DR. PÁLOS MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Az Országgyûlés elé terjesztett T/105. számú törvényjavaslatot az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1959 novemberében elfogadott, a gyermekek jogairól szóló nyilatkozata indokolta, különös tekintettel arra, hogy harminc évvel késõbb, azaz 1989. november 20-án megszületett a gyermekek jogairól szóló nemzetközi egyezmény.
Az egyezményt a magyar törvényhozás 1991-ben a LXIV-es törvénnyel kihirdette, és ezzel tulajdonképpen csatlakoztunk a New York-i egyezményhez. A ratifikáció azt jelentette, hogy hazánk köteles megteremteni az egyezményben foglaltak és a belsõ jog összhangját, és a vállalt nemzetközi kötelezettségeket az alkotmány 7. § (1) bekezdése alapján beiktatni a magyar jogrendszerbe.
Fontos hangsúlyozni, hogy az egyezményben szabályozott gyermeki jogok tartalmukat tekintve alapvetõ emberi jognak minõsülnek, ezért a magyar törvényhozás nem kerülheti meg azt a feladatot, hogy törvényi formában hangolja össze a belföldi jogot a nemzetközi egyezménnyel. Azt is szeretném elöljáróban megemlíteni, hogy ez egyezmény nemcsak a gyermeknek a családjog körébe esõ kérdéseit érinti, hanem számos egyéb életviszonyát is, ezért az egyezmény egészének a magyar jogrendszerbe való beillesztése még számos feladatot ró a de lege ferenda szabályozásra.
Joggal vetõdhet fel sokakban a gondolat, hogy nem lenne-e célszerû egy egységes gyermekjogi törvényt megalkotni, mely felölelné a gyermekjog minden területét. A gondolattal mi is eljátszottunk egy kicsit; azonban a kérdés összetett volta miatt ez nem indokolt, és a magyar jogrendszer sajátosságait tekintve nem is lehetséges. Maga az egyezmény sem fogalmazza ezt meg igényként, és miután az európai államok jogában nem is találunk példát erre, ezért számunkra is a többlépcsõs gyakorlat látszik megoldhatónak, és ezért az összes érintett jogterületet kiegészítve kell az egyezménnyel összhangba hozni.
Mindezek alapján természetesen a törvényjavaslat beterjesztése indokolt, mégis engedjenek meg egy kritikát, amit feltétlenül meg kell fogalmaznom. A különbözõ hírforrásokból már értesültünk arról, miszerint a kormányzat készül a családjogi törvény átfogó kodifikációjára - melynek az idõszerûsége aligha vitatható, hiszen egy negyvenhárom éves törvény módosítása, illetõleg teljesen új alapokra helyezése indokolt.
(18.20)
Célszerû lett volna, ha a T/105-ös számú javaslattal addig vár a kormány, amíg nem készül el a tervezett egyéb változtatás, mert akkor elkerülhetõ lenne, hogy egy-egy törvénnyel egy-egy parlamenti ciklusban többször is kelljen foglalkozni. Egyébként ez nemcsak a családjogi törvényre vonatkozik és nem is csak a jelenlegi parlamentre, hanem általában jellemzõ az elmúlt öt év törvényalkotására.
A javaslatról elmondható, hogy jól elõkészített tervezet és az egyezményhez igazodóan, körültekintõen kívánja szabályozni a szülõk és a gyermekek individuális kapcsolatát.
Csak egészen röviden a szövegrõl és a meglátásom szerint szükségszerû változtatásokról, mert úgy gondolom, hogy kisebb szövegpontosításokat nem ártana beleszõni a törvényjavaslatba, már csak azért is, mert a pontosítások az egyezmény szövegéhez igazodnak, másrészt pedig félreérthetetlenné tennék a törvényhozó akaratát.
A törvényjavaslat 1. §-a nem veszi át pontosan az egyezmény szövegét, ami azzal magyarázható, hogy az egyezmény fordítása sajnos tévesen történt. Ezt a kritikát merész dolog kimondani innét a parlamenti pulpitusról, azonban szakértõkkel konzultálva valamennyien arra a megállapításra jutottunk, hogy az egyezmény sajnos nem egészen pontosan vette át a szöveget és a fordításba egy kis hiba csúszott. Szerintem a most elõttünk fekvõ törvényjavaslat némi módosításával ez korrigálható.
