NAHIMI PÉTER (MDF): Tisztelt Országgyûlés! A március 12-i kormányülést követõen Horn Gyula miniszterelnök úr a következõket mondta: "Az, amit tegnap elhatároztunk, nem valamiféle rögtönzés eredménye. Az a csomag, ami elkészült, többhónapos munkával, a legkülönbözõbb hazai és külföldi szakmai körökkel való egyeztetés alapján született meg." Ugyanakkor Szekeres Imre képviselõ úrtól, a Magyar Szocialista Párt frakcióvezetõjétõl viszont ugyancsak e csomag kapcsán azt tudhattuk meg, hogy: "Minden ellenzéki párt a választási kampányban ugyanezt ígérte, hogy hozzákezd az államháztartás reformjához. Most megkezdõdik. A kormány lépése tehát - melyet már hónapok óta készít elõ - az államháztartás reformjának részét képezi." A kormányülést követõ országos felzúdulásban sajnos elsikkadt a két bejelentés összefüggésébõl következõ örvendetes tény, nevezetesen, hogy a kormány már több hónapja az államháztartási reform programjának szellemében dolgozik.
Az állam tulajdonában lévõ vállalkozói vagyon értékesítésérõl szóló törvényjavaslatot másfél hónappal e bejelentés elõtt, január 31-én terjesztette elõ Békesi László pénzügyminiszter úr - amikor tehát e reform elõkészítõ munkálatai már javában folytak. Indokolt tehát vizsgálat tárgyává tennünk: mennyiben illeszkedik ez a javaslat az államháztartás kormány által meghirdetett reformjának folyamatába.
S van egy másik ok is, amelyik ezt a vizsgálatot szükségessé teszi. A jogalkotásról szóló törvény szerint ugyanis jogszabályt akkor kell alkotni, ha a társadalmi-gazdasági viszonyok változása, az állampolgári jogok és kötelességek rendezése, az érdek-összeütközések feloldása azt szükségessé teszi. Az országnak ma vannak mûködõ, hatályos törvényei a privatizációról. Mi teszi mégis szükségessé új törvény alkotását, például módosítások helyett? Mi teszi mégis szükségessé új törvény alkotását?
Egy ilyen dolog lehet: az a felismerés, hogy '92 óta nagyot változott a világ. Változtak a gazdasági-társadalmi viszonyok, az államháztartás átfogó reformjának menete során pedig elérkeztünk végre oda, hogy megalkossuk a privatizációs törvények harmadik generációját jelentõ új törvényt, mely már lényegét tekintve épül új alapokra. Ezek tehát azok az okok, amelyek e javaslat és az államháztartási reform összevetését szükségessé teszik. Ennek a feladatnak szeretnék eleget tenni most, majd pedig megvizsgálni a törvényjavaslat mint irányítási eszköz megfelelõségét, végül pedig megkísérlem felvázolni elfogadásának és megvalósításának várható következményeit.
A nyáron örömmel fedeztem fel a kormány programjának államháztartást tárgyaló részében, mindjárt az elsõ helyen: "Az államháztartási reform legfontosabb elemei: az állami kiadások tételes felülvizsgálata, nulla bázisú költségvetés készítése, az állam mûködési és fenntartási kiadásainak mérséklése." Ez a pont az - a zéró bázisú költségvetés logikája -, amelynek kérdése szorosan kapcsolódik az államvagyonnal történõ gazdálkodáshoz, mármint a komolyan vett államháztartási reform esetében. A zéró bázisú költségvetés lényege ugyanis autentikus tudományos források szerint az állam esetében: elõször is meg kellene határozni részletesen az adott gazdasági-társadalmi helyzetben ellátandó állami funkciókat, és ezek alapján mintegy nulláról felépíteni az ezen funkciók ellátásához szükséges államot.
A modern államot azért tartják fenn és mûködtetik polgárai, hogy ellássa mindazokat a feladatokat, amelyeket önmagukban ellátni képtelenek lennének. Ezeknek a feladatoknak az ellátásához, a kötelességek teljesítéséhez pedig az államnak eszközöket is kell a kezébe adni. És hogy a szükséges eszközöket biztosítsák az állam számára, hát ezért vannak jogai az államnak. Innen, ebbõl a logikából eredezteti jogait a modern állam elmélete.
A zéró bázison való építkezés elsõ feladata tehát az államot illetõ feladatok és kötelezettségek pontos számbavétele - illetve ez lett volna. Ennek megtörténtét, majd a lista esetleges felülvizsgálatát, a változtatások törvénybe iktatását követõen kerülhet csak sor annak meghatározására, hogy milyen eszközökre, tehát milyen jogokra van szüksége az államnak, hogy maradéktalanul elláthassa az õt illetõ feladatokat.
