DR. BOKROS LAJOS pénzügyminiszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy egy kicsit személyes jellegû bevezetõvel kezdjem ezt a mai napot, ami azt gondolom, nem helyettesíti majd azokat a vitákat, amelyek a gazdasági stabilizációs programcsomag részleteirõl fognak szólni. Mégis úgy gondolom, miután tegnap 11 óra után érkeztem haza az EBRD londoni közgyûlésérõl, talán nem haszontalan, ha a tisztelt Háznak számolok be elõször arról, hogy milyen fogadtatásban részesült ez a csomag, illetve a nemzetközi pénzvilág, befektetõi közösség hogyan értékeli a magyar kormány erõfeszítéseit.
Ebbõl a szempontból röviden csak két nagyon fontos tanulságra legyen szabad felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy kivétel nélkül minden ország pénzügyminisztere, nemzeti banki, központi banki vezetõje egyértelmûen üdvözölte a kormánynak azokat az erõfeszítéseit... (Dr. Sepsey Tamás: Kibicnek semmi sem drága! - Zaj.).., amelyek a külsõ és belsõ adósság állományának mérséklésére, az egyensúlytalanság csökkentésére irányulnak.
Itt nem a kibicrõl van szó egyébként, kedves Sepsey úr, hanem arról van szó, hogy Magyarországot gyakorlatilag elég jelentõs mértékben ezek az országok finanszírozzák. Tehát nekünk abban az esetben, ha ezeknek a nemzetközi köröknek a bizalmát nem tudjuk elnyerni, akkor nagyon szomorú napok elé kellene néznünk. (Zaj a jobb oldalon.)
De ezen túlmenõen is azt gondolom, talán érdekes elmondani azt, hogy minden nyugat-európai ország azért is érti meg különösen ezeket az erõfeszítéseket, mert Magyarország - és ezt igyekeztünk elmondani a különbözõ felszólalások alkalmával - gyakorlatilag most már nem pusztán az átmeneti korszakból fakadó válságjelenségek leküzdésével birkózik, hanem olyan válságjelenségek leküzdésével, amelyek nyugaton is megtalálhatók. Tehát nem arról van szó, hogy Magyarország pusztán azért van nehéz helyzetben, mert még nem tudott kellõen alkalmazkodni az új kapitalista gazdaság követelményeihez, hanem az egész világon egy olyan hullám kibontakozásának vagyunk a tanúi, amely igenis a korábbinál jóval nagyobb hangsúlyt helyez a külsõ és belsõ egyensúlyi problémák kezelésére.
Ebbõl a szempontból teljesen egyértelmû, hogy mind a brit pénzügyminiszter, mind a német pénzügyminiszter, mind az amerikai pénzügyminiszter-helyettes, mind a spanyol pénzügyminiszter - és mások, akikkel találkoztam - tényleg egyértelmûen támogatásukról biztosították a kormány csomagját. Ha voltak kritikák, azok inkább arra vonatkoztak, hogy miért nem mentünk tovább ezen az úton, miért nem vágunk még inkább a költségvetési hiányon, annak érdekében, hogy meg tudjuk állítani az államháztartás adósságának növekedését.
Itt jutok el egy nagyon fontos kérdéshez, egy olyan fontos kérdéshez, amirõl az Érdekegyeztetõ Tanács múlt heti ülésén is szó volt, ami miatt egyébként engedjen meg Kádár Béla úr egy külön megjegyzést: ezért nem tudtam részt venni a költségvetési bizottság ülésén.
Az Érdekegyeztetõ Tanács ülésén felmerült ugyanis, hogy jó, jó, restrikciós intézkedéseket hoz a kormány, de miért nem igyekszik foglalkozni valamit az államadósság kérdéskörével?
(9.10)
Hiszen az államadósság rendkívüli méreteket öltött, elkezdett közelíteni a bruttó hazai termék 80-90 százalékához, és ez bizony olyan adósságszolgálati terheket jelent az országnak, amely adósságszolgálati terhek finanszírozása valóban szinte megoldhatatlan feladatok elé állítja az országot.
