BAUER TAMÁS (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Azt hiszem, egyetértés van köztünk abban, hogy egy rendkívül fontos törvényjavaslatot tárgyalunk. Hiszen többen szóltak a vezérszónoklatokban arról, hogy az állam és az önkormányzatok, illetve az állami közpénzekkel gazdálkodók évrõl évre hatalmas összegeket fordítanak áruk és szolgáltatások beszerzésére, és rendkívül fontos társadalmi érdek fûzõdik ahhoz, hogy ezeknek a közpénzeknek és potenciális közpénzeknek az elköltése, felhasználása maximális takarékossággal, maximális gazdaságosság mellett történjék.
Úgy gondolom, ezért nagyon fontos, hogy ez egy jó törvényjavaslat legyen, amely minden tekintetben megfelel annak a célnak, amelyet elé tûzünk. Ebben a tekintetben röviden összesen három kérdést szeretnék érinteni. Az elsõt, a célok bizonyos összefüggéseit valamivel bõvebben, a másik kettõt csak utalásszerûen. A második a korrupció elleni fellépés, illetve a törvény rendelkezéseinek erre való alkalmassága lenne, végül pedig a vezérszónoklatok során már érintett szervezeti kérdésekrõl szólnék.
(18.10)
Az elsõ kérdés - ismétlem - az a kérdés, hogy milyen céljai is vannak igazából ennek a törvénynek, illetve hogyan függenek össze ezek a különbözõ célok. Ismétlem, alapcélként maga a törvény elõterjesztõje is azt jelöli meg, hogy racionálisan, ésszerûen, takarékosan történjék a közpénzek elköltése árubeszerzésre és szolgáltatás-vásárlásra, hogy amikor ilyen súlyú, ilyen mértékû nehézségekkel küszködünk az államháztartásban, a költségvetésben, akkor maximális gondossággal történjék ennek a meghatározása.
Ezzel függ össze az a másik cél is, hogy maximális mértékben ellenõrzötten, tisztán, tisztességesen történjék a közpénzek elköltése. Ez azért nagyon fontos kérdés, mert hiszen ezeknél a közpénzekbõl finanszírozott beszerzéseknél azok, akik döntenek, nem a saját pénzüket, hanem az állam, a köz pénzét költik el. Nagyon nagy a veszély, nagyon nagy a kísértés arra, hogy ne oly takarékosan bánjanak a köz pénzével, mint ahogy a saját pénzükkel bánnának.
Felmerül azonban a törvény kommentálása során még egy cél - sõt, volt olyan vezérszónoklat is, amely ezt tekintette a törvény alapvetõ céljának -, nevezetesen a belföldi foglalkoztatás, a hazai termelés támogatása, mint ennek a törvénynek esetleges célja, és általában a közbeszerzések szabályozásának, irányításának esetleges célja.
Ezzel kapcsolatban rendszeresen hivatkozás történik arra, hogy ahol a világon közbeszerzéseket szabályoznak, ott mindenütt figyelmet fordítanak erre a szempontra is. Maga a beterjesztett törvényjavaslat két fontos helyen is igyekszik érvényesíteni egy ilyen szempontnak az alkalmazását. Nevezetesen a 26. § (3) bekezdésében, amikor a benyújtott törvényjavaslat lehetõséget nyújt arra, hogy az úgynevezett nyílt közbeszerzési eljárás meghirdetésekor eleve kizárják a külföldi szállítókat mint lehetséges ajánlattevõket, valamint az 59. §-ban, amikor a hazai vagy legalább 50 százalékban hazai foglalkoztatást jelentõ szállítóknak eleve egy 10 százalékos árelõnyt biztosítana a törvényjavaslat.
Tulajdonképpen arra szeretném fölhívni valamennyiünk figyelmét, hogy amikor olyan döntést hoz valaki, hogy eleve kizárja a külföldi ajánlattevõt, vagy a belföldi ajánlattevõnek eleve egy 10 százalékos árelõnyt biztosít és ilyen módon azt a célt érvényesíti a közbeszerzések szabályozásában, hogy a belföldi termelést, a belföldi foglalkoztatást részesítsük elõnyben, akkor ez ellentétben áll azzal a másik céllal, amit a törvényjavaslat alapvetõ célként jelöl meg, nevezetesen, hogy a közpénzekkel takarékoskodjunk. Mert ha egy drágább hazai szállító mellett döntünk egy esetleges olcsóbb külföldivel szemben, vagy eleve kizárjuk azt a lehetõséget, hogy a külföldi szállító olcsóbb ajánlatot tegyen, mint a hazai, akkor gyakorlatilag úgy döntünk, hogy több közpénzt fordítunk erre a beszerzésre, mint amennyit egyébként fordíthatnánk.
