DR. SZÁJER JÓZSEF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Asszony! A magyar igazságszolgáltatás szomorú helyzetének egyik legjellegzetesebb betegségtünete az eljárások és így a büntetõeljárások egyre hosszabbá válása. Nem kívánok most mélyebben belemenni az ezzel kapcsolatos statisztikákba, azonban mindenki által tudott és a gyakorló jogászok, továbbá az eljárás alanyai és a jogkeresõ polgárok által is tapasztalt tény, hogy a bünetõeljárások idõtartama a szükségesnél jóval hosszabb. Ez a tendencia az elmúlt években egyre inkább szembetûnõvé vált.
A büntetõeljárások idõtartamának ilyen jellegû változása több szempontból is rendkívül aggályosnak nevezhetõ. Ugyanis a büntetõeljárás célja, hogy a törvényességnek megfelelõen biztosítsa a bûncselekmények felderítését és a Magyar Köztársaság törvényeinek alkalmazását. A hosszas büntetõ eljárás egyrészt egyre alkalmatlanabb arra, hogy az objektív valóság feltárásra kerüljön. A tanúk emlékezete elhalványul, a bizonyítékok elenyésznek. Ezen túlmenõen azonban akadályává válhat a büntetõjogi büntetés, illetve magának a szankció céljának is. Tudnillik az általános és a speciális visszatartó erõ nem tud érvényesülni. Amennyiben a büntetés csak nagy idõközökben követi a bûntettet, akkor a kettõt sem a széles nyilvánosság, sem pedig maga az elkövetõ nem tudja oly mértékben összekapcsolni, hogy ezzel megvalósuljon a kívánt visszatartó hatás más bûncselekmények elkövetésétõl.
A büntetõeljárás elhúzódása aggályos azonban a nemzetközi kötelezettségeink, az emberi jogi normák tiszteletben tartása szempontjából is. Az Európai Emberi Jogi Egyezmény 6. cikkelye szerint mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerû idõn belül tárgyalja. Úgy tûnik, hogy Magyarországon ez az ésszerû idõ követelménye gyakran nem teljesül. Szeretném arra is felhívni a figyelmet, hogy a strasbourgi emberjogi bíróság nem tudott elfogadni olyan kormányzati érveket az elmúlt idõszakban, amelyek szerint elégtelen a hivatali apparátus vagy a közigazgatás általános gyengesége kimentõ ok lehetne ezeknek az elõbb felsorolt elveknek az érvényesülése alól, és kimenthetné az eljárások elhúzódásával kapcsolatos problémákat, s elítélték az illetõ kormányokat, országokat ezekben az ügyekben.
(11.30)
Végül, de nem utolsósorban fontos szerepe van a büntetõeljárások mielõbbi befejezésének az állampolgári bizalom szempontjából is. Az állampolgárok hite az államapparátusban, a bûnüldözõ szervekben, az ügyészségekben és a bíróságokban könnyen megrendül. Abban az esetben különösen, ha azt tapasztalják, hogy ügyeik vagy mások büntetõügyei a távoli jövõbe nyúlnak, és alig van remény a gyors befejezésre; ha nem érzik, hogy valaki büntetésben részesül az elkövetett cselekményeiért, vagy erre olyan hosszú idõ után kerül sor, hogy már igazából nehéz a kapcsolatot megteremteni a kettõ között.
E bizalom megrendülésének pedig beláthatatlan következményei vannak mind az általános, mind pedig az állampolgári közérzet szempontjából.
A fent említett tényeket figyelembe véve örömmel üdvözlünk minden olyan kezdeményezést, amely a büntetõeljárások megnyugtató módon történõ lerövidítését szolgálja. Nyomatékosan hangsúlyozom a "megnyugtató módon" kifejezést, és ennek legalább kétféle magyarázatát is szeretném adni.
A szabályozás egyrészt abban az esetben megnyugtató, hogyha a gyorsítás nem jelenti a garanciális elveknek a feladását, azaz nem jár senki alkotmányos jogainak a csorbításával - ide értve mind a sértetteket, mind az elkövetõket. Másrészt akkor nevezhetõ megnyugtatónak a szabályozás, ha az megfelelõen, komplex módon történik, és felöleli a büntetõeljárás tulajdonképpen valamennyi fontos szakaszát, és hosszú távon is idõtálló, egymást kiegészítõ szabályoknak a megalkotását jelenti.
Az elõttünk fekvõ törvényjavaslatnak az elemzését ebbõl a két szempontból szeretném megtenni, ennek a két szempontnak az összhangjában kell megtennünk.
Ami az összetettséget, a komplexitást illeti, maga a törvényjavaslat is elismeri, hogy a büntetõeljárás általános reformja még várat magára. S ez a javaslat csupán kisebb terjedelmû módosításokat tartalmaz, amelyek a büntetõeljárás mai rendszerét, alapvetõ rendelkezéseit nem érintik. Ez utóbbi megállapítás csak részben igaz, annyiban azonban mindenképpen helyt kell adni neki, hogy a büntetõeljárások idõtartamának nagymérvû csökkenése nem várható tõle.
A büntetõeljárások egyszerûsítésének és gyorsításának igen sokfajta módja létezik. Számos olyan modell van, amelyet érdemes tanulmányozni és talán a saját büntetõeljárás-jogunkban is érvényesíteni. Szeretnék itt utalni az Európa Tanács miniszteri bizottságának egyik ajánlására, amely felsorolja a lehetséges variációk egy sorát. Ezek közül itt most csupán azt szeretném megemlíteni, az egyik legegyszerûbb módja az eljárások gyorsításának az egyes eljárási, bizonyítási cselekmények megismétlésének az elkerülése, azaz a nyomozás során felvett bizonyítás eredményének az elfogadása a bírósági szakaszban.
