DR. HACK PÉTER (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A büntetõeljárási törvény vitájában kívánok felszólalni - az a megállapodás született, hogy különbontva folytatjuk le a vitát.
Ebben a vitában szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy célszerû lenne szakítani azzal a felfogással, amely a közbiztonság alakulását kizárólag a rendõrség ügyeként kezeli. Ez a felfogás évek óta áthatja a döntéshozatali mechanizmusokat. Ez a felfogás megjelent annak idején a rendõrségi törvény vitájában, de sajnos megjelenik még napjainkban is egy sor döntésben. A büntetõeljárási törvény mostani módosítása nagyon jól érzékelteti azt, hogy a közbiztonság alakulása ugyan valóban sokban függ a rendõrség munkájától, de függ attól is, hogy utána, a vádemelések során az ügyészség, illetõleg majd a tárgyalási szakaszban a bíróság milyen hatékonysággal tudja végigvinni azt az ügyet, amelyet a rendõrség kezdett el.
(10.10)
Nyilvánvaló, hogy a rendõrség sikeres munkája nélkül sem az ügyész, sem a bíró nem kerülhet döntési helyzetbe. S ebbõl a szempontból azt hiszem, meg kell ragadnunk az alkalmat, hogy a körülbelül egy hónap múlva várható közbiztonsági vitanap elõtt már szóba hozzuk azt, hogy a közbiztonság romlásának negatív jelenségei mellett pozitív jelenségként lehet azt rögzíteni, hogy az utóbbi idõk köznyugalmat megzavaró súlyos bûncselekményeinél a rendõrség sikeres munkát végzett. Akár a százhalombattai bûncselekmény-sorozat, akár a nemrégiben itt, a Ház elõtt is említett törökbálinti szörnyû bûncselekmény, akár a múlt héten történt mohácsi bûncselekmény esetén fontos megemlítenünk azt, hogy a rendõrség mindezekben az ügyekben rövid idõn belül a gyanúsítottakat elfogta, és az eljárás sikeres befejezésének reménye megnyílt. Mint ahogy ezt teszi a rendõrség sok más esetben is.
A felmérések tapasztalatai azt mutatják, hogy a rendõrség sikeres nyomozása esetén az eljárások elhúzódása elsõsorban az eljárás második szakaszában, tehát a nyomozási szakasz lezárását követõ szakaszban következik be, leggyakrabban a bírósági tárgyalási részen.
Ennek a problémának az orvoslására tesz egy bizonyos értelemben korlátozott kísérletet a most tárgyalt törvényjavaslat. Olyan problémával szembesülünk, amely az európai fejlettebb demokráciákban már a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején jelentkezett. Nevezetesen, hogy a hagyományos büntetõper, a kontinentális európai büntetõper két szempontból nem tud eleget tenni a huszadik század második fele kihívásának.
Az egyik szempont a bonyolult, összetett büntetõügyeknek a kérdése, a komplikált korrupciós perek, összefonódásokat tartalmazó gazdasági büntetõperek ügye, ahol a hagyományos, klasszikus büntetõper tulajdonképpen csõdöt vallott, vagy legalábbis rendkívüli nehézségekkel küszködik.
Magyar vonatkozásban említhetném ebben az összefüggésben az éppen a múlt héten elsõfokú tárgyalásig jutott olajezredesek perét, ahol a cselekmény elkövetése után több mint négy évvel, ha jól emlékszem a dátumokra, de mindenesetre évekkel késõbb született meg az ítélet. Nyugat-Európában voltak súlyos büntetõperek, ahol öt-hat, vagy volt, hogy nyolc évvel a cselekmény elkövetése után tudott eljutni a bíróság az ítélet meghozataláig. Nyilvánvaló mindenki számára, hogy ez nagymértékben rontja az igazságszolgáltatás hatékonyságát, és áttételesen, de erõteljesen visszahat a közbiztonság romlására.
