IZSÓ MIHÁLY (FKGP): Igen tisztelt Képviselõtársak! Kezemben van a T/415. számú törvényjavaslat, amely a vízgazdálkodásról szól. Sok dicsérõ szót tudnék mondani, ha nem az ellenzéki párt, a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt tagja lennék. Így a dicsérõ szót mellõzve, engedjék meg, hogy a törvényjavaslat hiányosságaira, tévedéseire rámutathassak.
A törvényjavaslat ki nem mondott célja, hogy a vízgazdálkodási ágazat hegemóniáját továbbra is megõrzi. Ezt a célt szolgálja, hogy a területek gazdáit, ahol a vízgazdálkodás valóban történik, minden alkalommal szolgalomra kötelezi, és nincs tekintettel a megváltozott tulajdonviszonyokra.
Hasonló a helyzet az "állam" kifejezés tartalmával. Az elõterjesztõ szótárában az állam a vízgazdálkodási ágazat vezetését jelenti, fenntartva azt, hogy a vízgazdálkodás jellegébõl eredõen bizonyos feladatokat kizárólag egy kézbe fogva és törvény adta hatalommal élve lehet megoldani. Jelen tervezet túlságosan sok múltbeli, ellentmondást nem tûrõ elemet tartalmaz, és túl kevéssé képviseli a teherviselõ, adófizetõ állampolgár jogait.
A víz természeti kincs, egyre értékesebb erõforrás és egyre kelendõbb nyersanyag. A felmelegedés és a száradás az alföldi térségben csak fokozza ennek fontosságát, ezért elsõbbségként törvényi szabályozási szinten védendõ a víz.
Mivel hazánkon 120 milliárd köbméter víz folyik át évente, s ennek 95 százaléka külföldrõl származik, jó lenne a vízgazdálkodás területén törvényben elõírni rövid, a közép- és fõleg távlati tervek készítései kötelezettségét.
A történelem azt rögzíti, hogy a felmelegedés évezredek óta tart. Már a Biblia is írja, hogy Mózes a Kánaán határához vezette népét. Most mi van ott? Sivatag. Évente a sivatag több tíz kilométert nyomul elõre, délre és északra. A Duna-Tisza közén már a sziki tavak feneke porzik, a talajvízszint két-három, sõt öt métert csökkent. A felmelegedés károsító hatása ellen erdõtelepítéssel, tározókkal, intenzív öntözéssel tudunk csak védekezni.
Sok helyütt befolyásolni kell a mikroklímát, mégpedig ott, ahol a páratartalom növekedése miatt a tél enyhébb, a nyár hûvösebb. Ehhez pedig sok, nagyon sok víz kell! Vizeink zöme a Tiszán, s fõleg a Dunán folyik le. A két folyó vízellátási csúcsa nem esik egybe, ezért a hasznosítás érdekében programot kell készíteni, tekintettel a Duna-Tisza köze és az Alföld öntözhetõségére.
A nemzeti vízkincs az utóbbi években egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe került. Jelentõsen mobilizálódott, azaz vízbefogadó bázisunk növekedett a vízgyûjtõinkben, de a vízadó rétegek mélyebbre kerültek. Az Alföldön, fõleg az északi peremén egyre nagyobb a hiány. Ennek oka kettõs. A keletrõl beérkezõ folyók hozama csökken, a fokozódó aszályos idõ és a fokozódó gazdasági vízkivétel a határon túl csökkenti a beérkezõ víz mennyiségét.
A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a vízminõség is rendkívül erõteljesen romlik. Mivel vízkincsünk nemzeti erõforrás, értékes nyersanyag, ezért védelmére intézkedéseket kell tenni. Az itt belépõ vizek mennyiségét tárolókkal, a vizet a medencékbe való bejuttatással, vízutánpótlást adó csatornákkal, tározómedencék létesítésével kell megoldani. Ennek a távlatos vízkincsnövelõ programnak teljes harmóniában kell illeszkednie a Duna-Tisza- csatorna további fejlesztéséhez.
(19.30)
A tározókialakítás a felszín alatti vizek kimerülése ellen is hatékony védelmet jelent. Az erre alkalmas megyékben, térségekben tavasítási programot megvalósító víztársulások feladatkörét kell törvényileg jó irányba kormányozni.
Ahhoz, hogy a megfelelõ páratartalom meglegyen a forró napokon, s az mérsékelje a szárazságot, el kell érni, hogy a mintegy 800 ezer hektár öntözhetõ területbõl legalább 350-400 ezer hektárt öntözhessünk. Ez csak úgy érhetõ el, ha a mezõgazdasági termelést vízdíjjal nem terheljük, hiszen ennyi támogatást a mezõgazdasági termelés megérdemel.