(18.20)
Ezek a jogok többfélék lehetnek, úgymint a szabályozás joga, az eljárás joga, az erõforrások elosztásának joga és így tovább. És lehetnek ezek a szükséges jogok döntési jogosítványok is bizonyos vagyontárgyak esetében. A jog azonban a polgári törvénykönyvben és a gazdasági társaságokról szóló törvényben e döntési jogokat a mindenkori tulajdonosok kezébe helyezi. Az államnak tehát ha ilyen jogokra van szüksége, e vagyontárgyak esetében tulajdonosnak kell lennie. De hogy ez milyen vagyonelemekre és milyen mértékben vonatkozik, az a zéróbázis-logika szerint egyértelmûen attól függ, melyek azok az állami feladatok, amelyek ellátáshoz a tulajdonos döntési jogaira az államnak szüksége van.
Az állami feladatokból vezethetõ le tehát, hogy az állami vagyontömeg melyik elemével mi a teendõ. Ez lenne a zéró bázisú költségvetés logikája az állam vagyongazdálkodására vetítve. Sajnos azonban minden jelbõl úgy tûnik, nem erre a logikára épül, sokkal inkább a levegõben látszik lógni ez a javaslat.
Az alapok egyáltalán nem felismerhetõk. Ha nem így lenne, a tartós állami tulajdon körének meghatározásakor nem általános elveket emelne át a hatályos törvénybõl, hanem elég lenne annyit mondania: tartós állami tulajdonban kell maradnia annak a vagyonnak, amely az állam feladatainak ellátásához feltétlenül szükséges. És itt jegyzem meg, mélyen egyetértve Zwack Péter képviselõ úrral, hogy ez a vagyon nem maradhat, hanem meg kell hogy maradjon az állam tulajdonában, hiszen ez a feltétele annak, hogy révükön elláthassa feladatait. Ezt nem valamiféle szélsõséges logika mondatja, hanem éppen az államháztartás ígért reformjának elmélete.
Talán összefoglalóan elég ennyi a törvényjavaslat és az államháztartási reform viszonyáról.
Hasonlóan fontos kérdés azonban, hogy mennyire illeszkedik az itt tárgyalt anyag a jogrendbe és a jogalkotás folyamatába, mennyire felel meg ez a javaslat annak az, ugyancsak a kormányprogramban megfogalmazott elvnek, mely szerint "A következõ évek alapvetõ feladatát a jogállamiság intézményeinek megszilárdítása és a közöttük levõ összhang megteremtése alkotja". Sajnos, e téren is igen nehéz felfedezni a javaslat elõterjesztése mögött szemérmesen meghúzódó koncepcionalitást.
Egyetlen, igaz beszédes példán szeretném mindezt szemléltetni, amely ma aktuális is: az energiaszolgáltatók példáján.
A törvény 7. §-a a tartós állami tulajdoni kör meghatározása során - mint már említettem - nem az állami feladatokra utal, hanem konkrétan kifejti: a vagyon tartósan állami tulajdonban maradhat, ha - például esetünkben - a vagyon országos közszolgáltatási célra irányul.
Eltekintve most a célra irányuló vagyon meglehetõsen furcsa kategóriájától, itt csak annyi a kérdés: Ez a vagyon vajon miért marad meg az állam tulajdonában? Mielõtt bárki félreértené, szerintem is helyes ennek a szektornak az idesorolása. De miért?
Visszatérve az elõbbi logikához, adódik a válasz. Mert ez a vagyon szükséges valamilyen állami feladatnak az ellátásához. De kimondja ma valami ezt az állami feladatot? És itt érkezünk meg a lényegi kérdéshez.
Elõ van-e készítve ennek a törvénynek a jogi környezete? Egyáltalán, van-e ezen a téren, tehát az energiaellátás területén ma hatályos kötelezettsége az államnak?
A múlt év tavaszán elfogadott energetikai törvények rendelkeznek a szolgáltatók ellátási felelõsségérõl, az állam e fölött gyakorolt ellenõrzésérõl és sok minden másról is. Ám az állami szerepvállalás deklarálása, amit például a közoktatási, a társadalombiztosítási vagy a szociális törvény egyértelmûen megfogalmaz, ebben a törvényben, ezekben a törvényekben nem szerepel. Van szó arról, hogy az állam ellenõriz, de hogy ezt miért teszi, errõl nincs szó a törvényekben.
Aztán a gondos szemlélõ ráakadhat egy lassan kétesztendõs országgyûlési határozatra, amely egyértelmûen kimondja: "A kormány az energiapolitika megvalósítása során gondoskodjon arról, hogy a gazdaság és a lakosság energiaigényei mindenkor kellõ biztonsággal, a környezetvédelmi szempontok figyelembevételével gazdaságosan kielégítésre kerüljenek." Szóval akkor mégis állami feladat?