A bonyolult ügyekkel szembeni nehézsége ennek a klasszikus büntetõpernek sokféle új megoldást eredményezett Nyugat-Európában. Ezekrõl az új megoldásokról a büntetõeljárási törvény átfogó reformja keretében úgy tudom, hogy a kodifikációt elõkészítõk gondolkodnak nálunk is.
A másik, ennél még talán nagyobb problémát éppen a bûnözési spektrum másik vége, az enyhébb súlyú, a kisebb súlyú bûncselekmények elszaporodása eredményezte s az a tény, hogy ezekkel a kisebb súlyú cselekményekkel szemben a közvetlenség, a szóbeliség, a felek vitájára épülõ kontradiktórius, klasszikus európai kontinentális bûntetõper túl bonyolult, és ez ezekben a kisebb súlyú bûncselekményekben az eljárások megint csak évekre való elhúzódását eredményezi.
Ezek az ügyek rendkívül nagy számban fordulnak elõ. Az elmúlt években, ötéves távlatban azt lehet megállapítani, hogy különösen a kisebb súlyú bûncselekmények vonatkozásában nagyszámú növekedést tapasztalhatunk. Több mint kétszeresére nõtt ezeknek az ügyeknek a száma, annak ellenére, hogy néhány évvel ezelõtt ez a Ház, illetve e Háznak az elõdje, tehát a Magyar Országgyûlés az elõzõ ciklusban elfogadott egy olyan törvényt, amely dekriminalizált egy sor bûncselekményt, amivel persze nem szüntette meg ezeknek a cselekményeknek a veszélyességét, csak kiiktatta õket a bûnügyi statisztikából, a szabálysértések terén jelentek meg.
Nagyon nagy számban fordulnak elõ ilyen ügyek, különösen a vagyon elleni cselekményeknél nagyon nagy számban - s ezt talán kevesen tudják Magyarországon vagy kevesekben tudatosul -, ahol nagyon sok esetben az, hogy most bûncselekmény történt vagy ha bûncselekmény történt, milyen súlyú bûncselekmény történt, a legkevésbé függ az elkövetõ szándékaitól.
Nagyon sok esetben a véletlentõl függ az, hogy egy elemelt pénztárcában mennyi pénz van. Ha ez a pénz ötezer forint alatt van, akkor csak szabálysértés. Ha az ötezer forintot meghaladja az elemelt pénztárcában - nem zsebtolvajlásról beszélek, hanem valahol õrizetlenül ott hagyott pénztárcáról. Tehát ha egy ilyen elemelt pénztárcában ötezer forintnál több van, akkor vétséget, ha jelentõsebb összeg van, akkor már bûntettet követ el az illetõ. Magyarán a sértett anyagi viszonyaitól függ az, hogy az elkövetõt milyen eljárásban, szabálysértési eljárásban, vétségi eljárásban vagy bûntetti eljárásban vonja felelõsségre a törvény.
Ezeknek a cselekményeknek a nagy száma azt eredményezi, hogy az ügyek viszonylag kisebb súlyú bûncselekmények esetén is évekig húzódnak. Márpedig ez rossz mindenkinek. Rossz mindenekelõtt a társadalomnak. Rossz azért, mert az általános bírói gyakorlat, az ítélkezési gyakorlat azt tükrözi, hogy minél késõbb következik be az ítélet a cselekmény elkövetése után, annál enyhébb lesz az ítélet. Nagyon sok esetben a cselekmény óta eltelt hosszú idõt a bíróságok enyhítõ körülményként mérlegelik. Az a tény, hogy már évekkel ezelõtt volt a bûncselekmény elkövetése, és adott esetben az elkövetõ azóta nem követett el bûncselekményt, vagy adott esetben - talán még gyakrabban - a hatóságoknak ez nem jut tudomására, ez enyhítõ körülményként esik latba. Az ítélet enyhébb lesz. A bizonyítékok elenyésznek.
Köteteket írtak már tele azzal, hogy a cselekmény elkövetése és a büntetés között eltelõ hosszú idõ mennyire rontja az ítélkezés hatékonyságát. A tanúk emlékezete megromlik olyan nyilvánvaló bûncselekményeknél is, ahol a tanúk az elkövetés után még jól emlékeznek, hogy mi történt. A három-négy évvel késõbb sorra kerülõ másodfokú tárgyaláson vagy a tárgyalási szakaszban ez az emlékezet elenyészik.