Ha például - tudva azt, hogy közpénzbõl mondjuk a fõváros villamoskocsikat akar beszerezni, és azt is tudva, hogy persze létezik az import lehetõsége is, hiszen Budapesten cseh villamosok futnak jócskán - azt mondanánk, hogy a hazai villamosgyártás fönntartása és fejlesztése nekünk olyan fontos, hogy eleve kizárjuk az importot, vagy egy 10 százalékos árelõnnyel biztosítjuk ezt a piacot a hazaiak számára, akkor úgy tûnik, hogy a hazai foglalkoztatás mellett döntöttünk.
De gondoljuk végig: nekünk van ám autóbusz-termelésünk is, és hasonló törvényjavaslatot esetleg Prágában is vitat a parlament, és õk is juthatnak arra a következtetésre, hogy nekik az egyébként a magyarnál sokkal kevésbé versenyképes cseh autóbuszgyártást érdemes hasonló intézkedésekkel preferálni; akkor olyan eredményt kaphatunk, hogy mi magyar buszok mellett magyar villamosokat fogunk beszerezni, Prágában cseh villamosok mellett cseh buszokat fognak beszerezni.
Gyakorlatilag se a magyarok nem járnak jól, se a csehek nem járnak jól, mármint a gyártók, - aki viszont biztosan rosszul jár, az mind a cseh költségvetés, mind a magyar költségvetés, mert mindkét helyen a drágább hazai termelést fogják preferálni a nagyobb sorozatnagyság miatt potenciálisan olcsóbb importtal szemben. Ez persze csak egy példa, de nagyon jól tudjuk, hogy az egész XX. századi modern gazdaságfejlesztésnek egy problémája az, hogy érdemes-e a belföldi termelést kontingensekkel és egyéb eszközökkel preferálni, ami rövid távon úgy tûnhet, hogy foglalkoztatási elõnyt jelent, hosszabb távon azonban biztos, hogy visszaveti a hatékony gazdasági fejlõdést.
Tudjuk azt, hogy a világnak azok a térségei és országai, amelyek igazán hatékony gazdasági fejlõdést produkáltak az elmúlt évtizedekben, ezt a külgazdaság liberalizálása révén nyújtották.
Azt gondolom ezért, nagyon meg kell fontolnunk, hogy illesszünk-e a törvénybe olyan protekcionista passzusokat, mint amilyenek jelenleg a benyújtott javaslatban vannak. Azt gondolom, hogy a 26. § (3) bekezdését, amely eleve kizárná a külföldi szállítókat, mindenképpen el kéne hagynunk a törvényjavaslatból, és nagyon meg kell fontolnunk, hogy azt a bizonyos 10 százalékos árelõnyt beiktassuk-e a törvénybe.
Külön fölhívnám a figyelmet arra is, hogy amikor ezt a törvényjavaslatot március 2-án benyújtották, akkor még nem léteztek azok az intézkedések, amelyeket a hazai termelés és az export védelmében a kormány március 12-ei csomagja tartalmazott. Akkor egy 9 százalékos leértékeléssel és a 8 százalékos vámpótlékkal jóval nagyobb árelõnyt biztosítottunk a hazai termelõnek a hazai piacon, mint amit ez a javaslat egyáltalán tartalmaz, hiszen az egy 17 százalék körüli árelõny; a javaslat maga egy 10 százalékos árelõnyt tartalmaz. Kérdés, hogy ez után az intézkedés után is fönn kell-e tartanunk ezt a passzust. Én elképzelhetõnek tartanám, hogy például azt mondjuk, egy ilyen összehasonlításnál csak a vámpótlék nélküli ajánlati árat kell a külföldi szállítónál figyelembe vennünk.
Hát ennyit, ez lenne az elsõ gondolatkör, amit érinteni szerettem volna.
A második gondolatkör a korrupcióval, a korrupció elkerülésével kapcsolatos javaslatokra vonatkozik, amelyeket a törvényjavaslat tartalmaz. Én ezeket nagyon fontosnak tartom, és csak arra emlékeztetném valamennyiünket, hogy a kapitalizmus és a szocializmus között nem abban van a különbség, hogy az egyikben van korrupció, a másikban nincs, hanem abban, hogy a szocializmusban, amelyik hiánygazdaság volt, mindig az eladót kellett lefizetni, hogy hozzájussunk a termékhez, míg a kapitalizmusban, ahol mindent lehet kapni, mindig a vevõt kell lefizetni - rendszerint az állami vevõt - ahhoz, hogy el tudjuk adni a termékünket. Ezért korrupció a világ minden országában elõfordul, függetlenül attól, hogy kapitalista vagy szocialista ország. Mi, magyarok a szocialista korrupciót jól ismertük a múltból és tudtuk, hogyan kell vele élni és hogyan kell ellene fellépni; a kapitalista korrupciót is - vagyis azt, amikor a vevõt kell lefizetni - nagyon gyorsan megtanultuk, feltehetõen megtanulták azok, akik ebben mesterek.