Sajnos ettõl még mindig nem. Az alkotmány szerint ugyanis a Magyar Köztársaságban az alapvetõ jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Márpedig ez nem az, hanem csak egy országgyûlési határozat. Mégsem hiábavaló dolog azért ezt is forgatni. 6. pontjában ugyanis végre eligazít a firtatott kérdés tárgyában.
"A kormány terjessze az Országgyûlés elé az Európai Közösség jogrendjével harmonizáló energetikai kerettörvény koncepcióját, amely lefedi az energiapolitika végrehajtásának, az energiatakarékosságnak, az energetikai intézményei mûködésének feltételrendszerét, továbbá - és ez a lényeg - rögzíti az energetikát érintõ döntéseknél, valamint az ellátási kötelezettségnél a felelõsséget és annak megosztását."
Az ellátási kötelezettségrõl tehát, mint ez az elõbbiekbõl is kitûnik, törvénynek kellene rendelkeznie. Eddig nem született meg a törvény. Ez nyilván az elõzõ parlamentet és kormányt is terheli. Csak akkor nem állt küszöbön a szolgáltatók többségi tulajdonának privatizációja, amirõl tavaly decemberi kormányhatározatok részletesen is intézkednek. Az állam döntési joga tehát fennmradt volna, nem húzhatott volna semmit keresztül a késõbbi jogi rendezés. Viszont e téren a helyzet változott. Kérdezem: Ha érvényesül valamiféle jogalkotási koncepció az állam vagyonának értékesítése tekintetében, vajon nem kellett volna-e az ellátási kötelezettségnél a felelõsséget és annak megosztását rögzítõ energetikai törvényt legelõre venni?
Energetikai törvény tehát nincs, az ellátási kötelezettség kérdése nyitott. De van más nyitott kérdés is. Mint azt Szalay Gábor képviselõ úr általam nagy tisztelettel hallgatott felszólalásában szóvá tette, a rendkívül bonyolult, jelentõs jogi szabályozási háttér még távolról sem terhes és feltehetõen már önmagában is gátját képezi az elképzelt privatizációs menetrendnek. Mûködési engedélyek, végrehajtási utasítások, közüzemi szabályzatok, üzletszabályzatok, üzemi szabályzatok és különféle rendeletek egész sorát kell meghozni, miközben még a gázszolgáltatásról szóló törvény és a bányatörvény végrehajtási utasítása is módosításra szorul.
Módosításra szorul tehát a gázszolgáltatási és a bányászati végrehajtási kormányrendelet, miközben ugyanez a rendelet a villamosenergia-ipari létesítmények tekintetében csak a múlt csütörtöki kormányülésen született meg, és még kihirdetésre sem került. És mi most akarjuk privatizálni ezeket a társaságokat, amikor még nem kellõen szabályozott a jogi helyzetük. Jobban mondva, most, amikor privatizálni akarjuk e társaságokat, nem egyértelmû még a mûködésüket meghatározó jogi környezet. Persze bizonytalan jogi helyzetben is elkél az áru, csak éppen a piac beépíti a vételárba a maga kockázati tényezõit, magyarán lecsökken az áru értéke.
És hogy teljes legyen a kép, nemcsak az energetikai kerettörvény, nemcsak a villamosenergia-ipari létesítményekrõl szóló végrehajtási kormányrendelet hiányzik, nemcsak az idézett másik két rendelet szorul módosításra, hanem - megint csak a kormányprogram azt is beígérte -: "A kormány röviden az Országgyûlés elé terjeszti a gáz- és villamosenergia-törvények módosítását a meglévõ ellentmondások kiküszöbölése érdekében." Kérdezem: Ki tud egyelõre ezekrõl a törvényjavaslatokról?
Gondoljuk végig most akkor együtt az egészet. Az energiakérdés megnyugtató rendezése elemi érdeke az országnak. Magyarország nem energia-önellátó, így hát e téren az állam ellátási felelõssége valóban komoly.
Döntés született az energiaszolgáltatók és erõmûvek privatizációjáról, hiányzik azonban az állami felelõsség kellõ súlyú rögzítése, hiányzik az egyik végrehajtási kormányrendelet, módosulásra szorul másik kettõ, és végül egy gyors és kellõképpen általános, ám meg nem valósított ígéret elbizonytalanítja a meglévõ törvények által szabályozott viszonyokat is.
Van egyáltalán ennek a csomagnak stabil eleme? És nem a jogi környezet megfelelõ minõségû megalapozásával kellett volna kezdeni a jogi rendezést? Az elõterjesztett javaslat tehát sajnos e téren ugyanúgy a levegõben lógni látszik, mint gazdasági távlatait tekintve.
