DR. BOKROS LAJOS pénzügyminiszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Tisztelettel köszönöm mindenkinek azokat a megjegyzéseket, amelyek segítenek a kormánynak a tekintetben, hogy ebben a nehéz pillanatban valóban tovább finomítsa azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az ország hajóját egyenesben tartsuk ezeken a háborgó vizeken. Én azt az udvariatlanságot, sajnos, most el fogom követni, hogy azoknak is válaszolok, akik már nincsenek itt. Ezt nézzék el nekem. (Derültség, taps a bal oldalon.)
Hadd kezdjem a könnyebbik végével. Nevezetesen azzal a kérdéssel, hogy kinek is engedelmeskedik a kormány: a szovjeteknek, az oroszoknak, a nemzetközi finánctõkének, az imperializmusnak, vagy éppen az IMF-nek? (Derültség.) Egyetlenegy idézetet engedjenek meg, és nem fogok belegabalyodni abba a háborúskodásba, hogy ki kinek a programját jól vagy rosszul idézi-e. Nagyon rövid leszek. "Önt és elõdjeit is éppen azzal vádolták sokan, hogy az IMF utasításainak végrehajtói, tehát kiszolgáltatják az országot egy, mindenekelõtt a nemzetközi tõke érdekeit képviselõ szervezetnek" - hangzott a Reform címû hetilap kérdése '93. december 22-én.
A válaszadó a következõket mondta: "Ez népszerûnek tetszõ demagógia, ám teljes tévedés. Az IMF nem több és nem kevesebb, mint egyfajta revizor, aki év végén beállít a vállalathoz, ellenõrzi a mérleget, megállapítja róla vagy azt, hogy hamis, vagy azt, hogy rosszul gazdálkodtak. Tesz ajánlásokat, amelyeket persze nem kötelezõ elfogadni. De kötve hinném, hogy bármelyik országméretû vállalat besétálhatna bármely bankba kedvezõ hiteleket megbízható adósként fölvéve ilyen döntés után."
Interjú Szabó Ivánnal, aki akkor pénzügyminiszter volt. Én ezt azért mondtam el... (Taps a bal oldalon. Szabad György: Ma is vállalja!) Így van. Én ezt azért mondtam el, mert én ezzel egyetértek, és szeretném, hogyha ennek az egyetértésnek a szelleme próbálná meg valahogy körüllengeni a Magyar Országgyûlést innentõl kezdve IMF-ügyben. Következésképpen ne vagdossunk egymás fejéhez olyan dolgokat, amiért gyakorlatilag senki nem felelõs, és senki nem olyan értelemben hozható az IMF-fel összefüggésbe, hogy õ vajon megengedhetné-e magának azt a luxust, hogy nem venné figyelembe azokat az ajánlásokat, amely ajánlásokat tényleg nem azért kell figyelembe venni, mert ezek az ajánlások mindig csodálatosak, hanem azért, mert tetszik, nem tetszik, de tényleg ilyen értelemben függünk azoknak a jóindulatától, akiktõl azokat a bizonyos hiteleket fölvettük, amely hiteleket csak azért kell visszafizetni, mert a szerzõdéseket illik betartani.
(14.50)
Néhány szakmai kérdésre szeretnék érdemben válaszolni. Kádár professzor úr úgy kezdte, hogy árfolyam-politikánk - amit igyekszünk folytatni - vajon növekedésbarát-e. Úgy gondolom, kedves professzor úr, ön is tudja, hogy az árfolyam-politikát nem elsõsorban az jellemzi, hogy növekedésbarát vagy nem növekedésbarát, hanem hogy egyensúlybarát-e vagy nem egyensúlybarát, másrészt hogy az exportot ösztönzi-e vagy sem. Itt alapvetõen ez a lényeg. Az egyensúly és az export nem általában a gazdasági növekedés, hiszen az történik minden árfolyamlépés esetén - ezt ön tudja a legjobban -, hogy leértékelés alkalmával az import megdrágul, az export jövedelmezõbbé válik, és ezáltal - megfelelõen rugalmas gazdaságot feltételezve természetesen - az erõforrások átmennek azokba a szektorokba, amelyek többet tudnak exportálni, és nyilvánvalóan az történik, amit Latorcai János képviselõ úr mondott, hogy a belföldi piac ilyen értelemben tehát önmagában is kevésbé válik felvevõvé.