Ez az elhúzódás rontja a sértettnek a helyzetét, hiszen egy feltört autó esetén, ha elfogják a gyanúsítottat, akkor a sértettnek meg kell jelennie a rendõrségen, esetleg az ellopott tárgyak közül kiválasztani, hogy melyik volt az övé. Ez újabb kiesést jelent a munkaidejébõl, újabb kárt okoz a számára. Adott esetben, ha vita van, meg kell jelenni szembesítésen, meg kell jelenni a tárgyaláson. Ha nem jelenik meg mondjuk a gyanúsított, mert szökésben van, akkor ez újabb tárgyalási halasztást szenved. Ha valamelyik ülnök megbetegszik, akkor ez újabb tárgyalási halasztás. S ahogy az államtitkár asszony is elmondta beszédében, ez adott esetben a sértetteknek három-négy- ötszöri megjelenést eredményez a tárgyaláson, ami további károkat okoz a számára, amely károkat az igazságszolgáltatás során nem is tudjuk megtéríteni.
Ez a helyzet arra kell hogy vezesse az igazságszolgáltatásért felelõsöket és így természetesen a törvényhozást is, hogy gondolkodjon, milyen reformot vezethetünk be, amely az elvek sérelme nélkül növeli az eljárás hatékonyságát.
Ebben az ügyben már az elõzõ kormányzat jelentõs lépést tett azzal, hogy megbízta az Igazságügy-minisztériumot a büntetõeljárási törvény átfogó reformjának elkészítésével. Ez a munka folyamatban van. Amíg ez a munka befejezõdik, addig is azonban úgy érzem, indokolt, szükséges lépéseket tenni, és úgy érzem, hogy a törvényjavaslat, a ma tárgyalt törvényjavaslat tesz bizonyos lépéseket a hatékonyság, az igazságszolgáltatás hatékonysága, ezen keresztül a magyar társadalomnak a büntetõigényhez fûzõdõ érdeke érvényesítése javára és ezen keresztül áttételesen, de talán érzékelhetõ módon, a közbiztonság javítása érdekében.
Tulajdonképpen beszédemet itt le is zárhatnám és azt mondhatnám, hogy kérem a tisztelt Házat, hogy erre tekintettel, tehát arra tekintettel, hogy ez a javaslat növeli a büntetõügyekben az igazságszolgáltatás hatékonyságát, segíti a büntetõügyek sértettjeit abban, hogy minél hamarabb megszülessen a büntetõítélet, segíti a társadalmat abban, hogy a cselekmény elkövetése után minél rövidebb idõn belül büntetés szabassék ki, ez már önmagában indokolja a javaslat támogatását.
(10.20)
Ugyanakkor azonban érzékelni kell, hogy nem vitathatlan a javaslat néhány megoldása. És szeretném itt jelezni, hogy az alkotmányügyi bizottság ülésén a gyorsító csomag másik két elemét, a polgári perrendtartásról szóló elõterjesztést és a cégnyilvántartásról szóló elõterjesztést egyhangúlag támogatták a jelen lévõ képviselõk - tehát az ellenzék is támogatta ezeket -, a büntetõeljárással kapcsolatos elõterjesztéssel szemben kritikai érvek fogalmazódtak meg. Ezek a kritikai érvek megérdemlik és szükségessé teszik az érvelést az érvekkel szemben.
Az érvek egyik csoportja abból indul ki, hogy a javaslat nagymértékben növeli a vétségi eljárások számát. Nem becsülhetõ pontosan, hogy a vétségi eljárás - azok kedvéért, akik természetesen ezzel nem foglalkoznak, szükséges magyarázat - egyszerûsített eljárás abban az értelemben, hogy a formai követelmények egyszerûbbek a vétségi eljárás tekintetében, az írásbeliség nagyobb teret nyerhet. De a vétségi eljárás legfontosabb eleme talán az, hogy míg a büntetti perekben háromtagú tanácsban ítélkezik a bíróság, addig a vétségi eljárásban egyes bíróként, egy hivatásos bíró jár el. Ez a különbség jelentõs "megtakarítást" eredményez, hiszen évek óta küszködik a magyar igazságszolgáltatás bizonyos alkotmányos elvek következetes érvényesítésével.