A most tárgyalt javaslat illeszkedése tehát bármiféle középtávú koncepcióba erõsen megkérdõjelezhetõ. Hogy ez mennyire így van, azt erõsíti még egy apró tény, nevezetesen, hogy az 1128/1994-es kormányhatározat március 31-i, tehát most pénteki határidõt tûzött ki az államháztartás reformja részletes programjának elkészítésére.
Hadd tegyem fel a kérdést: helyes-e perceken belül úgy lezárni az általános vitát, hogy ezt a koncepciót, amely pedig a vagyongazdálkodásra is döntõ kihatással lehet, még a kormány sem ismeri?
A benyújtott módosító indítványok ugyanakkor megnyitották a javaslat szinte egészét. Célszerû lenne ezért, ha legalább a részletes vita lezárása elõtt az Országgyûlés is megismerhetné a kormány által rövidesen megtárgyalandó programot, hogy ennek ismerete is segítse a jogalkotó munkát, hogy eredményesebben kísérelhessük meg valamennyire jobbá tenni a majdani törvény szellemét, logikáját és normaszövegét.
(18.30)
Bármennyire elkelt volna most egy jó törvény, sajnos erõsen kétséges, hogy az ebbõl a javaslatból kinõhet-e valaha. Lehet, hogy más területen kellett volna a munkát kezdeni. A dolog mindenesetre okulásunkra válik: a túl erõs tettvágynak engedõ átgondolatlan cselekvés nemcsak az energiákat tékozolja hiába, de rosszfelé is vihet. Mintha éppen errõl szólnának Széchenyi Istvánnak a magyar közlekedési ügy rendezése tárgyában ejtett szavai: "Szebb jövendõnket a tett azonban még korántsem biztosítja, s e körül ne csaljuk magunkat, ha az efféle felszínes, egyoldalú vagy éppen éretlen. Nekünk, magyaroknak, rémítõ hátramaradásink közt, régibb nemzedékek tapasztalásit is felkincselve organikus, egybenfüggõ, az egész hazát egyiránt érdeklõ eljárásra van szükségünk. Minden, mi egyes osztályok vagy éppen egyesek érdekeit ápolja vagy a hon csak bizonyos tájainak kedvez, egyenesen bántalom az egészre. Minden oldalról szükséges ehhez képest - legyen az bár szellemi, bár anyagi - a gyökérig ható, egybenfüggõ, ernyedetlen állhatatossággal ápolt javítás." Ennyit tehát a középtávú koncepcióknak való megfelelésrõl.
S ha ez a javaslat ilyen kevéssé illeszkedik is mind a jogi, mind a gazdasági viszonyok megújításának koncepciójába, vajon arra alkalmas-e, hogy az Országgyûlés kezében az irányítás eszközéül szolgáljon? Támaszkodik-e egyáltalán ez a javaslat valamiféle modellre? És ha igen, úgy alkalmas modell- e az?
E kérdés tisztázása érdekében három oldalról teszem most a javaslatot vizsgálat tárgyává. Ezek a következõk: az állami vagyon egyes csoportokba sorolásának, címkézésének metodikája; az állami feladatok ellátásához szükséges jogok fenntartásának kérdésköre; valamint az állami vagyonnal történõ folyó gazdálkodás rendszere.
A javaslat szerint az Országgyûlés feladata meghatározni a tartós állami tulajdonban maradó vagyontárgyak körét. Az állami vagyon azonban gyûjtõfogalom, többféle fajtája lehet. Lehet vállalkozói célra nem hasznosítható kincstári vagyon, lehet értékesíthetõ vagy nem értékesíthetõ vállalkozói vagyon. Sõt, hogy a helyzet tovább bonyolódjék, a Kincstári Vagyonkezelõ Szervezet is kezel vállalkozói vagyont, melynek értékesítése ugyancsak e törvény hatáskörébe tartozna.
De hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a kategóriák, és csak ezek a kategóriák léteznek? És ha jó ez az osztályozás, akkor hogyan oszlanak meg az egyes állami tulajdonú vagyontárgyak az egyes kosarak között? Mi alapján sorolódik valami az egyik vagy a másik csoportba? Erre az alapvetõ kérdésre azonban a magyar jog jelenleg nem ad egyértelmû választ. Hiányzik ugyanis - a most tárgyalt javaslatból is! - mind a kincstári, mind a vállalkozói vagyon fogalmának pontos meghatározása. A címben ugyan az állam vállalkozói vagyonának értékesítése szerepel, a javaslat 5. §-a pedig részletesen felsorolja, mi tartozik a leendõ törvény hatálya alá. Ez azonban a vállalkozói vagyon fogalma meghatározásának korántsem tekinthetõ; már csak azért sem, mert ugyanezen paragrafus e) pontja újra él a Kincstári Vagyonkezelõ Szervezet vonatkozásában a vállalkozói vagyon immár mindvégig meghatározatlanul maradó fogalmával.