Én most szeretnék visszakérdezni, hogy vajon mi következik ebbõl. Egyrészt lehetne sokat elemezni, hogy miért is alakult ki ez az államadósság. Ez nagyon fontos kérdés, de azt hiszem, ma erre nincs idõ. Ma abból kell kiindulni, hogy ez az államadósság létezik és ez az államadósság olyan mértékû, hogy gyakorlatilag ennek törlesztése, illetve az ezutáni kamatok fizetése több mint 600 milliárd forint terhet jelent egy évben az országnak. Lehet megkérdõjelezni, hogy ezt vajon érdemes-e vállalni, érdemes-e fizetni, csakhogy azt kell elmondani és azt hiszem, azt kell mindenkinek pontosan megérteni, hogy valaki ezt a pénzt kikölcsönözte a magyar költségvetésnek. (István József: Ki? Kinek?) Elsõsorban a magyar állampolgárok adták kölcsön ezt a pénzt, valamint a Nemzeti Bankon keresztül a külföldi pénzügyi körök. Következésképpen, ha az államadósság után nem fizetnénk a kamatokat, vagy nem törlesztenénk, az gyakorlatilag ugyanolyan helyzetet teremthetne, mintha a külföldi adósság után nem fizetnénk a kamatokat. Hiszen gondoljuk el, mit szólnának azok az állampolgárok, akiknek azzal az ígérettel adtunk el állampapírt, hogy utána rendesen fogjuk fizetni a kamatokat.
Ha és amennyiben ezt nem tesszük, akkor nem egyszerûen arról van szó, hogy ezt az adósságot nem tudjuk megújítani, hanem arról van szó, hogy a következõ héten már nem veszi meg senki azokat az állampapírokat, amelyeket újra ki kell bocsátani a költségvetés finanszírozása érdekében. És vigyázat! Itt nem a deficit finanszírozásáról van szó, hanem egyszerûen a kiadások fedezetének megteremtésérõl, hiszen a bevételek és kiadások nincsenek olyan mértékben szinkronban. Ennek következtében tehát a kamatok nem fizetése abban a szent pillanatban megbénítaná a költségvetés mûködését.
Azt gondolom tehát: ezen az úton nem járhatunk. Más utakat és módokat kell választani arra, hogy ezt a bizonyos adósságszolgálati terhet csökkenteni lehessen. Úgy gondolom, alapvetõen két út kínálkozik, ha ezt a bizonyos nem fizetést, mint reális alternatívát elvetjük. Az egyik ilyen út az infláció lenne. Nevezetesen lehetne azt mondani - természetesen ezt pusztán egy elméleti lehetõségként vetem fel -, hogy ez az államadósság valóban rendkívül nagy, de csak a jelenlegi nominális, névleges értéken számolva. Lehetne ezt az államadósságot inflációval elpusztítani, igen ám, csakhogy ez a gazdaság dezorganizálásával lenne egyenértékû. Nyilvánvalóan ez az út sem járható. Azt gondolom, senki sem választaná szívesen ezt. Éppen ellenkezõleg.
A másik megoldási lehetõség az infláció csökkentése, tudniillik, ha az inflációt csökkentjük, akkor az történik, hogy legalább a meglévõ államadósság után fizetendõ kamatok csökkennek. Elvileg egy olyan helyzet kialakulása lenne kívánatos, ahol ez a kamat minimálisra szorítható lenne, éppen azért, mert ha az infláció lemegy, akkor a kamatok is lemennek és ennek következtében ugyanakkora mennyiségû államadósságra számítva is sokkal kisebb mértékû kamatfizetési kötelezettségünk lenne.
Ilyen körülmények között érdekes tehát, hogy hogyan lehet elérni ezt az infláció nélküli, vagy az inflációt nagyon-nagyon alacsony szintre szorító állapotot. Nekem meggyõzõdésem, hogy pontosan ezt az irányt szolgálja a kormány stabilizációs intézkedéscsomagja. Tudniillik kérdés, hogy mitõl van ma infláció. Az infláció elsõsorban attól van, hogy a költségvetés rendszeresen túlköltekezik, és ez a túlköltekezés olyan mértékû, hogy a belföldi megtakarításokat teljes egészében felemésztve gyakorlatilag nem hagy lélegzetvételnyi lehetõséget a vállalkozói szektornak. Ha a vállalkozói szektor nem tud hitelhez jutni, akkor nyilvánvalóan nem fog tudni a növekedési lehetõségek tekintetében sem felmutatni semmit. Márpedig a gazdasági növekedés - hölgyeim és uraim - kizárólag egyetlen szektorból jöhet, ez pedig a vállalati szektor.
