DR. CSEHÁK JUDIT, a Magyar Szocialista Párt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm, elnök asszony! Tisztelt Ház! A szociálpolitikai témák tárgyalása elsõdlegesen politikai vitára ingerlõ szféra, azonban én elsõsorban mégis szakmai polémiára vállalkozom. Úgy gondolom, hogy általában ritkán szólunk komolyan a szociálpolitikáról, ezért itt és most ki kell használni a lehetõséget, hogy a helyzetnek megfelelõ felelõsséggel vizsgáljunk meg néhány általános és konkrét kérdést.
Azért is szakmai polémiára vállalkoznék, mert úgy érzem egyfelõl, hogy valóban fordulóponthoz érkezett a magyar szociálpolitika. Tudva vagy tudatlanul, szándékosan vagy kevésbé szándékosan elérkeztünk egy olyan fordulóponthoz - ilyen értelemben igaza van Lukovics Évának - amikor el kell dönteni, hogy az eddig kialakult szociálpolitikai intézményrendszert milyen irányba szervezzük át, milyen irányba kívánjuk átalakítani. Azt gondolom, ha nem is tudjuk itt és most eldönteni ezt, de jelezni kell, hogy valóban fordulópont alakult ki az intézményrendszer történetében. Szakértõk szerint ugyanis amikor általában az univerzalitás ténye megkérdõjelezõdik egy szociálpolitikai rendszer esetében, az nem egyszerûen egy szakmai metódusról folytatott vita, nem egy technikáról lefolytatott eszmecsere, hanem valódi váltás. Ezért úgy gondolom, hogy ezt érdemes körbejárnunk.
Másfelõl pedig, mert bizonyítani szeretném, hogy az ördög tulajdonképpen a részletekben van. Ha ki is tûzünk egy célt, roppant fontos a végrehajtás technikáinak, feltételrendszerének megválasztása, gondos vizsgálata, a törvények, jogszabályok pontos szövegezése, hiszen könnyen járhatunk úgy, hogy a dologból a szöges ellentéte fog kisülni, mint amit eredetileg bevezetni szándékoztunk.
Azt is szeretném megígérni, hogy objektivitásra törekszem. Van ugyanis ilyen típusú szociálpolitikai nézõpont is. Ritkán, de van ilyen! Egyébként én sem tartozom az objektív szociálpolitikusok közé, azért mert szociáldemokrata, szocialista szociálpolitikus vagyok. Egy párthoz való tartozás pedig eleve nem az objektivitás irányába történõ elmozdulást tételezi fel. Azonban amit mondanék, azt nem egy eszmerendszerhez való viszony alapján mondanám el, amit mondanék, azt tulajdonképpen nem szociáldemokrata nézõpontból foglalnám össze, és pláne nem a szociáldemokrata értékek és különösen nem egy szociáldemokrata jövõképhez való viszonyítás alapján. Itt és most nagyon pragmatikusan szeretném összefoglalni a mondandómat. Természetesen konzultáltam a képviselõcsoportban dolgozó képviselõtársaimmal, õk is tárgyilagosságot tanúsítottak és engem is tárgyilagosságra köteleztek.
Abból kell kiindulnom - és ezt sokszor elmondtuk -, hogy a világon mindenütt rendkívül éles viták tárgya a jóléti állam és különösen a jóléti állam jövõje. Ez azokban az országokban is így van, ahol skandináv, vagy konzervatív német, porosz modell alapján építették ki a jóléti rendszereket, és azokban az országokban is, ahol tiszta piaci rendszer mûködik, és nem sikerült bizonyítani ennek a tiszta piaci rendszernek a valódi hatékonyságát és a szegénység felszámolásában az eredményességét. Errõl szólt Kis Gyula, de valóban szakmai alaptétel, hogy a tiszta rászorultsági alapon mûködõ segélyrendszerek adminisztratív költsége elérheti a tényleges kiadás, a segélykiadás 30-50 százalékát és a tisztán segélyezésre alapuló rendszerek sem jutnak el minden érintetthez, az ellátás választott formájától függõen 30-70 százalékuk kimaradhat ezekbõl az ellátásokból.
