DR. SZABÓ IVÁN (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselõtársaim! Szimbolikus értékû, hogy a vízügyi törvény vitája egyebeesik azzal, hogy néhány nappal ezelõtt, március 25-én emlékeztünk meg Vásárhelyi Pál születésének kétszázadik évfordulójáról.
Vásárhelyi Pál, a múlt század nagy vízmérnöke, vezetõje volt hatalmas térképezési munkáknak, a Duna-mappációnak. Mérnöki zsenialitását bebizonyította az Al-Duna szabályozásánál, de igazán naggyá a Tisza- szabályozás mûszaki terve tette. Azé a Tisza-szabályozásé, amit ma már második honfoglalásként tartunk számon.
Korunkban néhányan ezt másképp állítják be: elhibázott koncepciónak, visszasírva a vízi világot, de azt azért tényként kell rögzíteni, hogy az Alföld nagy részének mûvelésbe vonása a modern Magyarország fejlõdésének egyik pillére, hatalmas erõforrása lett.
Ez sokszor heroikus körülmények között végzett, hatalmas munka volt. Európában a legnagyobb, még a mai környezeti kultúra mintájául állított holland vízrendezéseket is meghaladó, a természeti adottságokhoz igazodó, a társadalmi haladást szolgáló mûvet tervezett Vásárhelyi. A megvalósítás pedig az egész nemzet ügye, erõfeszítésének eredménye volt. Nem véletlenül írta Jókai, hogy "minden munkásember elõtt tisztelettel hajtom meg a fejem, de a Tisza-menti kubikusok elõtt levett kalappal haladok végig."
Vásárhelyi születésének bicentenáriumán, a vízügyi törvényt tárgyalva nekünk is tisztelettel kell adózni a Vásárhelyi-szintû mérnökök elõtt éppúgy, mint a tisztességgel, keményen dolgozó kétkezi munkásemberek elõtt.
A magyar vízgazdálkodás múltja és jelene, minden eddigi produkciója összefonódik a vízgazdálkodási társulatokkal. Úgy is, mint a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetségének elnöke, engedjék meg, hogy néhány gondolattal kitérjek arra, mi is a társulat, mi különbözteti meg a társaságtól.
A vízitársulat a vízzel kapcsolatos sajátos társadalmi érdekközösséget fejez ki. Nevezetesen azt, hogy a vízviszonyok alakulásának minden - egy adott területen élõ, gazdálkodó - ember élvezõje vagy szenvedõje. Senki sem húzhatja ki magát abból a munkából, teherviselésbõl, amit egy-egy falu vagy tágabb térség érdekében a többség elhatározott. Ha jön az ár, mindenkinek ott kell állni a gáton. Ha gátat vagy csatornát kellett építeni, mindenkinek le kellett tennie az obulusát, függetlenül attól, hogy saját személyében akarta-e vagy sem, feltéve persze, hogy az a többség akaratát, azaz a közcélúságot fejezte ki.
Ez az elv a hazai természeti adottságok szülötte, hiszen a Kárpát-medence természetföldrajzi viszonyai között mindig közösségi összefogást igényelt a sok víz elleni küzdelem vagy éppen a víz hiánya, az aszály okozta károk lehetõ elhárítása.
Mint konkrét gazdasági formáció, a társulat a XVII. század végén jelent meg. Törvénybe elõször 1807-ben foglalták "A magánosok költségén teendõ vízi munkákról" címmel. Szeretném felhívni erre a dátumra kisgazda képviselõtársam figyelmét, aki vezérszónoklatában annak adott hangot, hogy a vízgazdálkodási társulatok kodifikálása az 1990 elõtti politikára emlékezteti; bár abban egyetértünk, hogy némiképp jobban is sikerülhetett volna a törvénynek ez a része is.
A vízitársulat nem gazdasági társaság, nem is szövetkezet, hanem egy sajátos, kétszáz éve élõ struktúra, és 1948-ig meghatározó kerete volt a közcélú vízi munkák végzésének. Lényege, hogyha egy terület birtokosainak, ingatlantulajdonosainak a többsége legalább 50 százalék plusz egy szavazattal elhatározott egy vízügyi munkát, akkor annak költségét, az ártéri járulékot, az érdekeltségi hozzájárulást minden potenciális haszonélvezõnek fizetnie kellett, illetve ha nem fizetett, akkor közadó módjára behajtható volt. Ezt természetesen törvény rögzítette. Az állam pedig, mint a nagy közösség képviselõje, maga is érdekelt volt, ezért a költségvetésbõl támogatta ezt a tevékenységet.