Az az alapállítás, hogy az ország területének egynegyede valóban mértékadó árvizek szintje alatt van nagy árvizes idõszakban, helyes, ezért a gátak, gátõrházak elhanyagolásáról szó sem lehet, sõt azok felújítása természetes.
Felül kell bírálni a nagyüzemi táblásítás következtében áthelyezett, vagy legalábbis a megszüntetett vízlevezetõ árkok, csatornák sorsát, hiszen húsz- harminc évvel ezelõtt az árkok a sokéves gyakorlati tapasztalatok alapján készültek; ezt táblásítással megszüntették.
A jelentõs hévízkészleteinkrõl szóló szabályozási rész ugyanilyen aránytalanul csekély terjedelemben elõadott, ami torz megállapítást sugall és végül is hordoz. A termálvizekrõl egy részletezõ katasztert kell felállítani.
Problémák vannak a szennyvízkezeléssel is. Sajnos el kell mondani, hogy Bõs-Nagymaros vitái közepette elfelejtettük számon kérni a Szlovákiából érkezõ vizek minõségével kapcsolatos problémákat. Nemcsak itt, hanem román területrõl a Berettyón, a Körösökön, a Maroson keresztül is jelentõs szennyezõanyag érkezik. Ezt államközi szerzõdéssel kell rendezni. Sajnos mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál, hiszen szennyvizeink jelentõs részét nem tisztítjuk, hanem valamilyen vízrendszerbe bevezetjük. Jelentõs a csatornákba bekötetlen szennyvíz. Ennél nagyobb baj, hogy a bekötöttek hányadát tisztítatlanul vezetik az élõvizekbe. Az összes szennyvíznek csak a 25-30 százalékát kezelik.
Igen jelentõs mennyiséget képvisel Budapest tisztítatlan szennyvize, amely a Dunába van ömlesztve, pedig Budapest ivóvízbázisa a Dunára épül. A szennyvízkezeléshez vagy zárt technológiát kell követhetõen elõírni, vagy nagy hatékonyságú, biológiai utófokozatú szûrõberendezésekrõl kell gondoskodni.
A szennyvízkezeléssel kapcsolatosan ma már számos korszerû és igen tiszta vizet produkáló megoldás született és került megvalósításra hazánkban is. Az önkormányzati törvény módosítása során sajnálatosan ezek a beruházások háttérbe kerültek, pénzügyi lehetõségek korlátozása címén gyakorlatilag ellehetetlenültek. Ebbõl adódóan már ki is tapintható, hogy a szennyvíz és a csatornázás és a lakosság tényleges szolgáltatási ügykezelése között igen jelentõs probléma van.
Azt, hogy a lakosság rákössön a csatornákra, majd ezen túlmenõen fizesse a csatornadíjat - például nagy nyomású rendszerek esetén -, igen nehéz közigazgatási eszközökkel szorgalmazni, erre valójában alig van eszköz. Ezért a szennyvíz elvezetése és tisztítása költségeinek terheit az államnak - a megszorítások helyett - jobban kellene támogatnia. Ennek hiányában a drágán kiépített körcsatornákra - Balaton, Velencei-tó -, és ebbõl kiinduló hálózati csatornákra nem hajlandó a lakosság rákötni, még akkor sem, ha ösztönzik õket.
A vizek szennyezõdésénél feltétlenül meg kell említeni a térségünk felszíni és felszín alatti vizeinek tápanyagdúsulását és annak látványos fokozódását is. Ennek oka a túlmelegedés, a vizek alacsony mélysége - még a Balatonnál is -, és az északi, valamint fokozódó mértékben keleti irányból hazánkba bekerülõ szennyezett vizek. Ezért a víztározókban és a mellettük elhúzódó vagy hozzájuk csatlakozó csatornákban, folyószakaszokon kötelezõen elõ kell írni a megfelelõ védekezési rendszabályokat, fõleg az erdõ-, de a nád- és a halgazdaságok területén is.
A tápanyagdúsulásos helyzetet lényegesen befolyásolja a közmûolló állása, ezért a törvényhozásnak módosítania kell a szennyvízkezelés támogatására igényelhetõ összegeket, azok feltételeit és szabályozási mechanizmusát.
A magánosítás törvényi elõkészítésébõl ismeretes, hogy jelen állásában nem rendelkezik azon követendõ feltételrendszerek betartásáról, amelyek a magánosításba belépõ vállalkozók kötelességeit tartalmazzák a vízzel kapcsolatban.