Érdemes visszautalni a fõváros energiatámogatási javaslatára, amely az elmúlt hónapokban zajlott, és aminél szomorúan tapasztalták a döntéshozók, hogy az igényjogosultaknak csak egy viszonylag szûk köre jelentkezett a kerületi önkormányzatoknál az ellátásért. Természetesen, aki most alakítja ki a jóléti rendszerét - és ilyen helyzetben van számos, a Távolkeleten lévõ ország, a kistigrisek nagy része -, az választhat. Az tiszta lappal indul és figyelembe veheti a szakembereknek azt az ajánlását, amelyiket valóban érdemes megfontolni, hogyha jóléti rendszert építenek ki, akkor érdemes egy alacsony járulékokat, alacsony adót igénylõ, alacsony ellátásokat biztosító univerzális rendszer mellett egy csoportos és egyéni szelektivitást is alkalmazó és kombináló jóléti rendszer kialakítására törekedni.
(12.20)
Az országok többsége - és így a miénk is - nincs abban a helyzetben, hogy választhasson. Ezekben az országokban pedig az az általános recept, az a tanács, hogyha van fölösleges erõforrás még a jóléti rendszerekre, akkor azt nem az univerzális ellátások színvonalának, reálértékének a tartására érdemes fordítani, hanem érdemes a nagyon érzékeny, célzott, ismétlem, csoportos vagy szelektív támogatási formákra fordítani a többletet. Ott, ahol visszavonulni kényszerülnek - és ilyenek is vannak sokan -, ott az a legkevésbé fájdalmas megoldás, hogy az univerzális ellátások szintjét az inflációval veszik vissza, tehát nem csökkentenek tételesen ellátásokat, és nagyon meggondoltan csoportosítják át - mint ahogy azt mi is szándékozunk - az igazán rászorult emberekre különbözõ technikákkal a felszabadult vagy felszabadítható erõforrásokat. Ezek tehát az általános megfontolások, ezek az általános trendek.
Azt el kell mondani, hogy tulajdonképpen minden országban még emellett nagyon fontos a tradíció is; az a hagyomány, az az értékrend, ami a társadalomban meghatározó. És ezt sehol nem tudják figyelmen kívül hagyni. Nyugat-Európában, Olaszországtól Anglián keresztül a skandináv országokig mindenhol óriási, éles politikai vita volt - érdemes csak Berlusconi nyugdíj- intézkedéseire utalni - a jóléti rendszerekrõl. Azt azonban gazdaságpolitikusok és politikai döntéshozók is bevallják, hogy a nagy csatározások és az erõteljes hang ellenére, a jóléti rendszerek teljes leállítása, teljes leépítése sehol nem történt meg, erre sehol nem hoztak döntést. Nagyon komoly takarékossági intézkedések azonban, Ausztriától kezdve Franciaországig, természetesen születtek. Ezek takarékossági intézkedések és részintézkedések voltak.
A magyarországi helyzet hasonlít is ehhez a problémához, azonban nagyon sok sajátosságot is tartalmaz. Én ezekre a sajátosságokra hadd utaljak.
Az örökségünk egy porosz típusú jóléti rendszer, amelyik aztán az elmúlt negyven évben egy konzervatív elemekkel, etatista elemekkel rendelkezõ, fõként normatív ellátásokon alapuló, olyan normatív ellátásokon alapuló rendszer volt, amely sok mindenkire kiterjedt. De a sok mindenkinek, viszonylag könnyû feltételek mellett rendkívül alacsony ellátásokat tudott csak biztosítani. És nem volt jó emellett az univerzális rendszer mellett a segélyezési rendszerünk sem, éppen a rendszer konzervativizmusa és bürokratizmusa miatt.
Tehát akkor, amikor ennek a rendszernek az átalakításáról gondolkodtunk, akkor ennek a struktúrának a változtatása is rendkívül indokoltan fogalmazódott meg; elsõsorban úgy, hogy a csoportos és egyéni szelektivitást kell ebben a rendszerben kiépíteni, a kiegészítõ biztosítások, az egyéni felelõsség megerõsítése és a civil szervezetek közremûködésével együtt.