Mai szóhasználattal élve: a társulatok speciális vízügyi köztestületek, közcélt fejeznek ki, határozataik az érdekeltségi körükben kötelezõek. Ilyen módon épült meg a mai 4200 kilométernyi árvédelmi töltés döntõ többsége, ami hazánk területének negyedén teszi lehetõvé az árvizektõl mentes gazdálkodást.
Társulatok építették és üzemeltették a belvízlevezetõ csatornákat és szivattyútelepeket, amelyek hazánk területének mintegy felén védik a mezõgazdálkodást a vízkárokkal szemben. Társulatok kezelték a kis vízfolyásokat, rendezték a vízjárta völgyfenéki területeket, kötötték meg a vízmosásokat.
1948-ban ezt a kétszáz éves hagyományú struktúrát egycsapásra megszüntették, államosították. Az állam a szocialista paternalizmus jegyében kihirdette, hogy mindent, ami vízgazdálkodás, vízi infrastruktúra, azt majd központilag elvégzi õ. Hamar kiderült, hogy nem bír vele. 1957-ben szocialista formában ugyan, de felelevenítették, hogy a helyi közcélú vízi munkákat legcélszerûbben a helyi közösségek tudják ellátni, sõt, a társulati elvet kiterjesztették a települések vízellátására és csatornázására is.
Ma érthetetlenül kevesen akarnak arra emlékezni, hogy ebben a speciális beruházási rendben víziközmû-társulati formában valósult meg a községek elsöprõ többségében közel háromezer vízmû, az a vízellátottság - 94 százalék - , amit olyan büszkén emleget az elõttünk fekvõ vízügyi törvény. A községekben egy méternyi csatorna vagy egy szennyvíztisztítómû sem épült meg tisztán állami pénzbõl; minden társulati alapon épült, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy valóban nagyon jelentõs állami támogatással.
Mi jelzi viszont, hogy ezek szocialista társulatok voltak? Amikor elkészült egy-egy ilyen vízmû, akkor függetlenül attól, hogy sok lakossági pénz is volt a megvalósításban - tehát mai fogalmaink szerint a lakosság tulajdonossá vált -, a vízmûvet kötelezõen át kellett adni állami tulajdonba és üzemeltetésre a területileg illetékes mezei vízcsatornamû vállalatnak. Ezt a helyzetet rendezte 1990 után az önkormányzati törvénycsomag, bár a társulatok jellege ügyében még van kívánnivaló.
A törvénytervezet IX. fejezete, a 34-44. §-ok részletezik a vízitársulatokra vonatkozó mai elképzeléseket. Bár a bizottsági viták során felvetõdött, hogy vajon egy szakmai törvénynek - amely a szakmai tartalmat kvázi kerettörvényként tárgyalja - szabad-e, kell-e ilyen részletességgel rögzíteni a társulatalakítás és -mûködés szabályait. Álláspontunk szerint igen. A természetes és jogi személyek viszonyát a közösséghez, a közcélúan elvégzendõ tevékenységhez kötelezõ értékkel ugyanis csak törvény szabályozhatja. A társulatok esete pedig egyfelõl egy szakmai szempontú viszony, tehát a vízgazdálkodásról szóló törvénybe tartozik. Másfelõl nem hagyhat sem tartalmi, sem formai eljárási kétségeket, tehát kell a részletezés.
(19.10)
Bár meg merték volna fogalmazni a törvény alkotói a víziközmû- szolgáltatásra vonatkozóan is például a szolgáltató és a szolgáltatást igénybe vevõk közötti viszonyt is!
Sajnálatos, hogy a törvénytervezet nem az elõzõekben vázolt, Magyarországon több száz éves vízügyi hagyományokban kifejlõdött, alulról építkezõ elvet követi. Némiképp magyarázza, hogy az elmúlt évtizedekben ehhez szoktunk - mármint a felülrõl építkezéshez. Igazán jellemzõen ezt éppen a vízgazdálkodási társulatokra vonatkozó paragrafusok indokolása mutatja. Azt írják ugyanis, hogy a vízitársulat fõ jellemzõje, miszerint - idézem - "állami, önkormányzati feladatot képezõ vízimunkák elvégzésére jön létre".
Ez egyszerûen nem igaz, illetõleg egy centrális szemlélet szülötte. A vízitársulat az adott helyen felmerülõ közcélú vízimunka elvégzésére jön létre a helyi tulajdonosok, birtokosok közösségének elhatározásából. Ebben az állam vagy az önkormányzat nem a feladat címzettje, hanem mint maga is érdekelt, a megoldásnak egyik teherviselõje, kötelezõ résztvevõje. A szemléleti hiba okozza, hogy a törvényben a tagok, az érdekeltek meghatározása vitatható formában van megfogalmazva, illetve indokolva.