Számos olyan feltételt - például veszélyes hulladékok telepen belüli izolálásáról átmeneti tárolás esetében - nem vesz figyelembe, ami a vizek szempontjából alapvetõ fontosságú lenne. Ezért külön mellékletben ezt a törvényi helyzetfeltárást és szabályozást meg kell tenni. Annál is inkább szükséges mindez, mert máris komoly presztízsveszteség tapasztalható ez ügyben a magánosító gyakorlatban a lazaság irányában. A lazaságot fõleg a külföldi magánosítási partnereknél észlelték, és mára már visszafordíthatatlanul átvették a gyakorlatukban.
Ha sem a vízrendezést szabályozó törvényalkotás, sem a magánosítást szabályozó törvényi rendelkezések nem tesznek lényegi megállapítást és elõírást ez ügyben, akkor a káros gyakorlat fokozódni fog, hiszen mára már a leghasználtabb objektumok magánosításánál tartunk.
A magánosítási folyamatban az ingatlant megvásárló cég vagy személy a gyárat, a berendezést nemcsak a bankbeli, pénzügyi adóssághalmazzal, hanem a környezetügyi adósságteherrel együtt veszi meg, s ezért felelõsséget kell hogy vállaljon. Így felelõsséget vállal a vizeket ért - felszíni és talajvizek esetében - károsodásokért is. Ezeket a korábban keletkezett környezeti károsodásokat felelõsségükkel, következményükkel együtt vállalnia kell a vásárlónak. A vízállapotokat érintõ környezeti károsodásokat helyrehozni köteles.
A tervezethez csatolt tájékoztató ugyan kitér a magyar érdekekre, de maga a tervezet szövege nem emeli ki, hogy az ágazat irányításának elsõrendû feladata a magyar állam és a magyar állampolgárok érdekeinek képviselete. Véleményünk szerint egy ágazati törvénynek ki kell mondani, hogy nem a nemzetközi követelményeknek kívánja kiszolgáltatni az országot és a lakosságot, hanem éppen ellenkezõleg: a mi érdekeink védelmét helyezi mindenek elé. Meg kell jegyezni, hogy a vízgazdálkodási ágazat irányítása az eddig eltelt idõszakban minden esetben a magyar érdekek háttérbe szorításánál asszisztált.
A követelõzõ szlovák fél esetében például egyetlen esetben sem vetõdött fel - legalábbis nyilvánosan nem -, hogy a bõsi duzzasztó megépítésével egyidõben tervezett víztisztító mûvek hol maradtak le. Arról sem beszél az ágazat irányítása, hogy a bõsi alvízcsatorna kotrását a magyarok jugoszláv kotrókkal végezték el, csak hogy Bõs idõre megépüljön. Az is vizsgálat tárgyát képezhetné, igaz-e az, hogy a Duna elzárását a szlovákok a magyar vizesek által legyártott és átadott több tízezer betontömbbel hajtották végre. A múlt tapasztalatai arra mutatnak, hogy nem felesleges a vízgazdálkodási törvénybe kiemelten beépíteni, hogy ez a törvény a magyar érdekeket szolgálja.
Az állam kizárólagos tulajdonában lévõ folyók, patakok, holtágak, mellékágak és azok medre felsorolási körét ki kell bõvíteni.
(19.40)
A kizárólagos állami tulajdonban tartás az alföldi folyók közül különösen a Maros-közeli csatornák, amelyek az Alföld egykori keményfájú ligeterdõinek a tanúi, a Kállók, amelyek szintén e maradvány kísérõerdõk utolsó biotópja, és a szamosháti, tiszaháti Gögõ, amely a zömmel tölgyes galériaerdõk utolsó géntartalékát képezik. (sic!) Ezek védelme nemcsak vízgazdálkodási, de tájgazdálkodási jelentõségû is, sõt ezen túl a fennmaradó, megõrzött génbank a késõbbi újraerdõsítési programok kiindulásai lehetnek génkészletüknél fogva.
A nemzetközi szerzõdéseket a törvénytervezet kiemeli a jogszabály hatálya alól. Ez nem helyes, mert a szerzõdések sora eddig csak kötelezettséget rótt a magyar félre mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. A nemzetközi szerzõdések feltételeit, fõ vonalait szükséges volna törvényben rögzíteni.
Igen tisztelt Képviselõtársak! Eddig általános kérdéseknek minõsíthetõ gondolatokkal foglalkoztam. Ennél jóval többet tenne ki, ha végigelemezném mind a tíz fejezetet. Ezt nem teszem; viszont befejezésként engedjék meg az elmondottak összegzését:
A Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt véleménye és álláspontja a vízgazdálkodásról: a vízzel nem garázdálkodni, hanem gazdálkodni kell, beleértve a tározást, öntözést, gyógyítást, szállítást, energianyerést, ivóvíz-szolgáltatást, sportot, belsõ és külsõ turizmust, halászatot stb. Ennek oka pedig: a víz az élet bölcsõje, jövõnk záloga.
Köszönöm a rám figyelõk türelmét. (Taps.)