DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Eléggé el nem ítélhetõ módon a családjogi törvény kapcsán a család intézményének mûködõképessége érdekében kívánok szólni.
Amikor ugyanis a Népjóléti Minisztériumban dolgoztam, a gyermek- és ifjúságvédelem területén mutatkozó kihívásra megkíséreltünk olyan választ adni, amely elütött az elõzõ évtizedekétõl. A család szerepének korábbi háttérbe szorítását nemcsak a szétesõ házasságok nagy száma jelzi, hanem jelezte a gyermekelhelyezési gyakorlat is.
Az állam eluralkodásának idején - mint tudjuk - volt egy hajlam arra, hogy a problémás családból egyszerûen kiemeljék a gyermeket és kényszerû intézeti körülmények közé helyezzék s ott kíséreljék meg nevelését.
Ha a nehéz helyzetû gyermek elkerült szüleitõl, akkor anyagi szempontból a szülõk jól jártak, a közvetlen környezete megkönnyebbült s a helyi tanács is megoldottnak vélte a kérdést, ha állami intézet fogadta be a gondot okozó gyermekeket. Arról nem is szólva, hogy ettõl kezdve a központi költségvetést terhelték a gyermeknevelés költségei.
A problémát ilyeténképpen a szõnyeg alá seperve nem néztek szembe a ténnyel, hogy a gyermek igen nagy költséggel, az esetek nagy százalékában társadalmilag hátrányos helyzetbõl induló, képességeit kibontakoztatni képtelen emberré vált. A hányatott sorsú gyermekek szervezett jellegû, intézeti jellegû elhelyezése kapcsán ugyanis jól látható neveltetési zavarok alakultak ki, amelyeket mint hospitalizációs jelenségeket ír le a szakirodalom.
Az intézeti nevelést elõnyben részesítõ szemléletnek legkifejezettebb példája volt, hogy egy nevelõszülõ nevelési segélyként körülbelül egytizedét kapta annak az összegnek, amelyet az állam az intézményekre gyermekenként fordított. Ráadásul az intézmények is labdáztak a nemkívánt gyermekkel, a rosszul beilleszkedõ vagy egy életkori sávot betöltött gyermekeket egyik intézetbõl a másikba helyezték át, tovább rontva ezzel a lehetõ beilleszkedését, s rosszul fizetett, fele részben szakképzetlen nevelõk foglalkoztak velük.
(18.00)
Ez az évtizedes hatósági szemlélet bizonyíthatta be mindenki számára, hogy a gondoskodó állam az emberformálásban bizony kudarcot vallott. Így erõsödött meg az a meggyõzõdésünk, hogy nincs eredményes gyermek- és ifjúságvédelem a családok védelme nélkül. Ezért került sor arra, hogy az önkormányzatok számára kötelezõen elõírt szociális alapfeladat lett a családgondozás.
Félõ, hogy a most tervezett gazdasági megszorító intézkedések - mint azt már többen és többször jeleztük - az átlagos családok helyzetének, a gyermeknevelés körülményeinek rontásával épp a társadalom ezen sejtjeinek ellenálló-képességét, életrevalóságát támadják meg. Ebben a nehéz helyzetben legfeljebb szépségtapasz a ragyán a családjogi törvény beterjesztett módosítása. Akkor is nehezen érvényesülne a törvényalkotói szándék a gyermekek érdekeinek védelmére - szemben a gazdasági intézkedések szorításával -, ha a jelenlegi módosítások képesek lennének megszüntetni az eredeti törvény ötvenes évekbeli szellemiségét.
A módosító javaslat helyett egy alapjaiban megújított családjogi törvény meghozatala lenne indokolt, s ennek fõ törekvése a család épségének megõrzése és fenntartása, s így a gyermekek nevelkedése számára a legalkalmasabb közeg biztosítása lenne. Egy életben maradni kívánó társadalom családjogi törvényében meg kéne jelenni annak a szemléletnek, hogy a család egységének megmaradása társadalmi érdek, s ezért nagyon komoly érték. Ehelyett a módosítások végeredményeként mégiscsak azt üzeni a törvény, hogy a család tagjainak egymással szemben kell jogaikat érvényesíteniük és kötelességeik teljesítését kikényszeríttetniük. Ez leginkább abban tükrözõdik, ahogy szembeállítja a törvénymódosítási javaslat a szülõi és gyermeki jogokat.
A benyújtott törvénymódosító javaslatokhoz az eddigiekben vázolt indíttatásból több módosító indítványt fogalmaztam meg. Ezek vonatkoznak az örökbefogadás belföldi megoldásának elõsegítésére, a nagyra értékelt, de nehezen népszerûvé válható közös szülõi felügyeletre - magyarul: az elvált szülõk közös gyermeknevelésének a gyermek érdekeit jobban követõvé tételére -, a pályaválasztás felelõsségének a család keretében történõ viselésére, az elvált szülõk gyermekeinek az egész családdal történõ kapcsolattartásának biztosítására.
Általában a hangsúlyt áttenném arról az osztályharcos szemléletrõl, amely szerint meghatározandó, hogy a gyermek milyen körülmények között képes akaratát szüleivel szemben érvényesíteni, arra a szemléletre, hogy a szülõ hogyan segítse az önálló személyiség útjára lépõ gyermekét annak fontos döntéseiben. Ugyan miért baj az, ha a tizenhatodik életévét betöltõ kiskorú csak törvényes képviselõje hozzájárulásával létesíthet munkaviszonyt? A képzettség és a munkanélküliség között olyan szoros fordított kapcsolat van - s ez különösen igaz hazánkra -, hogy az ifjúnak azon döntésében, hogy abbahagyja a tanulást és keresõ foglalkozás után néz, nem árt a megfontolást törvényileg is elõsegíteni. Nem véletlen, hogy választójoga csak a tizennyolcadik életévét betöltött személynek van. Kérdezem, a személy szempontjából mi a súlyosabb döntés: egy politikai pártra szavazni, vagy egy életre kiható személyes döntést hozni a tanulmányok megszakításáról.
Természetesen tudom, hogy eme törvénymódosítástól nem várható a család válságával kapcsolatos súlyos kérdések megoldása. De állásfoglalás igen! De szemléletalkotás ugyancsak igen! S mivel a törvény a kívánt emberi viszonylatok felé kellene mutasson, újólag hangsúlyozom: várjuk a teljes értékû családjogi törvény javaslatát.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)