A józan ész és a már idézett államháztartási logika ugyanakkor azt diktálná, hogy az egyes vagyontárgyakat rendeltetésük szerint kell osztályozni, mégpedig úgy, hogy szükségesek-e, és ha igen, akkor milyen jellegû állami feladatok ellátásához szükségesek. Milyenek egyáltalán az állami feladatok? E vonatkozásban mondhatjuk talán, hogy vannak az államnak közhatalmi jellegû feladatai, ide értve már azokat a funkciókat, amelyeket lényegébõl fakadóan eleve csak az állam láthat el. E feladatok ellátása persze - mint ahogy minden feladaté - vagyoni hátteret is igényel. Kérdezem: mondhatjuk-e akkor, hogy a kincstári vagyon az a vagyon, amely az állam közhatalmi feladatainak ellátásához kell? És akkor a vállalkozói vagyon az a vagyon, amely az állam teljes vagyonából a kincstári vagyon leszámítása után megmarad, tehát amely valamely, nem kizárólag az állam által ellátható feladathoz tartozik? Ez már erõsen bizonytalan.
Kérdés, hogy hova sorolandó az állam által az egyes államháztartási alrendszerek, tehát az önkormányzatok és a társadalombiztosítás részére átadott vagy átadandó vagyon. És hova tartozik az állam törvényben meghatározott kártalanítási kötelezettségének fedezete a kárpótoltak vagy az egyházak tekintetében? Ugyanakkor erre a rendszerre kell vagy kellene felépülnie mindennek; a részletes kimunkálás azonban már nem a jogalkotó feladata, hanem a jogszabály elõkészítéséért felelõs mindenkori elõterjesztõé. A dolog lényege azonban egyértelmû: ennek a szabályozásnak, a privatizációs jogalkotás harmadik nemzedékéhez tartozó törvénynek elméletileg már az állami feladatok meghatározásától, gyakorlatilag pedig a kincstári vagyontól kellett volna kiindulnia.
A vállalkozói vagyon élesen elkülöníthetõ a kincstáritól. Ez már nem a közhatalmi állam vagyona, hanem a gondoskodó államé. Megtartani ebbõl azt kell, ami az állami feladatok másik kategóriájának, az ellátási feladatok teljesítésének a feltétele. Itt a kérdés persze az, hogy az állam mennyi jóléti jellegû feladatot vállaljon magára. Abban teljes az egyetértés, hogy jóval kevesebbet annál, mint amire a pártállam vállalkozott. Ez a kérdés azonban nyitott. Ezeket a feladatokat ugyanis - szemben a közhatalminak nevezettekkel - nemcsak az állam láthatja el, viszont lehet célszerû ezeken a területeken is az állami feladatvállalás.
Ez a kérdés azonban már nemcsak gazdasági, hanem politikai jellegû, sõt, államelméleti alapokat is érint. Ha elfogadjuk Lincoln államfogalmát - mely szerint a kormány azt tegye meg az emberek számára, amit meg kell tenni, de amit õk maguk egyéni erõfeszítéseik révén egyáltalán nem vagy nem olyan jól tudnak megtenni; én például teljes mértékben elfogadom -, akkor ez a feladatkör, tehát az ezáltal megkívánt vagyoni kör is viszonylag szûken lesz meghatározható. Aki más típusú, jobban gondoskodó államban gondolkodik, az nyilván tágabb kört, tehát tágabb vagyoni kört is fog megjelölni. Egy biztos: csak a jóléti jellegû állami feladatok tisztázása, majd az ezek ellátásához nélkülözhetetlen vagyoni kör kijelölése után jelenthetõ ki a fennmaradó vagyontömegrõl: ezt már lehet értékesíteni. Ellenkezõ esetben ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy az államnak késõbb vissza kell vásárolnia olyan jellegû vagyont, amelyet nagy felbuzdulásában korábban értékesített. Ez nem elvont hipotézis, több példa volt már rá a nemzetközi gyakorlatban, és jól látható ezért az is, hogy az ilyen tranzakció sosem volt nyereséges.
Az alkotmány 8. §-a tehát kimondja: a Magyar Köztársaságban az alapvetõ jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Helyes és a jogalkotás egész menetében követendõ alapelv, hogy az egyes feladatok meghatározása és az ellátásukhoz szükséges feltételek biztosítása azonos szinten történjen. A jelenlegi szabályozás az állam feladatainak meghatározását az Országgyûlésre bízza, helyesen, s így helyes az is, hogy az e feladatok ellátásához szükséges eszközökrõl való döntést is az Országgyûlés hozza meg. Ezek egyik része máris ide tartozik: a folyó bevételek és kiadások rendszere, tehát a költségvetés csakúgy, mint a belföldi adósság kérdése is. Vannak azonban még híjai ennek a rendszernek, például a külföldi adósság kérdésében, de éppúgy híja volt a folyó gazdálkodási feltételek mellett a vagyoni feltételek biztosítása is. Ezért egyetértek azzal, hogy a vagyon besorolásáról szóló javaslat a döntést az Országgyûlés kezébe helyezze.