Magyarországon annyiban is sajátos a helyzet - bár tudtuk 1990-ben, hogy valóban diszfunkcionális és drága a jóléti rendszerünk -, hogy nem tudtunk ez ellen tenni az elmúlt öt esztendõben sem. És ez nemcsak a kormányzati szándékokon múlott, hanem természetesen azon, hogy összeroppant a magyar gazdaság és jelentõsen csökkent a gazdaság teljesítménye. Azon is múlott, hogy ez a jóléti rendszer ki kellett hogy egészüljön a korábban nem létezõ munkanélküli-ellátás rendszerével. Úgy nõtt tehát 27 százalékra a GDP-n belül a jóléti ellátás nagysága, hogy ettõl nem lett több a nyugdíj, nem lett több a családi pótlék, nem növekedett a segélyezésre fordítható összeg. De természetesen nagy teher a gazdaságon; igaza van a közgazdászoknak.
Meghatározza, specifikálja a magyar rendszert a feketegazdaság hatalmas terjedelme, az a négy-ötéves tapasztalat, hogy nem lehet a kötelezõ biztosításból kötelezõ érvényûen a törvény hatályával több bevételt szerezni, hiszen ellenérdekeltségeket szül a magasabb adó és a magasabb járulék. A feketegazdaság felszámolásához is valójában a kiegészítõ biztosítások, az egyéni életstratégiák mellészervezése, támogatása jelentett volna jó receptet.
Az is magyar sajátosság - és errõl sem szabad elfeledkezni -, hogy a mi társadalmunk úgy idõsödik és úgy kerül a szociálpolitikai rendszer többe az idõsödés és a betegségek miatt, hogy közben szegényedünk. Az összes idõsödõ ország eddig a világon mind a gazdagodó országok közé tartozott.
Az is sajátosság, hogy rendkívüli mértékben differenciálódtak az elmúlt négy évben a jövedelmek; különösen az utóbbi két esztendõben. És ehhez - való igaz - nem tudott alkalmazkodni a jóléti rendszer. De azt is tudni kell, hogy Közép-Kelet-Európában nagyon erõs ehhez a vacak, diszfunkcionális jóléti rendszerhez, a társadalmi biztonságnak nevezett intézményrendszerhez a társadalom ragaszkodása.
Tehát akkor, amikor változtatásokat akarunk, mindezekkel tisztában kell lennünk, és tulajdonképpen ezen a rendkívül szûk mesgyén tudunk csak elmozdulni.
Az eddigi álláspont az én ismereteim szerint az volt, hogy az univerzális rendszerekbõl természetesen vissza kell vonulni, nem lehet járulékot és nem lehet adót emelni. Ismereteim szerint az volt, hogy ami többlet így felszabadulhat, azt a célzott, szelektív ellátásokra, a csoportosan célzott szelektív ellátásokra és a jól kidolgozott, egyéb támogatási formákra kell fordítani. Borzasztóan fontos, hogy legyen Magyarországon közösségi kiegészítõ biztosítás, tehát munkahelyhez kötõdõ kiegészítõ biztosítás. Rendkívül fontos az, hogy decentralizáljuk a szociális juttatásokat, hogy közel legyen az ellátottakhoz. És nagyon fontos az is, hogy az állam visszavonulása mellett a szociális és egészségügyi szolgáltatásoknak egy szabályozott piaca alakuljon ki.
Tulajdonképpen, ha az eddigi állásponthoz viszonyítom a jelenlegi döntést, akkor elbizonytalanodom. Azt kell megállapítanom - amit már mások is megállapítottak -, hogy egy szükségszerû, gyors takarékossági intézkedésre volt szükség. Idáig értem. Nem tudom - és a különbözõ nyilatkozatokból ezt ma nem sikerül egyértelmûen megfejteni -, hogy itt a korábbi állásponttól való ideiglenes eltérésrõl van-e szó, vagy tulajdonképpen egy szociálpolitikai irányváltásról, paradigmaváltásról; tehát más irányba akarunk-e menni.
Ezért azt kell elmondanom, hogy nincs modellváltási kényszer a nemzetközi pénzügyi szervezetek ajánlásaiban. Már csak azért sem, mert mint elmondtam, nagyon különbözõ szociálpolitikai technikák vannak, amelyeket az országok adott helyzetüknek, tradícióiknak, szociálpolitikai intézményrendszer- struktúrájuknak megfelelõen saját maguk választhatnak ki. Saját maguk mondhatják azt, hogy teljesen eltérõ irányba megyünk, vagy saját maguknak kell eldönteni, hogy hosszú távon megõrzünk egy univerzális ellátásokat is feltételezõ modellt, de itt és most, ebben a pillanatban, ideiglenesen vagy akárhány évig nem tudunk ezekre pénzt és energiát fordítani.