A másik leghatékonyabb módszer egyszerûbb esetekben például a beismerõ vallomás egyedüli vagy döntõ bizonyítékként történõ elfogadása és az egyéb bizonyítási cselekményeknek a mellõzése.
Csak remélni tudom, hogy a majdani komplex, módosított büntetõeljárásban ezek és más intézmények összetett módon nyernek szabályozást, a jogunkba integrálódhatnak bizonyos, ezek közé tartozó szabályok. Ezzel valóban hatékonyan lesznek majd képesek az eljárást gyorsítani, ugyanakkor nem fogják csorbítani az alkotmányban és a nemzetközi szerzõdésekben foglalt egyéni jogokat és a különbözõ kormányzati, állami kötelezettségeket - tehát megnyugtatóan rendezik.
Visszatérve az elõttünk fekvõ törvényjavaslathoz - amely ha nem is a leghatékonyabb eszköz a gyorsításra, de feltétlenül fontos és el nem hanyagolható változtatásokat jelent a büntetõeljárás mai menetében -, a legtöbb rendelkezés a javaslat 1. §-ában található, amely lehetõvé teszi a három évi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetéssel fenyegetett bûntettek egyszerûbb, tehát vétségi eljárásban történõ elbírálását, az eljárás egészét figyelembe véve. Ez igen jelentõs újításnak tekinthetõ.
Az egyik legnagyobb súlyú változtatás az a társasbíráskodásnak, a bûntettek elbírálásában eddig töretlenül érvényesülõ elvnek a megtörése. Hiszen a büntetõeljárás-jogi törvény 159. §-a szerint a vétségi eljárásra tartozó ügyekben elsõ fokon egyes bíró jár el.
Szeretném hangsúlyozni, hogy alkotmányos problémát e szabályozásban nem látunk, hiszen az alkotmány, bár a társasbíráskodás általános elvét vallja, ez alól kivételeket is engedélyezhet. Nyilvánvaló azonban, hogy nem lehet engedményeket tenni a garanciális elvek terén, hiszen ezúttal már igen súlyosan fenyegetett bûncselekményekrõl van szó.
A magunk részérõl tehát, amikor elvileg nem ellenezzük és az alkotmánnyal összhangban lévõnek tartjuk a módosító javaslat 1. §-ának szabályozását, hiányoljuk azt a plusz szabályozást, amely a garanciális elveket erõsítené ezekben az egyszerûsített eljárásokban - természetesen nem azzal, hogy ez ezáltal hosszabb ideig tartson.
A korábbiakban már nagy jelentõséget tulajdonítottunk az egyes eljárási cselekmények megismétlése elkerülésének. A 3. és a 4. §-ban ennek az óhajnak egyes részletei teljesülnek, bár nem igazán lehetünk ezzel sem elégedettek.
Egyetértünk azzal, hogy ne kelljen megismételni az eljárási cselekményeket, ha a tárgyalás nem folytatódik három hónapon belül. Félünk viszont attól, hogy az új szabályozás, amely a hat hónap utáni ismétlést írja elõ, részben arra fogja inspirálni az eljáró bíróságot, hogy hosszabb tárgyalási idõközöket tartsanak, és ezáltal amit nyertünk a vámon, azt elveszítjük a réven, hiszen ezáltal ismét hosszabbodhat az eljárás idõtartama.
Minden gond nélkül támogatni tudjuk azt az elképzelést, amely a tanács összetételének változása esetén csak akkor írja elõ az eljárási cselekményeknek a megismétlését, ha a változás a népi ülnökök személyében történik.
S bár nem tartozik szorosan a törvényjavaslat témájához, meg kell jegyezzük, a társasbíráskodás jelenlegi formája mindenképpen valamilyen általános felülvizsgálatra szorul. Ez nyilván nem lehetett ennek a módosító javaslatnak a feladata.
A javaslat a tárgyalás mellõzésének alkalmazását szélesebb körben tenné lehetõvé. Ez összefügg természetesen az elõbb említett 1. §-beli változtatással is és annak világos, logikus következménye. Ezzel - ismételten jelzem - egyetértünk, de továbbra is fenntartjuk azt a véleményt, hogy az egyszerûsítés minden esetben a garanciális szabályoknak a megerõsítése mellett kell hogy történjék, ahogyan ezt az Európa Tanácsnak az ajánlása is tartalmazza.
Nem vagyunk biztosan abban, hogy a garanciális szabályozás az így kiszabható szabadságvesztés-büntetés egy évben történõ maximálása lenne. Inkább a vádlotti pozíció ügyvédi támogatásában, a számára biztosított jogorvoslati lehetõségek kiterjesztésében látjuk ezeket a garanciákat. De errõl szélesebb körben is lehet gondolkodni.
Maximálisan egyetértünk azzal, hogy a tárgyalás mellõzése esetén szükséges a rövid idõn belüli döntés.
Összegezve az elõbb elmondott véleményemet: a javaslatot, tehát a kormány által beterjesztett törvényjavaslatot a büntetõeljárás reformja során hasznos, de igen kis lépésnek tekintjük, amely csak kiegészítõ jellegûnek és átmenetinek tartható, figyelembe véve az igazságszolgáltatás jelenlegi helyzetét és az e körül kialakult szituációt.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)