Elvileg jó helyre kerül tehát a vagyon besorolásáról való döntés joga. Ugyanakkor eretnek kérdést szeretnék feltenni: az elõzõ koncepció szerint tud- e vagy tud-e majd felelõsen dönteni az Országgyûlés az állam vagyonáról? Mert jogilag döntési helyzetben vagyunk, ez kétségtelen; erkölcsileg azonban ez legalábbis megkérdõjelezhetõ. Bizonyára sokan sokfélék vagyunk e teremben, mégsem hiszem, hogy ne értenénk egyet abban: a felelõs döntés meghozatalához nemcsak jogi felhatalmazásra van szükség. Közügyekben méltó módon dönteni csak az tud, aki kellõképpen át is látja azokat. A felelõs döntésnek feltétele tehát, hogy rendelkezzünk a szükséges információkkal. A javaslat szerint ugyanis a tartós vagyoni kör meghatározása az Országgyûlés feladata.
E döntés azonban egyszerre egy másik meghozatalát is jelenti. Nemcsak annak eldöntését, hogy mi maradjon meg az állam tulajdonában, hanem azét is, hogy mit kell értékesíteni. Idézem a privatizációs stratégiát: "A törvény mellékletében felsorolásra nem kerülõ gazdasági társaságok tulajdonhányada megkötés nélkül privatizálható." Minden olyan vagyontárgy tehát, amely nem szerepel a törvény mellékletében, értékesíthetõ, sõt értékesítendõ is. De van- e, lehet-e elegendõ információja az Országgyûlésnek az általa besorolandó, tehát adott esetben értékesítésre kijelölendõ állami vagyonról? Meggyõzõdésem, hogy nincs, mert nem lehet. Az ide tartozó vagyoni kör ugyanis három részbõl áll össze: az ÁV Rt.-hez és az ÁVÜ-höz tartozó vagyonból, valamint - idézem az (5) bekezdés e) pontját - a Kincstári Vagyonkezelõ Szervezettõl az ÁPV Rt.-hez kerülõ vállalkozói vagyonból. Ezek közül az ÁVÜ-höz és az ÁV Rt.-hez tartozó vagyoni kör lényegében mindenki által áttekinthetõ, a szervezetek mûködésérõl mind a kormány, mind az Állami Számvevõszék évente beszámol az Országgyûlésnek. Errõl a vagyonról lehet döntést hozni.
Egészen más azonban a helyzet a vagyonegyüttes harmadik elemét, a KVSZ által kezelt vállalkozói vagyont illetõen. A Kincstári Vagyonkezelõ Szervezet elõdjének, a PM zárolt állami vagyont kezelõ és hasznosító intézményének megalakítására 1989-ben, a Munkásõrség megszüntetésekor szólította fel a pénzügyminisztert a Minisztertanács.
(18.40)
Egy év múlva jelent meg azután a Kincstári Vagyonkezelõ Szervezet, amelynek tevékenysége az általa kezelt vagyontömeggel együtt gyorsan felduzzadt. A Kincstári Vagyonkezelõ Szervezetre és vele együtt a kincstári vagyonra vonatkozó törvényi szabályozás azonban mindmáig megoldatlan, bár azt mind az 1992-es ikertörvények, mind pedig az 1994. júliusi kormányprogram kilátásba helyezték. A korábbi szabályozás ugyanakkor napjainkra teljesen elavult.
Az Állami Számvevõszék idevágó jelentése szerint az SZMSZ-ben lefektetett szervezeti struktúra és mûködési rend a szabályzat megalkotásakor ismert feladatokhoz igazodott. Az intézmény által ellátandó feladatok köre azonban jogszabályok és kormányhatározatok alapján folyamatosan bõvült. Az SZMSZ módosítása, illetve új SZMSZ kiadása elmaradásának alapvetõ oka a kincstári vagyonról szóló törvény hatálybalépésére való várakozás.
Ezek a jogi körülmények ugyanakkor - legalábbis innen, kívülrõl nézve - nem jelentik azt, hogy felméretlen és nyilvántartatlan lenne a kincstári vagyon. Mert mit is tudunk a KVSZ által kezelt vagyonról? A kormány a 3303/1990-es kormányhatározatban elrendeli: "Teljeskörûen fel kell mérni a minisztériumok, országos hatáskörû szervek kezelésében, valamint használatában lévõ ingatlanok körét, és errõl tételesen tájékoztatni kell a pénzügyminisztert. A tájékoztatók alapján a pénzügyminiszter a kormány részére készítsen jelentést. A jelentés leadásának határideje 1990. október 15." A kérdésre a 3457/1990-es kormányhatározat tér vissza, leszögezve: "A kormány elrendeli, hogy a szükséges mélységig folytatódjon a központi költségvetési szervek körében a vagyonfelmérés olyan egységes, részletes szempontok alapján, amelyek biztosítják - ide értve a gazdasági társaságokban, alapítványokban lévõ vagyonokat is - ennek a vagyonnak a folyamatos számbavételét, nyilvántartását. Létre kell hozni a PM zárolt állami vagyont kezelõ és hasznosító intézményénél a feltételek megteremtésével, saját pénzügyi források terhére, a központi költségvetési szervek vagyonkataszterét. Határidõ a vagyonkataszter létrehozására: 1991. március 31."