Nagyon fontos azonban pont az, hogy mi ezt az árfolyamlépést kombináltuk egy ilyen vámpótlék címû játékkal, ami egyébként pontosan hogy nem tetszett a Valutaalapnak - csak így magunk között szeretném megmondani -, de ezzel együtt is bevezettük, nem azért, mert Latin-Amerikában ezt sokan használják - egyébként professzor úr tudja legjobban, hogy ma már nem használják Latin- Amerikában ezt -, hanem azért, mert olyan országok, amelyeket egyébként a Valutaalap nálunk sokkal jobban szeret - lásd Lengyelország, Csehország, Szlovákia -, régóta alkalmazzák ezeket a kicsit adminisztratívnak tetszõ és a belföldi gazdasági szerkezetet valóban ideig-óráig megmerevítõ dolgot. De azért teszi, mert kifutási lehetõséget, ideiglenes védelmet akar adni azoknak a gazdasági tevékenységeknek, amelyek éppen az adott pillanatban próbálnak szárba szökkenni az adott gazdaságban.
Tehát lehet, hogy a leértékelés önmagában a belsõ piacot szûkítené, de azáltal, hogy nemcsak leértékelést csináltunk, hanem leértékelést és vámpótlékot csináltunk egyszerre, ez annyit jelent, hogy a vámpótlék gyakorlatilag visszahozza azt a növekedési hatást, amit a leértékelés révén elvettünk, hiszen a vámpótléknak pontosan az a hatása, hogy az import fog csökkenni, és ezáltal - bár a belföldi piac önmagában nem nõ - a belföldi piacon a hazai termelõknek növekszik a megjelenési lehetõsége, mert az import fog csökkenni. Tehát kétségtelenül az a helyzet, hogy bár ideiglenesen valóban egy belsõ keresletkorlátozó intézkedésrõl van szó, de miután az import még jobban csökken, ezért a belföldi termelésnek nagyobb teret tudunk adni.
Fontosnak tartom azt is elmondani, hogy vajon ez az exportnövekedés mennyiben támaszkodhat olyan növekedési erõforrásokra, amelyekkel kapcsolatban az a kérdés, hogy a kormány kell hogy hozzátegyen még valamilyen erõforrást, vagy nem tud ilyet hozzátenni. Azt kell mondjam sajnos, hogy rövid távon nem tudunk ilyet hozzátenni, hiszen a vámpótléknak mindamellett a növekedési és belsõ iparfejlesztõ, piacvédõ hatása mellett, amit elmondtam, van egy olyan nem szégyellten fontos hatása - legalábbis rövid távon -, hogy ad számunkra körülbelül 56-60 milliárd forintnyi költségvetési többletbevételt. Erre a költségvetési többletbevételre nyilvánvalóan azért van szükség, mert ezt a 170 milliárdos megtakarítást nem tudtuk kizárólag kiadáscsökkentõ intézkedések eredményeképpen meglépni, ezért tehát a bevételi oldalon is valamilyen mértékben kereskednünk kellett.
Ez még akkor is így van, ha természetesen joggal merül fel a kérdés, hogy a bevételi oldalon rengeteg más lépésre is szükség lehetne, és szükség is van valóban. Messze nem vagyok én se elégedett azokkal a lépésekkel, amelyeket az adózási fegyelem terén s egyéb területeken a kormány idáig elért. S azt gondolom, szerencsére pozitív irányú meglepetések ebben a tekintetben fogják érni a tisztelt Házat, hogy milyen eredményesen fogunk tudni harcolni a feketegazdaság ellen. De ezt most hadd ne mondjam el, azért, nehogy jó tanácsokat adjak azoknak, akik esetleg most is azon törik a fejüket, hogy hogy vonják ki jövedelmeiket a legális gazdaságból.
Helyesen merül fel az a kérdés - többen is említették: Latorcai képviselõ úr is, Orbán Viktor is, mások is -, hogy az államháztartási reformmal kellett volna kezdeni. Nos, én erre három dolgot szeretnék válaszolni.
Az egyik az, hogy valóban azzal kellett volna kezdeni, de nem most. Ezzel kellett volna kezdeni '88-ban, aztán '92-ben, aztán - teljesen igaz - '94 júliusában is ezzel kellett volna kezdeni. Szerencsére itt sem annyira rossz a helyzet, mint ahogy az az elsõ pillanatban látszik. Félreértés ne essék, ezt a gazdasági stabilizációs programot - amit most letettünk ilyen értelemben a tisztelt Ház és az egész ország asztalára - nem tekintjük az államháztartási reformot helyettesítõ lépésnek. Tehát nem errõl van szó. Arról van szó, hogy sajnos a gazdasági folyamatok - elsõsorban a külsõ egyensúlytalanság fokozódása és az infláció felgyorsulása következtében - olyan mértékben negatívvá váltak, hogy ezeknek a negatív folyamatoknak az eredményeképpen tényleg kezdett finanszírozhatatlanná válni az államháztartás, ezért nekünk gyorsan lépni kellett, lépni kell és kell majd annak érdekében, hogy ezeket a negatív folyamatokat legalábbis fékezni tudjuk. Nagyon fontos azt is elmondanom, hogy ez a 170 milliárdos megtakarítás nem a '95-ös elfogadott költségvetési törvényben megjelenõ deficithez képest jelent megtakarítást, hanem az ezt a költségvetést sajnos már messze meghaladó költségvetési hiányhoz képest próbáljuk a folyamatokat némileg visszafordítani.