Amennyiben a lakosság belföldi megtakarításait teljes egészében megeszi a költségvetés, akkor egy klasszikus kiszorítási hatással állunk szemben. E kiszorító hatásnak két eredménye lehet. Egyik lehetõség a külföldi eladósodás, nevezetesen a vállalatok belföldi megtakarítások híján külföldi megtakarításokból próbálnak fejlõdni. Ez az út azonban szintén nem nagyon járható, hiszen a külföldi adósságállományunk is nagyon magas szinten van. A másik lehetõség az lenne, hogy a költségvetési megtakarításokat fokozva, a költségvetési túlköltekezést csökkentve adunk lehetõséget arra, hogy a belföldi megtakarítások egyre nagyobb mértékben a vállalati szektort finanszírozzák.
Ez lenne az egyetlen lehetõség arra is, hogy a kamatok lemenjenek, mert jól tudjuk, hogy igazából nem önmagában az infláció, hanem a kamatok színvonala az, ami az államadósság terheinek csökkentését lehetõvé teszi, vagy éppen hátráltatja. Ilyen szempontból tartom tehát nagyon fontosnak azt, hogy tetszik, nem tetszik, nincs más megoldás. A költségvetési egyensúlyt kell helyreállítani. Azt hiszem, a költségvetési egyensúly helyreállításában a kormány nagyon nagy lépést szándékozik tenni elõre, hiszen itt igazából nem a központi költségvetés szûken vett egyensúlyáról van szó, hanem az egész államháztartás egyensúlyáról, amely államháztartásba a központi költségvetésen kívül decentralizált alapok, a társadalombiztosítási alapok, illetve a települési önkormányzatok költségvetése is beleszámít. Ennek a szélesebb értelemben vett államháztartásnak kell visszavonulni, levonulni a gazdasági szféráról annak érdekében, hogy a megtakarítások a vállalati szektorban maradhassanak.
Nos, ilyen körülmények között azt gondolom tehát, éppen az államadósság kezelése irányába tett lépés az, amikor a költségvetési kiadások csökkentése felõl intézkedünk. Ez nagyon lényeges lépés! Azt gondolom, hogy Európa számára is példaadó mértékû lépés az, amit most a magyar kormány elhatározott, tudniillik ezek nélkül a lépések nélkül - és a privatizációs bevételek bizonytalanságával együtt - elképzelhetõ, hogy a költségvetési hiány ebben az évben meghaladná a nem bruttó hazai termék tíz százalékát. Ehelyett ezzel az intézkedéssorozattal ezt a bizonyos költségvetési hiányt a bruttó hazai termék 6-7 százaléka közötti tartományba tudjuk csökkenteni. Jövõre pedig, amennyiben ezek az intézkedések most már nem egy fél évre, hanem két fél évre, azaz egész évre tudják kifejteni hatásukat, úgy ennek a 170 milliárdnak a kétszerese, tehát legalább 340 milliárd költségvetési kiadásmegtakarítás révén olyan eredményeket tudunk elérni, amelyek lehetõvé teszik, hogy a költségvetési deficitet lefaragjuk a bruttó hazai termék 5 százaléka alatti szintre.
(9.20)
És ez nagyon fontos, mert ez a szint most már nem tartalmazza a privatizációs bevételeket sem, amelyeket egyébként - hogyha logikusan gondolkodunk - nem is szabad beszámolni a központi költségvetésbe, hiszen ezek olyan egyszeri bevételt jelentenek, amelyek tõkejellegû bevételek; ezekkel szemben egyszeri, tõkejellegû kiadásoknak kellene állni.
Úgy gondolom tehát, Magyarország azzal, hogyha ezeket az intézkedéseket végrehajtja, akkor nagyon meg fogja tudni közelíteni azokat a maastrichti kritériumokat, amelyek megközelítése nélkül szó sem lehet arról, hölgyeim és uraim, hogy egyáltalán a siker reményében kopogtathassunk az Európai Unió ajtaján.
Ebbõl a szempontból szeretném elmondani azt is, hogy külföldi partnereim egyetlen fontos veszélyforrásra hívták föl a figyelmet; nevezetesen arra, hogy a költségvetési hiány csökkentése mellett különösen nagy hangsúlyt kell fektetni a privatizáció újraindítására, illetve felgyorsítására. Itt önkritikusan el kell ismerni, hogy az elmúlt kilenc hónapban nagyon kevés történt a privatizáció tekintetében. Ez persze részben nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a privatizáció úgynevezett könnyû szakasza már lezárult. Értem ezen azt, hogy Magyarországon a feldolgozóipar, a mezõgazdaság, a szolgáltatások, a kereskedelem körülbelül 75-80 százaléka már a privátszférából származik. Következésképpen azokat a vállalatokat, amelyeket szakmai befektetõknek, intézményes befektetõknek viszonylag gyorsan el lehetett adni, ezt már a magyar gazdaságpolitika megtette. Ilyen körülmények között tehát most már a privatizációnak egy sokkal nehezebb, sokkal körülményesebb szakasza vár ránk, nevezetesen egyik oldalról a bankprivatizáció, másik oldalról pedig a nagy energiaszektor vállalatainak privatizációja, amely vállalatok privatizációja tekintetében kellene nagyon nagymértékben elõremenni.