Nagyon fontos ennek az iránynak az eldöntése, mert egyébként a szociálpolitikai szakma megoldási választásai ehhez a célhoz kell hogy igazodjanak. Ha univerzalitást is megengedünk, akkor más eszközöket választunk, minthogyha csak piaci segélyezi rendszert mûködtetünk.
Én nagyon jól tudom, hogy ezt a vitát nem lehet itt és most eldönteni. Én ezért optimistán azt gondolom - a legjobb lehetõségként -, hogy nem váltottunk még modellt, nem döntöttük el ezt a vitát; hogy tulajdonképpen itt és most, ebben a pillanatban van szükség ezekre az intézkedésekre. Elfogadom azt a célt, hogy az erõforrások egy részét - ha van ilyen, ha lehet ilyen - a leginkább rászorultakra kell fordítani.
Azt, hogy milyen konkrét megoldásokkal vitatkozom, erre természetesen vissza fogok térni. De a cél eldöntése nélkül is roppant fontos, hogy hogyan szervezzük meg az átmenetet. Az átmenet ugyanis, akármilyen irányba akarunk átmenni, bizalmi tényezõ. Különösen bizalmi tényezõ a biztosítások esetében. Ha én 55 évesen csalódom a nyugdíjbiztosítás szolgáltatásaiban, akkor nem leszek nagyon lelkes ugyanebben az országban kiegészítõ nyugdíjbiztosítást kötni. Hiszen lehet, hogy nemcsak a szabályok fognak egyik évrõl a másikra változni - mármint a társadalombiztosítási nyugdíjé -, hanem nota bene, azt is el tudom képzelni, hogy a kiegészítõ biztosításban is meg fogják adóztatni a kiegészítõ biztosításból származó nyugdíjamat egy-két-három év múlva.
(12.30)
Tehát a bizalom a biztosítási rendszer kiépítésében, pláne egy önkéntes biztosítási rendszer kiépítésében elemien fontos tényezõ. Ezért tehát akkor, amikor váltunk, ezeket az elemeket nagyon hangsúlyosan kell figyelembe venni. Hadd mondjak néhány példát. Ha az univerzális ellátásokat vissza akarjuk fejleszteni vagy le akarjuk állítani, bármelyik esetben is tudnunk kell, hogy azt csökkenõ járulékok és preferált kiegészítõ biztosítások mellett tehetjük meg akkor, ha kevesebb társadalmi feszültséget akarunk.
Ha a nyugdíjkorhatárt kötelesek leszünk felemelni vagy nem tudjuk csökkenteni, akkor igenis, rendelkeznünk kell a rugalmas nyugdíjbamenetel ésszerû szabályairól. Rajtunk múlik, nem máson. Nekünk kell ezt a szabályt elfogadni, megvitatni.
Ha a családi ellátások csökkentése irányába mozdulunk el, akkor kell hogy legyen tervünk a nonprofit, gyereknevelést segítõ ellátásokra. Akkor tudnunk kell, mit akarunk a bölcsõdével, az óvodával, a gyerekmegõrzéssel, hogyan akarunk akár közmunkaként is ilyen szolgáltatásokat szervezni. Ha a foglalkoztatási gondokat nézzük és hosszú távon számolunk velük, akkor pontosan tudni kell, hogy mindazok számára, akik kimaradnak a munkaviszonyhoz kötõdõ ellátásokból, milyen kiegészítõ támogatásokat, ellátásokat tudunk felkínálni most vagy a késõbbiekben. Ha visszavonul a központi költségvetés - és ez nyilván cél - terjedelmében és a beavatkozás formájában is, ezt csak akkor tudja jól megtenni, ha megerõsítjük az önkormányzatokat nemcsak anyagilag, hanem szakmailag is. Ha a szakmai feltételeket biztosítjuk, ezt csak akkor tudjuk jól megtenni, ha támogatjuk a karitatív szervezeteket, csak akkor tudjuk probléma nélkül megszervezni, ha olyan legális, egyéni életstratégiákat, életstratégia-választási lehetõségeket ajánlunk fel az állampolgároknak, akik nem a feketepiacot, nem az életstratégiák feketepiacát kényszerülnek igénybe venni, hanem be tudnak csatlakozni a közösségi megoldásokba.