Az egyezmény ugyanis a "gyermek mindenek felett álló érdekének" fordítja a szöveget, ami azért hibás, mert történelmietlen, morálisan megkérdõjelezhetõ és jogilag értelmezhetetlen. Történelmietlen azért, mert az elmúlt évtizedekben változott a generációk családon belüli helyzete, koronként eltérõ volt az egyes életkori csoportok megbecsülése is. Nem vitás, hogy a gyermek sajátos helyzeténél fogva különös védelemre szorul, a gyermek érdekét azonban a család és a társadalom összes érdeke között kell elhelyezni, mert morálisan nem lehet különbséget tenni egy 12 éves gyermek és mondjuk egy 85 éves aggastyán érdekei között. Jogilag azért értelmezhetetlen, mert egy érdeket, jelesül a gyermek érdekét, minden más érdek fölé emel, ami tarthatatlan helyzetet teremtene még a családjogon belül is, nem beszélve a különbözõ jogágakról. Engedjenek meg egy példát: egy kisajátítási eljárásban egy 12 éves gyermek jogállása nem lehet más, mint egy 85 éves emberé.
A választ azonban maga az egyezmény megadhatja számunkra és nem egy elnagyolt fordítás, mert azt sugallja, hogy a gyermek érdekeit kétféleképpen lehet elõnyben részesíteni: vagy a gyermek érdekét elõbbre sorolni mások érdekeivel szemben, vagy pedig kiválasztani a gyermek számára a legfontosabb érdeket. Az egyezmény fordítása helyesen az, hogy a gyermek legjobb érdeke. Ezért a normaszövegbe egyetlen szó beszúrása indokolt, és ez pedig a "legjobb". Ha a normaszöveg úgy szólna, hogy a törvény alkalmazása során mindenkor a kiskorú legjobb érdekére figyelemmel, jogait biztosítva kell eljárni, akkor itt a felsõfok alkalmazása a nagyobb nyomatékot jelentené és súlyozottabban jelenítené meg a gyermek érdekét, de nem abszolutizálná.
A törvényjavaslat 2. §-ához: A magyar családjog bontási rendszere a házasság feldúltságát tekinti olyan indoknak, amely a házasság felbontásához vezethet. Ennek bizonyítékaként fogja fel a felek egyezõ akaratnyilvánítását, melynek részét képezi a lényeges kérdésekben való egyezségkötés is. Ennek lényegében két fõ oka van. Egyrészt mind a házasfelek, mind pedig a közös kiskorú gyermekek érdeke azt kívánja, hogy a házasság felbontása és a járulékos kérdések békés körülmények között rendezõdjenek. Másrészt a jogalkalmazás munkáját is nagyban segíti és egyszerûsíti, ha a feleket a törvény ösztönzi az egyezség megkötésére. A családjogi törvény 18. § (3) bekezdése azért korlátozza az egyezség megváltoztatásának lehetõségét, hogy a felek komolyan vegyék az egyezséget és ne csak a házasságot felbontó ítélet gyors kieszközlésére használják fel. Ehhez igazodóan jó a javaslatnak az az elképzelése, hogy a gyermekek érdekében az egyezség megváltoztatható. A gyermek érdekének védelme ugyanis több hasznot hozhat a társadalomnak, mint amennyi kárt okoz esetleg a bontóperi egyezségek egyfajta devalválódása terén.
A javaslat 3. §-a foglalkozik az örökbefogadással. Ez egy nagyon fontos törvényi rendelkezés. Az egyezmény 21. cikkelyébõl fakad az a követelmény, hogy csak akkor kerüljön sor külföldi örökbefogadásra, ha a hazai lehetõséget kimerítették. A törvény szövegében ezzel a megfogalmazással sajnos nem értünk egyet. Problémát az jelent, hogy önmagában nem értelmezhetõ az a kifejezés, hogy a gyermek örökbefogadására belföldön nem kerülhetett sor. A javasolt normaszöveg ugyanis nem fogja korlátozni az igazgatási szervet abban, hogy ha akarja, hozzájáruljon a külföldre történõ örökbefogadáshoz, csupán egy dolgot kell deklarálnia, hogy nem sikerült a belföldi örökbefogadás.
Indokolt lenne, hogy vagy a törvényben, vagy esetleg külön rendeletben szabályozásra kerüljön, pontosításra kerüljön, hogy mikor tekinthetõ eredménytelennek a belföldi kísérlet. A szövegmódosítást azért javasoljuk, mert értékelhetõbbé és számonkérhetõbbé teszi az igazgatási szervek munkáját az örökbefogadással kapcsolatban. Erre figyelemmel célszerû lenne beiktatni a törvény szövegébe, hogy csak akkor engedélyezhetõ a gyermek külföldi örökbefogadása, ha erre belföldön megfelelõ kísérlet ellenére nem kerülhetett sor.
Helyesnek minõsítem az elõterjesztést, amikor a korlátozottan cselekvõképes kiskorú legszemélyesebb nyilatkozatának tekinti, hogy hozzájárul-e az örökbefogadáshoz. Életszerûtlen lenne az, hogy az ilyen ítélõképesség birtokában levõ gyermek akarata ellenére döntsék el családi státusát, egész élete sorsának további alakulását.