És itt szeretnék szintén egy nagyon egyértelmû megjegyzést tenni, hiszen ezt elmondtam vasárnap, a Magyarország-bemutatón is, több száz külföldi érdeklõdõ elõtt. Kétségtelen tény, hogy a magyar költségvetés ez évi helyzetének stabilizálása szempontjából rendkívüli jelentõsége van ennek a bizonyos 150 milliárdos költségvetési bevételnek, amit ugye tavaly a tisztelt Ház beírt a költségvetés bevételi oldalára. Még fontosabb azonban az, hogy ezeknek a vállalatoknak a privatizálását elsõsorban két másik okból kifolyólag kellene minél sürgõsebben elkezdeni.
Az egyik ok az, hogy ezek a vállalatok gyakorlatilag már felélték összes belsõ fejlesztési, felhalmozási tartalékaikat. Itt gondolok az Elektromos Mûvekre, Villamosmûvekre, gondolok a Kõolajipari Vállalatra, gázszolgáltatókra; gyakorlatilag mindenkire, aki ebben a szélesebb értelemben vett közüzemi szektorban tevékenykedik. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között a privatizációnak olyan irányba kell fordulni, amely ezen vállalatok számára nem adósságjellegû friss tõkebevitelt jelent, aminek eredményeképpen ki tudják váltani a legdrágább hiteleket, illetve el tudnak indulni egy fenntartható növekedés útján.
A másik fontos szempont az, hogy ma Magyarországon valóban ezek a vállalatok kínálják a legfontosabb befektetési lehetõségeket a külföldi tõke számára. Gyakorlatilag amellett, hogy Magyarországon most már több mint 18 000 vegyesvállalat van, több mint 9 milliárd dollár külföldi mûködõtõke-befektetés - ehhez még nyugodtan hozzáadhatunk másfél-két milliárd úgynevezett portfólióbefektetést, pénzügyi befektetést -, de ez még mind nem elég ahhoz, hogy a magyar gazdaság elindulhasson annak a bizonyos fenntartható gazdasági növekedésnek az útján, amely gazdasági növekedésnek a másik oldalról éppen a költségvetési kiadások lefaragásával próbálunk helyet biztosítani. Egyik oldalról nyilvánvalóan az kedvezõ, hogy ezek a megtakarítások lehetõséget teremtenek a növekedésre, másik oldalról nyilvánvaló, hogy ezt a növekedést ki kell használni. És ezt a növekedést csak akkor lehet kihasználni, hogyha nem pusztán hitelek felhasználásával lehet ezt a növekedést beindítani.
Nos, erre szolgálna pontosan a privatizáció, amely privatizáció - úgy gondolom - nem egyszerûen ennek a 150 milliárdos bevételnek az elérését tenné lehetõvé, hanem ennek többszöröse értékû mûködõtõke-befektetést eredményezne a szóban forgó szektorokban. Ilyen körülmények között a kormánynak most a stabilizációs intézkedések meghozatala és az Országgyûlés általi elfogadása mellett valóban az egyik legfontosabb feladata a privatizáció, amelyre - ha úgy tetszik - mindannyiunk figyelmét szeretném fölhívni.
Röviden még arról szeretnék beszélni - ami szintén nagyon nagy vita tárgya -, hogy vajon ez az intézkedéscsomag, ami most a tisztelt Ház elõtt van, vajon mennyire növekedésbarát. Hát egyrészt látható, hogy önmagában az is a növekedést szolgálja, ha alacsonyabb a költségvetési deficit, mert kisebb költségvetési deficit esetén, minden egyéb tényezõt változatlannak feltételezve, a megtakarítások egyre nagyobb hányada csatornázható át a vállalati szektorba, amely vállalati szektor ezeket felhasználva nagyobb növekedési potenciállal fog tudni fejlõdni.