Ha jövedelemhez kötõdõ ellátásokhoz akarjuk - és van ilyen törekvés, itt is megjelennek ezek a törekvések -, az ellátásokat kötni, akkor igenis szükség van jövedelem-nyilvántartásra. Tudni kell, milyen mértékben tudjuk a legális és nem legális jövedelmeket számba venni, tudnunk kell a végrehajtás nehézségeirõl, költségeirõl, eszközrendszerérõl, idõigényérõl és arról is, hogy itt és most Magyarországon azt az eredeti célt, hogy a szegényebbeknek csoportosítunk át, mennyiben képes a feketegazdasággal terhelt társadalomban a jövedelemigazoláshoz kötött, a legálisan számba vehetõ jövedelmek igazolásához kötött rendszer elérni. Ezek rendkívül fontos kérdések és nem véletlenül mondom el ilyen hangsúllyal és nyomatékkal.
Természetesen nem lesz arra idõ, hogy pragmatikus nézõpontból valamennyi érintett ellátást számba vegyem. Arra azonban szeretnék vállalkozni az általános vita késõbbi szakaszában, miután nagyon fontos kérdésekrõl van szó, hogy legyen erre lehetõségem. Én most tulajdonképpen csak két példát mondanék, egy egészségbiztosításit és a családi pótlék rendszeréhez kötõdõt. Valóban az a véleményünk, hogy nem kezdünk el vitatkozni, mennyiben lett volna jobb egy adózással egybekötött családipótlék-módosítás. Nem vitatkozunk azon, hogy kettéválasztott családipótlék-rendszer mennyiben lett volna jobb a jelenlegi jövedelemigazoláshoz kötötthöz viszonyítva. Elfogadjuk, hogy itt és most ezt kell optimalizálni.
Módosító javaslatokat készítettünk képviselõtársaimmal, és a módosító javaslatok két dolgot céloznak meg. Egyrészt azt, hogy a három- és többgyerekeseknek ne kelljen jövedelem- és vagyonigazolást beadniuk, mert úgy gondoljuk, hogyha a három- és többgyerekesek két ezreléke tartozik abba a jövedelemkategóriába, ahol el akarjuk vonni a családi pótlékot, a két ezrelék miatt nem kell több mint százezer családot büntetni azzal, hogy jövedelemigazolásokat készítsen. Azért is fontosnak tartjuk ezt, mert ez gesztus értékû volna. Jelezné, hogy célzott szelektív támogatásokat is benn akarunk hagyni a rendszerben. A többi módosító indítványunk ahhoz kapcsolódik, hogy méltányosabb, végrehajthatóbb, az eredeti célt jobban elérõ legyen a családipótlék-rendszer.
Az egészségbiztosítás esetében fájdalommal mondom, hogy úgy történik meg a különbözõ társadalombiztosítási forrásokból finanszírozott egészségügyi ellátások területén a visszavonulás, hogy nem tud a kormány, nem tudunk mi értelmes kiegészítõ biztosítási formákat ajánlani. Ennek a kormánynak a biztosításfelügyelete húzza-halogatja a hatályban lévõ biztosítási törvény alapján a különbözõ önsegélyezõ egyesületek, egészségbiztosítási formák megalakulását.
Mennyivel szalonképesebbek lettünk volna, ha a megszûnõ fogászati térítés helyett most azt mondhatnánk az állampolgároknak, hogy viszont beléphetnek egy kiegészítõ fogászati biztosításba! Milyen fontos lenne, ha azokról is elgondolkodnánk, akik nem fognak tudni belépni a kiegészítõ fogászati biztosításba. Lesznek tehát olyan középkorúak, akiknek nem lesz pénzük a foguk rendbetételére, akiknek - lehet, hogy szégyen kimondani - ezekre az ellátásokra szegénységi bizonyítvány alapján, ugyanúgy, mint a közgyógyellátásban, kellene igényjogosultságot teremteni. Én azt hiszem, ezeket mellé kellene rendelni ezeknek az intézkedéseknek azért, hogy a társadalom ne legyen csalódott, hogy az eredeti célt érhessük el ezekkel az intézkedésekkel.
Tisztelt miniszter Úr! Elnök Asszony! Abbahagyom, mert - mint jeleztem - van módom és lehetõségem folytatni ezeknek az intézkedéseknek a részletes vizsgálatát, részletes kritikáját. Nagyon köszönöm az önök figyelmét. (Taps.)