DR. CSEHÁK JUDIT (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szociális egészségpolitikusként szeretnék néhány megjegyzést tenni csupán a szociálpolitikai döntésekhez, nehéz szívvel, nagyon csendesen, érzelmek és indulatok nélkül és anélkül - ezt Kónya Imrének mondom -, hogy ezek a megjegyzések egy magánháború részét képeznék.
(14.20)
Azoknak a szakembereknek a nevében szólok, akik nem az ellenzéki pártokban dolgoznak, és akiket valami végzetes félreértés következtében puccsszerû kormánydöntéssel kellett legyõzni a szociálpolitikai tabukkal együtt. Érvként azt hallom, hogy vitáinkkal akadályoztuk volna a stabilizáció sürgõs lépéseit, sõt egyenesen fékeznénk akár a modernizációt is, mert görcsösen és nosztalgikusan védtük és konzerváltuk volna a késõ Kádár-rendszer avítt vívmányait, mert közülünk még a legjobbak is egy finanszírozhatatlan svéd jóléti modellrõl álmodoztak ebben a csõd szélén álló országban.
Mindezekkel szemben állítom, hogy a szociális és egészségügyi szféra szakemberei is ebben az országban élnek, a földön járnak és az emberek között dolgoznak. Többnyire nem a pénzügyminiszterektõl szoktuk megtudni, hogy szegények élnek majdnem hárommilliónyian körülöttünk, és hogy szegény ország vagyunk. Olvastuk az összes szakértõi anyagot, néhány közgazdaságit is, és megkaptuk a Világbank legfrissebb országjelentését, de nemcsak ezekbõl derült ki a számunkra, hogy szociális és egészségügyi rendszerünk átfogó korrekcióra szorul. Régóta tudjuk és nemcsak másoktól, hogy a hazai szociális ellátások rossz hatásfokkal mûködnek, hogy kiadásai hatalmas terhet jelentenek a megrendült gazdaság számára és akadályozzák a versenyképességet, valamint azt is, hogy a gyorsan növekvõ jövedelemkülönbségek miatt semmilyen szerzett jog és vívmány nem lehet kõbe vésve.
Egyikünk sem olyan balga, hogy svéd megoldásokat szorgalmazna. A rászorultak fontos preferálása mellett a nagy rendszerek, a kötelezõ nyugdíj és az alapszintû egészségbiztosítás bármilyen alacsony színvonalú fenntartása mellett is azért érvelünk, mert tudjuk, hogy a tisztán segélyezésre épülõ szegénypolitika is lehet nagyon drága, miközben egyedül képtelen megbirkózni a szegénységgel. Bár tudom, hogy ha ég a ház, elõször tûzoltó kell és nem orvos, mégsem értem azokat, akik szerint hatékonyabb megoldások születhettek nélkülünk.
Nem értek egyet azokkal, akik kikerülték az értelmes vitákat, de most triumfálnak, és úgy vélik, hogy a sokk hatására ledõltek azok a társadalom- lélektani korlátok, amelyek el kellett hogy háruljanak, és így elhárultak a nehézségek a szociális rendszerek teljes felszámolásának és a jobbnál jobb restrikciós ötletek valóra váltásának útjából.
Készséggel elismerem, hogy ezekhez a döntésekhez a helyzet kényszerére, elszántságra és némi bátorságra is szükség volt. Érdemes azonban eltöprengeni azon, mi lett volna, ha még ennél is bátrabb, ha igazán bátor a kormány. Akkor talán háromnegyed évvel ezelõtt is megszülethettek volna a szükséges, ám népszerûtlen döntések, melynek következtében sok idõt és még több pénzt takaríthattunk volna meg, melyek esélyt adtak volna arra, hogy legyen önkéntes biztosítás, mielõtt térítésessé válnának bizonyos egészségügyi ellátások, hogy a gyes, gyed megszüntetése mellé bölcsõdei program is készüljön, hogy az elõnyugdíj megszüntetése egybeeshessen a rugalmas nyugdíjbavonulás szabályainak hatálybalépésével.