Az egyik ilyen alkotmányos elv a társas bíráskodás elve. A társas bíráskodás elve nemcsak a büntetõperekre vonatkozik, hanem a polgári perekre is. A polgári perekben immár közel egy évtizede - bár lehet, hogy ebben tévedek; de az utóbbi években biztosan így van - az ügyek döntõ többségében nem társas bíráskodásban történik az ítélkezés, annak ellenére, hogy az alkotmány a társas bíráskodás elvét rögzíti. Az ügyek döntõ többségében a polgári perekben egyes bíró jár el, egyes bíró dönti el a jogvitát.
A büntetõügyekben jelenleg még az ügyek döntõ többségében társas bíráskodás érvényesül, a népi ülnökök részvételével, elsõ fokon. Ez okoz sokszor fennakadást. Okoz fennakadást azért, mert nehézséget okoz a tárgyalások kitûzésénél a népi ülnökök bevonása; okoz gondot azért, mert a népi ülnökök megbetegedése a tárgyalás elhalasztásával jár; okoz gondot azért, mert - ahogy az államtitkár asszony is említette - ez adott esetben a tárgyalás megismétléséhez vezethet; hogy változás áll be az ítélkezõ tanács összetételében; okoz gondot azért, mert esetleg a betegség a tárgyalási idõköz következtében a tárgyalás megismétléséhez vezet.
De nemcsak a konkrét büntetõügyekben okoz gondot. Okoz gondot a népi ülnökökön keresztül megvalósuló társas bíráskodás és néprészvétel elve az igazságszolgáltatás egészében is. Emlékezzenek vissza, tisztelt képviselõtársaim, azok, akik itt voltak 1990-ben is, milyen gondokat okozott az önkormányzatok megválasztása körüli idõben a népi ülnökök toborzása.
Tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy az új alkotmány elõkészítése során gondolkodnunk kell arról, hogy a néprészvétel elve és a társas bíráskodás elve hogyan jelenjen meg az új alkotmányban. Egy kicsit a témán, az általános vita keretein belül túlterjeszkedve kell megjegyeznem: én a magam részérõl híve lennék az esküdtszék megfontolásának, annak, hogy a büntetõügyekben, különösen a legsúlyosabb büntetõügyekben, a néprészvétel elve, az esküdt - a fakultatív esküdt - bíráskodáson keresztül jelenjen meg. Azokban az országokban, ahol ez érvényesül, az ügyeknek egy viszonylag csekély hányadában a vádlott döntésétõl függõen vezet az esküdtszéki tárgyaláshoz. Más esetekben, ahol a vádlott ezt nem igényli, egyes bíró jár el. Hozzá kell tennem, hogy európai - az igazságszolgáltatásukra méltán büszke európai - demokráciákban még csak nem is hivatásos bíró, hanem laikus, a magisztrátusi bíróságon keresztül laikus ítélkezik az enyhébb súlyú büntetõügyekben.
A mi eljárási rendünkben is, azt hiszem, az átfogó büntetõeljárási reformban növelni kell azoknak az intézkedéseknek a számát, azoknak a jogi lehetõségeknek a számát, ahol a vádlott döntésétõl függõen vagy többletgaranciákat, kiterjedt garanciákat biztosító eljárási módban történik a büntetõügy elbírálása, vagy egyszerûbb, gyakorlatilag, technikailag egyszerûbb megoldásban, egyes bíró elõtt, bizonyos értelemben a sommás eljárás bevezetésén keresztül, tulajdonképpen a tárgyalást is a legegyszerûbb keretek közé szorító eljárásban.
