékenység, gyakorlatilag nulla szinten van a magánosítás. És ha még folyna is, a hátralevõ 7-8 hónap gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy ez a bevétel érdemben befolyjon az államkasszába.
Itt szeretnék emlékeztetni arra, hogy a privatizáció történetében soha nem folyt be akkora nagyságú összeg, amit '95-re a kormány tervezett. Elfogadom azt az érvet, hogy olyan vállalatok, olyan állami tulajdon privatizálására kerülhet sor '95-ben, ami reálissá is tehetné ennek az összegnek a befolyását. Elfogadnám ezt az érvet akkor, ha volna már bármilyen gyakorlati elõkészítése ennek a privatizációnak. Az energiaszolgáltatás, az Antenna-Hungária, a Mol és így tovább - ezek privatizációja nyilvánvalóan egy hosszabb elõkészítést igényel a kormány részérõl. Nyilvánvaló, ha komolyan vehetjük a kormány azon kijelentését, hogy a korábbi elõkészítést tüzetes kritika alá veszi, és úgy kíván ezekben a cégekben eladást eszközölni egy új stratégia alapján, akkor ez valamilyen elõkészítést igényel. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az az összeg, amit az ÁVÜ, ÁV Rt. tanácsadókra fordít, különbözõ tanácsadó cégek megbízására, azt feltételezi, hogy itt nyilván komoly elõkészítés folyhat. Remélem.
A két dolog összefügg valamilyen szempontból. Nem volt új privatizációs törvény, irreális volt a '95-ös költségvetés tervezése, a kettõ együtt eredményezi részben, hogy '95 végére ez a bevétel nem teljesíthetõ. Nincs erre semmiféle garancia.
Amit itt még el kell mondanom... (A helyét elhagyni készülõ dr. Suchman Tamáshoz:)... - és remélem, a miniszter úr is meghallgat ennek a tekintetében és nem hagyja el az üléstermet... (Dr. Suchman Tamás Kósa Lajoshoz lép.)... -, hogy történt néhány olyan dolog is, ami a korábbi idõszakban nem volt divatban, nem volt rá precedens. Az egyik ilyen dolog, hogy a privatizációs állami intézmények hitelt vesznek föl különbözõ állami kiadások megfinanszírozására.
Hadd kezdjem onnan: a Fidesz álláspontja mindig az volt, hogy az a bevétel, ami ezekbõl a privatizálásokból befolyik, részben olyan állami tartozások, államadósság finanszírozására kell hogy folyjon, ami a hosszú távú vagy a középtávú gazdasági növekedés alapjait teremti meg. Meg kell hogy mondjam, az elmúlt másfél-két évben ezt az álláspontunkat néhány esetben kritika alá kellett vennünk. Magának az egész átalakulásnak a folyamata, az azzal együtt járó szociális, gazdasági terhek, az állam kiadásai oly mértékben indokolttá tették, hogy ezeknek a bevételeknek egy részébõl az állam folyó kiadásaira is történjen átcsoportosítás, ami kétségtelenül puhított ezen az álláspontunkon az elmúlt idõszakban. Tehát figyelembe kell vennünk, hogy az a történelmi átalakulás, ami jelenleg folyik az országban, néha még közgazdasági szempontból helyes és szerintünk logikus álláspontok felülvizsgálatára is kell hogy kényszerítsen bennünket.
Azt azonban semmi esetre sem tudjuk elfogadni, hogy költségvetésen kívüli intézmények járuljanak hozzá, hogy az állam és a kormány a parlament megkerülésével bizonyos finanszírozásra kereteket teremtsen. Tehát én a leghatározottabb módon tiltakozom az ellen - és szeretném, ha ez az új törvényjavaslatba se kerülne bele -, hogy ezek az összegek, ezek a hitelfelvételek ezeken az intézményeken keresztül bonyolódjanak le.
Csak szeretnék utalni arra: több kijelentés hangzott el az új pénzügyminiszter részérõl is arra vonatkozóan, hogy a kincstár létrehozására érdemi és valós lépések történnek. Ha ez az intézmény feláll, akkor semmi szükségünk nem lesz arra, hogy különbözõ állami intézmények nagyobb hitelfelvételt eszközöljenek parlamenti döntés és jóváhagyás nélkül.