Akkor talán most arról is szólni kellett volna önkritikusan, hogy a privatizáció többhónapos leállítása következtében több bevétel maradt el, mint amit most az egész szociálpolitikán megspórolhatunk. Akkor talán legalább egy fél napot áldozhatott volna a döntés elõtt arra, hogy szembenézzen szakértõi vagy érdekképviseleti álláspontokkal, alternatív javaslatokkal, és ettõl még nem gyávult volna el semmi esetre sem. Akkor talán a mai expozéban is nyíltan bevallhatta volna, hogy a nehezebben élõk csak kis hányadát kaphatják meg azoknak az összegeknek, amit a magasabb jövedelmûektõl elvonunk, mert a többlet értelemszerûen a költségvetési hiányt kell hogy csökkentse.
Akkor egyértelmûen vállalni kellene, hogy az intézkedések most az alacsony jövedelmûeknek is veszteségeket jelenthetnek, hiszen az anyasági segély kevesebb, mint a várandósági pótlék, a meghosszabbított terhességi-gyermekágyi segély egy éve alatt minden anya kevesebbet kap, mintha hat hónapig a régi terhességi-gyermekágyi segélyt és utána az új gyest kapta volna meg, hogy szegény családban is lesz olyan gyesre nem jogosult, aki nem talált a szülés elõtt fél évre munkahelyet magának.
Ha igazán bátor lenne a kormány, akkor szerintem még hozzátehetné, hogy ezek az intézkedések nem jelentik a jóléti rendszerek átfogó reformját, és hogy egyelõre nem tudta figyelembe venni az európai szociális charta ajánlásait sem; hogy a jelenlegi csomag nem biztos, hogy elegendõ lesz a stabilizációhoz, pláne a növekedéshez, és akkor újabb takarékossági intézkedésre kényszerül; hogy elõfordulhat, hogy egyes intézkedések nem hozzák meg a kívánt eredményt és sürgõs korrekciók is szükségesek lehetnek, és ennek kapcsán talán ígérhetné, hogy nem fog presztízsokokból ragaszkodni rossz döntésekhez.
S bizony, fontos lenne, bevallhatná: maga sem tudja még biztosan, mi lesz a jelenlegi döntések hatása. Nem mérhette fel, mi lesz ezután, hiszen nem volt ereje, ideje messzebbre nézni. Kész viszont vállalni a stratégiai vitákat, velünk akarja kimunkálni a jövõt, mert tudja, hogy a gazdagodás automatikusan nem oldja meg a szegénység problémáját, a többletpénz nem jut el magától a már lecsúszottakhoz.
Mindebbõl nyilvánvaló, hogy a szükséges változásokat támogató szociálpolitikusok is egy bátrabb, nyitottabb, õszintébb és mérlegelõbb kormányt szeretnének, amely kész az együttmûködésre.
A kormány magatartásán múlik, hogy nekünk mi is lehet majd a dolgunk ebben az országban. Lehet, hogy sértõdésként minõsíti a segítõ kritikát, a kényszerek pedig nem a konszenzusnak és a demokratikus megoldásoknak kedveznek, hogy nem alakul ki olyan együttmûködés, amelyben segíthetünk. Akkor jobb, ha elmegyünk, és a civil szférában egyenként nyújtunk segítséget elesettnek, betegnek, öregnek. Õk nagyon sokan lesznek, mi pedig kevesen vagyunk. De talán arra is van esély, hogy a felvetéseinkre, az ország stabilizációját nem veszélyeztetõ megoldásokra még nyitott a kormány, és akkor a politikai döntéshozatal terepein is van fontos feladatunk, mert javaslatainkkal csökkenteni tudjuk a kényszerû intézkedések fájdalmait és az emberek veszteségeit.
Egy biztos: akárhogy is alakulnak a dolgok, sírni nem fogunk. József Attilától ugyanis azt tanultuk, hogy mi ezt nem engedhetjük meg magunknak - sem az emberek szenvedése, sem a politika érzéketlensége, sem saját kudarcaink láttán. Azt mondja: "Könnycsepp, egy hangya ivott belõle, és most nem tud dolgozni tõle." Nekünk pedig sok a dolgunk, akár szegényedünk, akár gazdagodunk.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)