Az államháztartási reform keretében egyébként több száz ember dolgozik - ebben ellenzéki és kormánypárti képviselõk is és ellenzéki és kormánypárti szakértõk is benne vannak -, és ennek keretében nagyon sok olyan intézkedés körvonala fog kialakulni körülbelül május végére, június elejére, amelyrõl aztán már idõben el fogjuk tudni kezdeni a nyilvános vitát nemcsak az Országgyûlésben, hanem természetesen a szakmai közvélemény elõtt is.
Ezek között a reformértékû lépések között feltétlenül szeretném megemlíteni az állampénztár vagy a kincstár létrehozását, amely a maga részérõl a költségvetés és az államháztartás - mindig inkább így szeretnék fogalmazni - kiadási oldalán sokkal tervezettebb, feszesebb gazdálkodást tesz lehetõvé. Mert ma arról van szó, hogy a költségvetési kiadásokat a költségvetés nagyjából 1/12 részarányokban kiosztja mindenkinek, akit az éppen megillet, de egyáltalán nem biztos, hogy annak a felhasználása a valós igényeket tükrözi. Nagyon sokszor az a helyzet, hogy a költségvetési szervek a költségvetési kiutalásokat megkapván, azokat gyakorlatilag magának a költségvetés hiányának a finanszírozására használják föl, amivel két negatív dolgot érünk el, az egyik az, hogy még nagyobb lesz a költségvetés finanszírozási költsége, másrészt pedig több lesz a költségvetés kiadása is, ilyen értelemben a restrikciós intézkedések igazából nem tudják elérni a céljukat. Ez tehát az egyik lépés, amelyben 1996. január 1-jétõl nagyon komoly eredményeket tudunk majd felmutatni.
A másik ilyen lépés a bevételi oldalon várható. Szeretnénk koordinálni azokat a szervezeteket, amelyek ma lepkehálóval próbálják összefogni azokat a bevételeket, amelyek adó és egyéb formában az ország közös költségvetését megilletik. Ezek között - enyhén szólva - nem igazán jó a koordináció, az információáramlás. Hogy csak egy példát mondjak: remekül megtörténik az, hogy valakinek visszautalják a visszaigényelt áfát, miközben a másik oldalon, mondjuk, vámtartozása van; hiszen nem jönnek össze ezek az információk egy olyan központi nyilvántartásban, ahol például olyan felfogással lehetne mûködni, hogy akinek közterhe van, az ne is igényeljen vissza semmit adott pillanatban a költségvetésbõl. S még sorolhatnám hosszan azokat a példákat, amelyek keretében az államháztartási reform a bevételi oldalon is komoly eredményeket fog tudni elérni.
Úgy gondolom, az államháztartási reform keretében célszerû visszatérni azokra a megjegyzésekre is, amiket Csehák Judit említett, hiszen tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy megjegyzéseinek a 90 százalékával egyetértek. Mindenekelõtt egyetértek azzal, hogy sokkal hamarabb kellett volna lépni. Egyetértek azzal - amit Pusztai Erzsébet is mondott -, hogy nem teljes mértékben olyan rózsás a helyzet, ahogy esetleg mások gondolták volna. Ezt én egyébként soha nem mondtam, szeretném közölni. Nem mondtam azt, hogy amit a vagyonosabb rétegektõl elveszünk, azt oda tudjuk adni a szegényebbeknek. Ezt én nem mondtam. Mindig is azt mondtam, hogy megtakarításokat kell elérni a költségvetésben. Ezért tehát sajnos arról van szó, hogy a középosztályt, netán a gazdagabb rétegeket, netán olyanokat, akik bizonyos vagyonokkal is rendelkeznek, azokat ingatlanadóval, egyebekkel megpróbáljuk megfogni, annak érdekében, hogy majd a késõbbiek folyamán olyan átcsoportosítást is meg tudjunk valósítani, ami már tényleg tudja növelni, mondjuk, a három- vagy négygyerekesek, a többszörösen hátrányos helyzetûek jövedelmeit.