Végül az államháztartási törvény szabályozza megfelelõ szinten a kérdéskört: "A pénzügyminiszter gyakorolja a kincstári vagyon tekintetében az érdekelt miniszterekkel egyetértésben a tulajdonosi jogokat, illetve nyilvántartást vezet a kincstári vagyonról." Van tehát errõl a vagyonról is megfelelõ kimutatás, csak az egyelõre nem áll az Országgyûlés rendelkezésére. Félre ne értsék, ez eddig nem is volt baj, eddig a döntés joga a kormánynál volt, és ott volt a hozzá szükséges információ is. Ha azonban most a kormány helyett az Országgyûlés fog dönteni a jelenleg a KVSZ által kezelt vagyon egy részének sorsáról is, akkor elengedhetetlen, hogy elõzõleg pontosan meg is ismerje azt. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis az értékesítésre kijelölt állami vagyoni kör a KVSZ által kezelt vagyon esetében nyitott. Azt ugyanis, hogy ebbõl a vagyontömegbõl mi értékesítendõ, valójában nem az Országgyûlés dönti el, hanem a kormány vagy a pénzügyminiszter, aki ezt a vagyoni kört a KVSZ-en belül elkülöníti. Így viszont mi egy általunk mindvégig ismeretlen vagyoni körre vonatkozóan adjuk majd ki az ÁPV Rt.-nek az értékesítési parancsot. Ha viszont az Országgyûlés vállalja a döntés meghozatalának felelõsségét, akkor erkölcsi kötelessége gondoskodni arról is, hogy addigra megszerezze az összes szükséges információt.
Tisztelt Országgyûlés! Még annyit engedjenek meg, hogy szóvá tegyek e törvény vitája kapcsán, hogy milyen távlati jövõképet rajzol fel elénk ez a törvény, hiszen számosan elmondták már ebben a vitában, hogy a készpénzes bevételek erõltetése, a kedvezményes értékesítési technikák visszafogása nemhogy nem kedvez a hazai tõkének és ezen keresztül a magyar tulajdonosság megerõsödésének, hanem éppenhogy hátráltatja azt. E folyamat káros hatásai felmérhetetlenek.
Arisztotelész a "Politiká"-ban pontosan megfogalmazta: "Minden államban három osztálya van a lakosságnak: a nagyon gazdagok, a nagyon szegények és harmadsorban a középosztály. S minthogy abban állapodtunk meg, hogy a mérséklet és a középút a legjobb, világos, hogy a vagyoni állapotban is valamennyi közt legtöbbet ér a közepes. Világos tehát, hogy az állami közösség is akkor a legjobb, ha a középosztályra támaszkodik, és azok az államok rendezkednek be jól, amelyekben nagy számban van a középosztály, és ez lehetõleg mindkét, de legalábbis az egyik félnél jelentékenyebb, mert így a másik, gyengébb féllel együtt a maga javára billenti a mérleget, s útját szegi annak, hogy az ellenkezõ véglet túlsúlyra jusson. A legnagyobb szerencse tehát, ha az állampolgároknak közepes, de mégis elégséges vagyonuk van, mert ahol az egyik résznek igen sokja van, a másiknak semmije, ott vagy túlzó demokrácia, tehát anarchia, vagy egyoldalú oligarchia, vagy tirannis fejlõdik ki az egyik vagy másik véglet folytán. A demokratikus formák is azért maradandóbbak és szívósabbak az oligarchikusaknál, mert középosztály van bennük."
A gondolat, mely szerint az erõs tulajdonosi középosztály a tartós demokrácia elõfeltétele, nem új tehát, de ma is aktuális. Mindezt azért tartom különösen fontosnak megemlíteni, mert a vitában elhangzottak olyan nézetek, amelyek éppen ezen az alapvetõ ponton, a nemzeti középosztály fogalomkörében vitatták az ellenzék álláspontját. Azt azonban, hogy a középosztály, a széles hazai tulajdonosi kör mennyire fontos, nemcsak a filozófia, nemcsak a józan ész, hanem korunk vezetõ társadalomtudósai is megerõsítik. A magyar gazdaság és társadalom fejlõdése szempontjából elõnyösebb lenne, ha a hazai tulajdonos- polgári fejlõdést szorgalmazó gazdaságpolitika kerülne elõtérbe. Az ilyen gazdaság- és társadalompolitika lényege: olyan, határozottan üzletbarát intézkedések meghozatala, amely kedvezõbb adó-, vám- és kamatfeltételeket biztosít a magyar állampolgárnak, mint a külföldi vállalkozóknak.