Szeretnék még egy dologra utalni, hiszen a vitában ez már korábban elhangzott. A Fidesz vezérszónoka utalt arra, hogy a privatizáció folyamatában olyan új szempontok is fölmerülnek, amelyekre korábban sem mi magunk nem gondoltunk, sem más. Itt szeretnék utalni arra a két szempontra, amit elmondtunk: magának a befektetési kedvezménynek és a foglalkoztatási kötelezettségnek esetleg a törvényjavaslatba emelésére vonatkozó elképzelésre.
Éles bírálatot kaptunk a kormánykoalíció kisebbik pártjától abban a tekintetben, hogy ezek a formák, ezek a privatizációs technikák igen szûk körben és igen kis hatékonysággal érvényesíthetõk. Hadd emlékeztessek arra, hogy 1994. december 31-én Kelet-Németországban, a volt NDK területén, befejezõdött a privatizáció. Az az állami intézmény, a német állami vagyonügynökség, a Treuhandanstalt, befejezte ezt a tevékenységet. Több tízezer, korábban állami tulajdont értékesített, számolt föl, vagy más technikákkal megszüntette azokat a költségeket, amelyek az állam számára ebben a folyamatban jelentkeztek.
A parlament költségvetési bizottságának '93 nyarán volt alkalma arra, hogy személyes tapasztalatot is szerezzen ennek a privatizációnak a folyamatáról. Ahogy ott ezt hallhattuk, a két legfontosabb szempont magának a foglalkoztatási követelménynek az érvényesítése, és a befektetési követelmény számonkérése a jelentkezõ új tulajdonosoktól. Csak harmadsorban kötötték ki, vagy tekintették fontosnak a készpénzes árbevétel szempontját.
A magyar gyakorlat ettõl sajnos nagymértékben eltér, tehát nem lehet tiszta eszközökkel alkalmazni ezt a megoldást, hiszen a kárpótlási jegyek rendszere, vagy magának a privatizációnak az eddigi folyamata teljesen más pályát járt be. De véleményünk szerint reális lehetõség lenne arra, hogy a '95. évtõl, az új törvény megalkotásától kezdõdõen ennek a két követelménynek a fokozottabb érvényesítésére kerüljön sor.
(12.30)
Hadd utaljak arra, hogy nem igaz az a kijelentés, miszerint a német vagyonügynökség örült, hogy megszabadult ettõl a vagyontól, és nem kéri számon azt, hogy azokat a szerzõdéseket, amiket az új tulajdonosokkal kötöttek, hogyan, milyen módon tartják be. Szó sincs errõl. Amíg a Treuhand létezett és funkcionált, addig bizony számtalan olyan esetben került sor szerzõdés fölbontására, amikor a magánbefektetõ nem tartotta be a szerzõdést - tehát vagy a létszámon csökkentett, vagy a befektetés mértéke nem érte el azt a szintet, ami a szerzõdésben állt -, s akkor bizony visszakerült kõkeményen állami tulajdonba az a cég, amit korábban "provizorikusan" eladtak. S az sem igaz, hogy a Treuhand megszûnése után ne kerülne sor e követelmény számonkérésére. Ismert az, hogy öt olyan kis céget hoztak létre, amely továbbra is nyomon követi a privatizációs szerzõdések betartását, és kõkeményen számonkéri azt, hogy milyen módon kerül sor ezen szerzõdések megvalósítására.
Tehát Kelet-Németország abból a szempontból jó példa vagy jó analógia a magyar privatizációs folyamatra, hogy itt is egy korábban szocialista állam tulajdonviszonyait, szerkezetét kellett lebontani; jó példa arra, hogy megfelelõ eltökéltséggel, elszántsággal ezt a folyamatot záros határidõn belül le lehet zárni, be lehet fejezni; és jó példa arra is, hogy az állam bizony olyan tulajdonosként szerepel ezen a piacon, amely számon tudja kérni a szerzõdései betartását, mégpedig úgy, hogy ugyanakkor fõ célnak azt tekinti, hogy a magántulajdon lehetõleg minél nagyobb teret nyerjen egy állam gazdaságán belül.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)