Más oldalról viszont azt is fontosnak tartom, hogy a monetáris intézkedések is nem pusztán megszorító jellegûek - elsõsorban pénzügyi megszorító jellegûek -, hanem a másik oldalról igenis ugyanazok az intézkedések - s nem más intézkedések, hanem ugyanazok az intézkedések - növekedésösztönzõ jellegûek is. Az már közhely - ezt nem nagyon érdemes bizonygatni -, hogy a leértékelés önmagában miért növeli az exportot. Hiszen itt nyilvánvalóan arról van szó, hogy az exportáló vállalatok forintban számolva, a leértékelés mértékével arányos bevételnövekedést tudnak realizálni. Nyilvánvaló, ennek egy részét elviszi az importköltségek növekedése, de tudjuk jól, hogy ez csak abban az esetben viszi el igazán a bevételi oldalon szerzett elõnyöket, ha és amennyiben az importköltségek ugyanolyan mértékben növekednek, mint amilyen mértékben a leértékelésbõl ez egy az egyben következhetne. Vagyis abban az esetben tevõdik át egy az egyben inflációba a leértékelés importoldali hatása, ha és amennyiben a belföldi keresletet nem lehet korlátozni. Márpedig a kormány csomagjának igenis integráns része az is, hogy a belföldi keresletet korlátozni tartjuk szükségesnek.
Korlátozni tartjuk szükségesnek éppen azért, hogy az erõforrások a belföldi szektorokból inkább azokba a növekedési potenciállal bíró ágazatokba menjenek, amelyek igenis ki tudják használni ezt a nyugat-európai, amerikai konjunktúrát, aminek eredményeképpen sokkal nagyobb export bonyolítható le, mint amekkorát korábban feltételezni lehetett.
A másik oldalról nagyon fontos az is, hogy bejelentettünk két olyan monetáris lépést, amely - mind a kettõ - növekedésbarát és egyszerre infláció- fékezõ. Az egyik a vámpótlék, a másik pedig a csúszó leértékelõ árfolyam- politika. A vámpótlék abból a szempontból fontos, hogy a vámpótlék bevezetésével gyakorlatilag az elkövetkezendõ két évre egy elõre jól kiszámítható és kalkulálható versenyelõnyt biztosítottunk azoknak a hazai termelõágazatoknak, amelyek akár a hazai piacra, akár exportra termelnek, az importtal szemben. Ez a védelem természetesen nem fog örökké tartani, és ez nagyon fontos abból a szempontból, hogy nem egy befelé forduló, protekcionista gazdaságpolitikáról van szó, hanem egy ideiglenes többlet-vámvédelemrõl, amely lehetõvé teszi, hogy azok az iparágak ez alatt a két év alatt megerõsödjenek, amelyek után az újra ránkzúduló liberalizált importversenyben most már helyt tudnak állni mind a belföldi piacon, mind pedig az exportpiacon.
A másik oldalról ugyanilyen jelentõsége van ennek a bizonyos elõre bejelentett csúszó leértékelõ árfolyam-politikának, ami persze formálisan nem nagyon különbözik a korábbiaktól, hiszen korábban is azt tette a Magyar Nemzeti Bank, hogy idõrõl idõre kis lépésekben leértékelt.
(9.30)
Mégis nagyon fontos szerepe van annak, hogy most elõre kiszámítható, milyen mértékben fogja a Nemzeti Bank változtatni a magyar forint árfolyamát. Ez legalább három szempontból lényeges.
Az egyik szempont az, hogy maguknak a vállalatoknak a számára kalkulálhatóvá teszi az exportjövedelmeket és az importköltségeket. Ezek, ugye, nagyon nehezen kalkulálhatók olyankor, amikor ilyen derült égbõl villámcsapás jelleggel következnek be ezek a leértékelések. Tehát nyilvánvalóan növekedésbarát minden olyan lépés, amely ilyen szempontból kiszámíthatóvá teszi az infláció alakulását.
Még fontosabb azonban az, hogy ezzel a csúszó leértékelõ, elõre bejelentett mértékû árfolyam-politikával a kormány egyúttal egy maximumot vállalt az infláció növekedése felé. Ez még inkább fontos, mert ha az infláció maximumát ezzel gyakorlatilag megállapítottuk - hiszen ha az infláció ennél nagyobb lenne, akkor nem lehetne fenntartani ezt a csúszó leértékelõ árfolyam- politikát -, ennek következtében tehát gyakorlatilag minden erõnkkel azon kell lenni, hogy ne engedjük el a belföldi pénzügyi folyamatokat olyan irányba, hogy ennél nagyobb inflációt kelljen elszenvedni.