"Japántól az Egyesült Államokig, Tajvantól Svédországig szinte minden ország, mely sikeres nemzeti gazdasági modernizációt hajtott végre, vagy ma is ilyen politikát követ, vagy legalábbis a nemzeti tõkefelhalmozás elsõ idõszakában ilyen politikát követett." - Szelényi Iván.
"A kérdés tehát az, mire helyezzük a hangsúlyt. A magam részérõl a kis- és középméretû üzleti szervezetek új középosztályának a létrehozására, a polgárosodás folyamatára helyezném, hogy igazi, az innovációban és vagyonuk gyarapításában erõsen érdekelt vállalkozókat teremthessünk." - Kornai János.
"Nemzeti polgári fejlõdés nélkül, nemzeti tulajdonos polgárság és polgárosodó parasztság és munkásság nélkül nincs nemzeti függetlenség, gazdasági prosperitás, demokratikus politikai rendszer. Aki az ellenkezõjét állítja, aki akár a menedzseri reprivatizációtól, akár a külföldi mûködõtõke korlátozásmentes beáramlásától az Európába való felzárkózást, s demokratikus Magyarországot vár, attól tartok, áltatja magát. Hazai polgári fejlõdés nélkül nem Európába fogunk felzárkózni, hanem a harmadik világba fogunk lesüllyedni." - újra Szelényi Iván.
Tisztelt Országgyûlés! "Mi birtoka, s értéke lehet katonának, mint önbecsülete? Valamirõl tudnia kell: enyém ez. Vagy gyújtogat, s öl, ha ilyet nem érez" - adja már Schiller egy kóbor zsoldos szájába a "Wallenstein"-ben. A tulajdonhoz való kötõdés ugyanis alapvetõ az ember életében. Egyáltalán nem mindegy tehát az sem, hogy azok, akik a jövõben nem lesznek tulajdonosok, miért nem lesznek azzá. Azért, mert bár volt rá lehetõségük, nem éltek vele, vagy azért, mert eleve kirekesztjük õket a tulajdonossá válás esélyeibõl. Nem szabad, hogy a tulajdoni átalakulással a magukat veszteseknek érzõk száma gyarapodjon ebben az országban. Ez ugyanis, hiszen lám, milyen mélyen összefügg privatizáció és rendszerváltozás, már az alapvetõ politikai viszonyokat is megrendítheti.
"Egészen konkrétan és némileg leegyszerûsítve: annak az utóbbi idõben egyre gyakrabban felvetett kérdésnek a megválaszolásához akarunk empirikus adalékokat nyújtani, hogy lehetséges-e Magyarországon a piacgazdaságra való áttérés és a politikai demokratizálás egyidejû megvalósítása, vagy másképpen: nem fogják-e a piacgazdaságra való áttéréssel összefüggõ társadalmi szerkezeti és rétegzõdési változások az 1990-ben megvalósított demokratikus politikai rendszer legitimációját aláásni?" - teszi fel a mai kor alapvetõ kérdését Andorka Rudolf professzor egy '94-es tanulmányában. És a válasz, amelyet rá ad, nem szívderítõ: "Azt a következtetést lehet levonni, hogy a társadalom többsége helyzetének romlása, az ennek következtében elterjedt elégedetlenség és a sodródó szavazók nagy aránya együtt olyan kombinációt alkot, amely a modern piacgazdaság irányába haladó átalakulást és a politikai demokrácia fennmaradását veszélyezteti, és ezért óriási ebben a helyzetben a jogalkotó felelõssége."
Azért bátorkodtam e néhány kérdést még az általános vitához hozzáfûzni, mert miniszterelnök úr ígéretet tett arra, hogy a kormánykoalíció komolyan veszi majd az ellenzék által beterjesztett módosító javaslatokat. Azt hiszem, néhány módosító javaslat valóban nem árt a ma tárgyalt anyagnak, hiszen Széchenyi gondolatai erre is igazak: "Szebb jövendõnket a tett még korántsem biztosítja.., ha felszínes, egyoldalú vagy éppen éretlen." Úgyhogy sajnos e téren is elkél "a gyökérig ható, egybenfüggõ, ernyedetlen állhatatossággal ápolt javítás."
Ehhez próbáltam én is hozzájárulni a magam szerény eszközeivel. Köszönöm figyelmüket. (Taps az MDF padsoraiból.)