Egy ilyen törvényjavaslatnak tehát nagyon fontos feladata az, hogy megpróbálja lezárni azokat a csatornákat, amelyek lehetõvé tennék az ilyen típusú korrupciónak a további fejlõdését.
Az az érzésem ugyanakkor, hogy a benyújtott tervezet nem minden tekintetben sikeres ezeknek a csatornáknak a lezárásában. Nem kívánom most az összes olyan pontot megemlíteni, ahol korrigálásra és javításra szorul a tervezet, de azért néhány ilyen pontot megemlítenék. Ilyen például az 57. §-nak mind az (1), mind a (2) bekezdése, amelyekben arról van szó, hogy az ajánlatok elbírálása során az ajánlatkérõ felvilágosítást kérhet az ajánlattevõtõl az ajánlattal kapcsolatos nem egyértelmû kijelentések tartalmának tisztázása érdekében. Ez jellegzetesen olyan mechanizmus, ahol jó együttmûködés nyílhat ajánlattevõ és ajánlatkérõ között bizonyos elõnyök átadására.
(18.20)
Ugyanúgy a mögötte levõ (2) bekezdés, amit talán célszerû lenne elhagyni, amikor az ésszerûtlenül alacsony ellenszolgáltatást tartalmazó ajánlat esetén felvilágosítást kell kérni. Ilyenkor talán az a helyesebb, ha figyelmen kívül hagyják az ilyen ajánlatot, mert ott nyilván valami nem stimmel.
Nagyon fontos ilyen pont a 62. § (2) bekezdése, amely egyfelõl kimondja, hogy mikor kell megkötni a szerzõdést, az (1) bekezdés, mikor jön létre a szerzõdés, a (2) bekezdés pedig mindjárt hozzáteszi, hogy ettõl el lehet tekinteni, és ennek a leírásánál gyakorlatilag módot nyit olyan egyezkedésekre, amelyek szintén tartalmaznak magukban bizonyos veszedelmeket.
Hasonlóképpen nem tûnik szerencsésnek a 67. § (2) bekezdésében az ajánlattevõk számának korlátozása, hiszen nagyon könnyû, pláne egy ilyen kis országban, hogy, mondjuk, az, aki meg akarja nyerni a pályázatot, eleve javasolja a kiírónak, hogy melyik az a másik négy olyan potenciális szállító, aki nála biztosan kedvezõtlenebb ajánlatot fog tenni, és ezzel eleve magának szerzi meg az ajánlatot.
Végül szóvá tenném azt a passzust, mondom, ezzel a felsorolásom nem teljes, amely a vitás esetekben a tárgyalást nem nyilvánossá teszi, a 83. § (2) bekezdésében leszögezi, hogy a tárgyalás, mármint a bizottság tárgyalása, nem nyilvános. Nem világos, hogy miért ne lehetne ez nyilvános tárgyalás.
A harmadik, nagyon rövid megjegyzésem a törvényjavaslathoz pedig arról szól, hogy úgy ítélem meg, hogy a szocialista gazdaság rendszeres átalakításában érvényesült egy betegség, nevezetesen az átszervezési betegség. Volt egy probléma, rögtön létrehoztunk egy új szervezetet. Én nagyon bizonytalan vagyok abban, vajon a közbeszerzési rendszer kialakítása valóban szükségessé teszi-e mindazoknak az új intézményeknek a létrehozását, amelyeket a törvényjavaslat tartalmaz.
Én figyelemmel hallgatom azokat az érveket, amelyeket emellett az elõterjesztõ megfogalmazott, de legalább annyira meggyõzõek voltak számomra Keller Lászlónak a vezérszónoklatában elmondott érvei arra, hogy talán mindezeket a funkciókat meglevõ intézmények is betölthetik. Talán azt a funkciót, amit közjegyzõ lát el minden normális piacgazdaságban, nem kell a Közbeszerzési Tanács tagjaira bízni, és ezért létrehozni a Közbeszerzési Tanácsot, talán nem szükséges egy olyan feladatot, amit bíróságoknak kellene ellátni, külön közbeszerzési döntõbizottságra bízni. Én ebben nem vagyok bizonyos, nem vagyok határozott az álláspontomban, de egyetértek Keller Lászlóval abban, hogy gondoljuk meg ezt a kérdést újra.
Mindezek mellett természetesen a törvényjavaslatot nagyon fontosnak tartom, és mielõbbi elfogadását ajánlom a tisztelt Országgyûlésnek. Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps a bal oldalon.)