Ki kell mondani, hogy ha egy vízgyûjtõvel vagy egy vízfolyással kapcsolatban az érdekeltek, a tulajdonosok többsége törvényben szabályozott, szakmailag indokolt beavatkozást kíván végrehajtani, úgy az valamennyi potenciális érdekeltre - ide értve az államot is - kötelezõ teherviselést von maga után.
Egyet kell értenem tehát Baráth Etele képviselõtársammal, aki a környezetvédelmi bizottság véleményét összefoglalva annak adott hangot, hogy ez a törvény - ugyanúgy, mint az ugyancsak most tárgyalásban levõ környezetvédelmi törvénytervezet - sokkal inkább a kialakult struktúrákat kodifikálja, semmint hogy tiszte szerint a jövõt alakítaná - ahogy Széchenyi és Vásárhelyi a múlt században tenni merték.
Meg kell viszont jegyeznem azt is, hogy különösen érdekesek azok a gondolatok, amelyeket az általános vitában Kiss Róbert képviselõtársam, a szabaddemokraták vezérszónoka mondott el. Egyrészt élesen megkérdõjelezi a társulatok létét, szükségességét, mintha nem lenne koalíciós partnere annak a kormánynak, amely ezt a törvényt elõterjesztette. Másrészt nagy meglepetéssel konstatálja és kifogásolja, hogy egy tulajdonos rendelkezési jogát vízügyekben az adott vízgyûjtõn lévõk többsége korlátozhatja. Itt leplezõdik le a céltalan, doktriner, üres liberalizmus, az a technika, amikor a tárgyi ismeret hiányát lózungokkal helyettesítik.
Mirõl van szó ugyanis? Arról, hogy bizony szabályozni kell a közösség érdekében a tulajdonosok szabadságát, amikor mindannyiunk lételemérõl, a vízrõl van szó. Képviselõtársam bizonyára nem tudja, hogy például a birtokosi érdekek túlzott tiszteletben tartása okozta a múlt században, hogy Szegedet az árvíz pusztította el. Már Amerikában is rég a múlté, hogy a vízzel kapcsolatban szerzett jogok korlátlanok, pedig ott aztán igazán tiszteletben tartják a tulajdonosi jogokat.
Az viszont igaz, hogy a társulat megalakulása - vízitársulat esetén - és mûködése is más szabályozást igényel, mint a tervezetben szereplõ. Véleményünk szerint ugyanis a már mûködõ vízitársulatok, mivel a tagi viszony valójában az ingatlantulajdonnal vagy -használattal függ össze, a törvény erejénél fogva mûködjenek, mert minden ingatlannak mindig van, illetve lesz tulajdonosa. Egyúttal ehhez kapcsolódik az is, hogy a ma meglevõ vízitársulatok továbbmûködése célszerûbb, mint az elõirányzott újjáalakulás.
A korábban említettekbõl következik az is, hogy egy víziközmû-társulat lehessen továbbélõ üzemeltetõje az általa megvalósított mûnek, feltéve és kikötve a szakmai szabályokhoz igazodó mindenkori alkalmasságot.
Mindezek után felvetõdik a kérdés, hogy a vízitársulatok közössége támogatja-e ezt a sok szemléleti hibával terhelt törvényt vagy sem. Jóval nagyobb lépést lehetett volna tenni a törvény nevében egy korszerû vízgazdálkodás jövõképe irányában. Mégis - mint kis lépést - a mai rendezetlen állapotból való kimozgatást támogatjuk.
Ezzel kapcsolatban engedjék meg, hogy a legnagyobb magyartól, Széchenyitõl idézzek. Széchenyi vízügyi vonatkozású és a társulatokat illetõ tevékenysége sok példát mutat, ezért nagyon is emlékeztetõ szót érdemelne a vízügyi törvény vitája során. Az "Eszmetöredékek, különösen a Tiszavölgy rendezését illetõleg" címû röpiratában - tehát igazán vízügyi vonatkozású mûben - található Széchenyi következõ mondása: "Ne várjunk rövid idõ alatt nagy elõmeneteleket. És csak, Istenért, ne higgyünk azoknak, kik rövid idõ és csekély fáradság után óriásiakat ígérnek."
Ebben a Házban, kedves Képviselõtársaim, ez nemcsak a vízügyeket illetõen meggondolandó gondolat.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)