(15.00)
Most azonban még nem errõl van szó. Most arról van szó, hogy a rövid lejáratú, gyors megtakarítások pillanatában vagyunk, ennek érdekében cselekszünk. Ennek folyamán valóban - igaza van Csehák Juditnak és másoknak is, akik azt mondják - ez bizonyos olyan rétegeket is hátrányosan érinthet, akik a szegényebb kategóriába tartoznak. Amit itt ígérhetek, az az, hogy az õszi idõszakban, amikor a '96-os költségvetés tárgyalására kerül sor, egyrészt már egy sokkal jobb kiinduló helyzetben leszünk, hiszen ha ezt a 170 milliárdos csomagot egy félévre meg tudjuk takarítani, akkor minden egyéb tényezõt változatlannak véve, ez 340 milliárdos megtakarítás elérését teszi lehetõvé a következõ évre, ami azt eredményezheti, hogy valóban, a privatizációs bevételek figyelmen kívül hagyásával is le tud menni az államháztartási hiány a bruttó hazai termék 5 százaléka alá.
Ezt nagyon fontosnak tartom a növekedés szempontjából, ezt már nem akarom újra elismételni. De olyan szempontból feltétlenül fontosnak tartom, amit megint Torgyán József képviselõ úr mondott - elnézést, hogy önt idézem -, hogy a privatizációs mulasztás körülbelül egyenlõ azzal az összeggel, amit ma megtakarítunk a másik oldalon, a szociális szférában, egyéb területeken. Ez körülbelül igaz is, csak egyetlen szépséghibája van a gondolatmenetnek. Nevezetesen: tegyük föl, ha a privatizációból már most megtermelõdött volna az a 150 milliárd bevétel, jövõre akkor sem lenne újra ez a 150 milliárd. Nekünk most olyan intézkedéseket kell tenni, ami nem erre az évre adja meg a 170 milliárdot, hanem a jövõ évre a 340-et, és azután folyamatosan megadja ezt a 340-et egészen addig, amíg a gazdasági növekedést fel nem tudjuk pörgetni olyan mértékben, hogy utána az egyre nagyobb tortából egyre nagyobb szeleteket lehet, természetesen nem tetszés szerint, de az okos nép okos gyülekezetének döntése eredményeképpen másoknak is kihasítani.
Ilyen szempontból üdvözlök minden olyan megtakarítási javaslatot, ami például netán esetleg arra irányulna, hogy a képviselõk is csak egy jogcímen vehessenek föl tiszteletdíjat, ne pedig bizottsági elnökként, ilyen címen meg olyan címen. (Derültség, szórványos taps.) Tehát még rengeteg ötletem lenne arra vonatkozóan, hogy a közteherviselésben hogy lehet igazságosabban elõremenni; mert igaza van Csehák Judit képviselõ asszonynak, nem helyénvaló, hogy olyan intézkedéseket hozunk, amelyek bizonyos értelemben lyukasak, tehát még szegények is kieshetnek ezen a bizonyos rostán.
Visszatérve a szociálpolitikai dolgokhoz: azzal is egyetértek, hogy a kormány, ha igazán bátor lenne, bevallaná - így fogalmazott Csehák Judit -, hogy nem tudja vállalni az európai szociális chartát. Nos, azt hiszem, ezt sohasem vállaltuk. Sohasem vállaltuk! Elnézést, hogy itt megint visszautalok Torgyán József képviselõ úrra, hiszen õ azt mondta, hogy nyugati bérek helyett, és nem mellett voltak ezek a juttatások, most viszont nem adunk nyugati béreket.
Szeretném megkérdezni öntõl, kedves képviselõ úr: és a nyugati termelékenységet ön mikor tudja nekem adni ahhoz, hogy nyugati béreket lehessen fizetni? (Dr. Torgyán József: Ha mi kerülünk kormányra! Akkor rögtön, ígérem! - Derültség. - Közbeszólás balról: Te leszel a pénzügyminiszter, Jóska!) Számomra ez a válasz tulajdonképpen háromnegyed részben megnyugtató és elfogadható is... (Taps, derültség.).., kedves képviselõ úr, csak az az egyetlenegy baj van, hogy most még legalább egy pár évig... (Derültség.)... nekünk kell valamit tenni ennek az egyensúlytalan állapotnak a helyreállítása érdekében. És nem akarjuk olyan nehéz helyzetben átadni az országot a kisgazdapártnak, hogy sokkal nagyobbat kelljen majd intézkedni ennél a 170 milliárdos csomagnál is. (Taps, derültség.)
Húsz percem van, azt hiszem, elnök úr, úgyhogy lassan befejezem.
Rengeteg nagyon értékes javaslat merült föl, amire még nem válaszoltam. Az államháztartási reformról szívesen beszélnék órákat is. Nézzék el nekem azt az udvariatlanságot, hogy most ezt nem teszem. Szeretném megköszönni mindenkinek a megtisztelõ figyelmét. Ígérhetem a kormány nevében, hogy ugyanebben a konstruktív szellemben, remélem, jó hangulatban fogunk tudni a további intézkedésekrõl vitatkozni. Köszönöm szépen. (Taps.)