Szeretném megjegyezni, hogy idegen személy általi örökbefogadásra a hazai gyakorlat szerint csak egészen alacsony esetben került sor. A hazai örökbefogadások tekintélyes része úgy történik, hogy az örökbe fogadó személy azonos az egyik szülõ házastársával. Erre statisztikai adatokat is tudunk szolgáltatni, hiszen 1993-ban legjobb tudomásom szerint 890 körüli örökbefogadás történt és ebbõl több mint 300 esetben olyan személy volt az örökbe fogadó, aki a gyermek vér szerinti szülõjének házastársa. A javasolt törvényi rendelkezés semmiben nem csökkenti a korlátozottan cselekvõképes gyermek örökbefogadási esélyeit, ugyanakkor eleget tesz a gyermeki jogokkal szembeni fokozott követelményeknek.
Az egyezménybõl fakad az a követelmény is, hogy a gyermek minden õt érintõ kérdésben szabadon kinyilváníthassa a véleményét és igényt tarthat arra, hogy a véleményét - a gyermek életkorára és érettségére tekintettel - a döntéshozó figyelembe is vegye. A problémát azonban fölöttébb óvatosan kell kezelni. A házasság felbontása többnyire az addigi családi kapcsolatok széthullását jelenti ugyanis. A válás általában nehezíti, elsorvasztja, esetenként pedig meg is szünteti azt a természet adta kapcsolatot, amit a szülõ és a gyermek egymás között fenntarthat. Aligha lehet vitatni, hogy a családjog eszközei nem alkalmasak a családi problémák megszüntetésére vagy jelentõs mértékû befolyásolására. Természetesen a jog mai szabályozása ab ovo szünetelõnek nyilvánítja a gyermekétõl külön élõ szülõ felügyeleti jogait. A helyzet javítására feltétlenül alkalmas eszköz a közös szülõi felügyelet intézménye. Túlzott optimizmussal azonban meglátásom szerint e jogintézmény bevezetésével nem kell számolni. Külföldi tapasztalatok szerint ugyanis ez a jogi megoldás csak a jómódú középosztály egy szûk körében mutat sikereket.
A sikernek ugyanis két fontos elõfeltétele van. Az elvált szülõk békés viszonya, kulturált viselkedése elõször, másodszor pedig a gyermekkel való reális kapcsolattartáshoz szükséges kedvezõ tárgyi feltételek. Magyarul a jobbmódú és a szegényebb országokban ez különbözõképpen fog majd megnyilvánulni. A közös szülõi felügyelet bevezetésének órási jelentõségét mégis abban látom, hogy a törvény deklarálja a közös szülõi felügyelet elsõdlegességét. Lehet ugyanis számítani arra, hogy ez a jogintézmény jó hatást fog gyakorolni a közfelfogásra és arra, hogy az esetek egy részében valóban létrejön a tényleges közös szülõi felügyelet.
(18.30)
Az egyezmény 12. cikke szerint lehetõséget kell teremteni a gyermeknek arra, hogy bármely olyan bírói vagy közigazgatási eljárásban, amiben érdekelt, közvetlenül vagy képviselõje útján meghallgattassék.
A javaslat már csak az indokolt esetben történõ meghallgatást teszi lehetõvé. Nem kívánom egyetlenegy képviselõtársamnak sem, hogy egy rideg tárgyalóteremben végigélje azt, amikor egy nyolc, tíz, tizenegy, tizenkét éves gyermeket a bíróság meghallgat. Olyan konfliktushelyzeteket teremt, amely a gyermek lelkében egy életre nyomot hagyhat, a kevesebb intellektussal rendelkezõ szülõknél pedig a gyermek iránt érzett alapvetõ érzelmi kapcsolatot bolydíthatja meg, hiszen egy gyermeknek egy tárgyalóteremben sokszor arról kell nyilatkoznia, hogy kit szeret jobban, kihez szeretne inkább tartozni, ez pedig olyan konfliktushelyzetet teremthet gyermek és szülõ között, ami sokszor egy életen át feloldhatatlan.
Nyomatékkal hangsúlyoznám az "indokolt" szónak az óriási jelentõségét, pontosan azért, hogy a családi kapcsolatokat a szülõk meg nem értése, egymáshoz való tartozásának szétrúgása nehogy megbomlassza.
Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Ezekkel az észrevételekkel a Kereszténydemokrata Néppárt úgy ítéli meg, hogy a beterjesztett törvényjavaslat jó, korrekt, igazodik az egyezményhez. Ennek alapján a Kereszténydemokrata Néppárt elfogadja és elfogadásra javasolja a tisztelt Háznak. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)