Ez egy jelentõs koncepcióváltást eredményezne az igzságszolgáltatásunk elveiben. Ezt a koncepcióváltást, meggyõzõdésem szerint, végre kell hajtani az átfogó büntetõeljárás reformjában. Ezt megtette sok európai kontinentális jog is, jelentõs változások történtek. De tisztában kell azzal lennünk, hogy ezeket a jelentõs változásokat, az eljárási reformunkat csak egy évtizedes távlatban lehet végigfuttatni, hiszen ez igényli a jogászságon belüli képzés, továbbképzés megváltoztatását, a gondolkodásmód megváltoztatását, az egész per szerkezetének a megváltoztatását; amire majd a polgári per kapcsán késõbb szeretnék visszatérni.
E felé a törekvés felé tesz egy kicsiny lépést ez az elõterjesztés a vétségi per - bizonyos értelemben a felek akaratán kívüli - növelésével, illetõleg a másik lépés, ahol a felek akarata megjelenik, a tárgyalás mellõzésével büntetés kiszabásának lehetõségét szélesíti, olyan értelemben, hogy a vétségi eljárás kiszélesítésén keresztül növekszik azoknak az ügyeknek a száma, ahol a tárgyalás mellõzésére egyáltalán sor kerülhet. De olyan értelemben is, hogy a kiszabható büntetés felfüggesztett szabadságvesztés is lehet, ami a mai napon nem lehetséges; ma csak foglalkozástól, jármûvezetéstõl eltiltásra van lehetõség, illetõleg pénzbüntetés kiszabására, anélkül, hogy tárgyalásra sor kerülne. Ez a javaslat lehetõvé teszi, hogy tárgyalás nélkül felfüggesztett szabadságvesztést is kiszabjanak.
Jogos a kritika, hogy ez csökkenti a garanciákat. De jogos az ellenérv, az is, hogy a mai perrendtartásunk is lehetõvé teszi, hogyha ilyen esetben a vádlott vagy védõje sérelmezi a tárgyalás mellõzésével történt büntetéskiszabást, akkor tárgyalás tartása iránti kérelmet terjeszthet elõ. Ebben az esetben az eljárás a teljes garanciarendszerrel tovább folytatódik.
Ez a megoldás, szerintem, egy jelentõs lépés egy pragmatikusabb igazságszolgáltatás felé; egy olyan igazságszolgáltatás felé, amely az elvek tiszteletben tartása mellett a célszerûség, a hasznosság követelményét is figyelembe veszi, és amely igazságszolgáltatás nagyobb mértékben szolgálja azt, hogy a bûncselekmény elkövetése után lehetõleg rövid idõn belül szülessen döntés. Ha ez a döntés a vád és a védelem egyetértését bírja, akkor már jogerõre is emelkedhet a döntés. És így az igazságszolgáltatásnak ideje, energiája, pénze szabadul fel azoknak az ügyeknek a kezelésére, amelyek nem ilyen egyszerûek, ahol nincs meg a célszerû döntés lehetõsége. Így több ideje marad az igazságszolgáltatásnak a bonyolultabb, vitathatóbb ügyek elbírálására. Azokban az ügyekben persze, ahol nem jön létre ez az egyetértés, ott viszont folyjon a teljes garanciákkal, és folyjon a felek részvételével ez a per.
Ilyen értelemben azt kell mondanom, hogy ez a megoldás hasznos megoldás, és így a tisztelt Ház támogatását szeretném kérni ehhez, és kérni azt, hogy támogassák, abban a tudatban, hogy ez nem optimális megoldás, hanem egy lépés a felé az optimális megoldás felé, amit a büntetõeljárás átfogó reformjában, meggyõzõdésem szerint - vagy reményeim szerint - még ennek a ciklusnak az elsõ felében meg tud tenni ez a Ház.
(10.30)
Így fel tudja készíteni a XXI. század Magyarországát arra a kihívásra, amely kihívást, sajnos, mi sem tudtuk elkerülni, a bûnözés növekedésére, és ezzel a bûnözéssel szembeni hatékonyabb állami fellépésre. Köszönöm szépen a türelmüket. (Taps.)