Végül harmadikként azt is szeretném megemlíteni, hogy gyakorlatilag megszûnt a devizaspekuláció Magyarországon. Korábban sokszor beszéltünk arról, hogy ki nyert, ki vesztett ezeken a bizonyos tranzakciókon. Most azt lehet mondani, hogy gyakorlatilag, miután kiszámíthatóvá váltak az árfolyamok, ezért teljesen fölösleges még a fedezeti ügyletek megkötése is, mert pontosan lehet tudni, hogy mondjuk, augusztus 28-án milyen lesz az árfolyam - természetesen a keresztárfolyamok változásait, a dollár, jen, márka egymáshoz viszonyított árfolyamváltozásait nem számítva. De a vállalataink már annyira felkészültek, hogy az ezekbõl a keresztárfolyam-mozgásokból fakadó kockázatokat kezelni tudják. A nagy kérdés mindig az volt, hogy a forint elleni spekulációt hogyan lehet kivédeni, és hogyan lehet a devizabevételek reálértékét ilyen szempontból megvédeni.
Úgy gondolom tehát, hogy gyakorlatilag ennek a március 12-ei intézkedéscsomagnak a kialakításával pontosan az történik, hogy egyszerre teszünk a stabilizáció irányában lépéseket, és egyszerre teszünk - részben ugyanezekkel az intézkedésekkel, részben másokkal - egy olyan lépéssorozatot, amely valóban a fenntartható gazdasági növekedésnek teremti meg az alapjait.
Itt szeretnék mindössze két percben szólni arról, hogy mi lesz ennek a vége. Mert ugye, sokan kérdezik azt, hogy jó, jó, most ezeket az intézkedéseket megtesszük, de mi a biztosíték arra, hogy az ország valóban elindul a kibontakozás útján. Én azt gondolom, hogy a kibontakozás útja egyedül a növekedés, a fenntartható gazdasági növekedés útja lehet. Ugyanis azt tudja mindenki, hogy ha és amennyiben az infláció lemegy, a kamatok lemennek, netán a költségvetési adósság után fizetendõ kamat kicsi is lesz, akkor is legalább törleszteni kell azt az adósságot. Most, ilyen körülmények között nyilvánvalóan ez a törlesztés is egy teher. Ezt a törlesztést meg lehet oldani természetesen úgy, hogy újabb hiteleket veszek föl, aminek nyilvánvalóan az az eredménye, hogy a kamatfizetési kötelezettség végsõ soron nem csökken, ha és amennyiben az inflációt most figyelmen kívül hagyjuk.
Magát az adósságállományt kicsivé tenni egyetlen dologgal lehet. Azzal, hogyha a belföldi jövedelmekhez képest ez az államadósság relatíve egyre kisebb mértékûvé válik. Tehát egyfajta "elõremenekülõ" gazdaságpolitikáról van szó. Növekedni kell annak érdekében, hogy ez az államadósság - amelyet nem lehet soha visszafizetni, hölgyeim és uraim, de nem is kell! - relatíve egyre kisebb súllyal szerepeljen részben a magyar bruttó hazai termékben, részben pedig az ennek százalékában jól, rosszul, de valahogy meghatározott magyar költségvetésben és államháztartásban.
Ilyen körülmények között tehát azt gondolom, ha most - egy pillanatra félretéve azokat az egyébként meglévõ politikai és egyéb ellentéteket, amelyek természetesen kifejezik a társadalom érdektagoltságát is - végiggondoljuk szakmai alapokon, hogy ez az intézkedéscsomag akár tulajdonképpen egy nemzeti növekedési programnak is megágyazhat, akkor úgy gondolom, hogy sokkal közelebb fogunk járni annak megértéséhez, hogy most valóban egy olyan jövõt tudunk az ország számára megteremteni, amely akár az elkövetkezendõ évtizedben egy nagyon magas gazdasági növekedést is tudna eredményezni; egy olyan magas gazdasági növekedést, amivel meg tudnánk közelíteni a nyugat-európai országok színvonalát, és akkor már nem pusztán szegény rokonként, rászorulva mások támogatására, tudnánk belépni az európai országok közösségébe, hanem tényleg olyan egyenrangú partnerként, amely nem azért egyenrangú partner, mert így mondják, hanem mert az õ exporttermékei, az õ gazdasága nélkülözhetetlen, integráns részévé vált ennek a közösségnek.
Köszönöm a türelmüket. (Taps a bal oldalon.)