POKORNI ZOLTÁN, a Fiatal Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársak! Mielõtt a harmadik témakörhöz, azon belül is alapvetõen az oktatáshoz hozzászólnék, egy kötelességemnek kell eleget tennem. Ez pedig az, hogy mind Selmeczi Gabriella - és ha megengedi -, mind a pénzügyminiszter úr nevében elnézést kérnék a burundi felsõoktatástól, illetve Burunditól. A magyar parlamentben egy országot emlegetni, amelyik nyilván értõ módon figyeli a különbözõ parlamenti vitákat és az esetleges rá vonatkozó kijelentéseket... - félreérthetik a parlamentben esetleg elhangzó vicceket és tréfákat. Annyit ehhez, hogy senki sem gondolja természetesen, hogy Burundiban embert esznek, ez pusztán egy szóvicc volt - bár, ahogy a tapsból hallottuk, sikeres. És senki sem gondolhatja komolyan, hogy Burundinak nincs felsõoktatása, mert - mint azt egy hírlapi tudósításból vagy sajtónyilatkozatból megtudtuk - Burundinak három egyeteme is van, és igen jól prosperáló felsõoktatást tudhat a magáénak. Ennyit errõl.
Alapvetõen az oktatáshoz szeretnék hozzászólni, és azon belül is a felsõoktatást érintõ egyetlen paragrafushoz - ám szabaddemokrata képviselõtársam, Horn Gábor szavai arra inspirálnak, hogy a közoktatással kapcsolatos intézkedések egy részére is vessünk néhány pillantást.
Horn Gábor azt mondta, milyen kivételesen jó helyzetben van a közoktatás, hiszen ez talán az egyetlen nagy, jelentõs intézményhálózat és szféra, amit nem érintenek most a kormányzat által elhatározott megszorító intézkedések. Ez az embernek eszébe juttat egy régi viccet, ami - ha jól emlékszem - Lenin elvtárssal kezdõdött. Egy idõs tanárnõ nyugdíjas éveiben még meghatódva emlékszik vissza arra, hogy Lenin, dolgozószobájában ülve, tanúja lehetett annak a felemelõ pillanatnak, amikor a gyerekek bedobták egy labdával Lenin elvtárs ablakát, Lenin elvtárs pedig fölkapta a labdát, a bicskájával négy ízre vágta, noha - mondja a tanárnõ könnyekig meghatva - lövethetett is volna.
Egy kicsit ez a helyzet, amikor szabaddemokrata képviselõtársunk megdicséri a kormányt azért, hogy a közoktatástól közvetlenül nem von el, a közoktatási intézményeket közvetlenül nem kényszeríti körzetesítésre, csak mindezt a közalkalmazotti törvény módosításával, illetve az önkormányzatok finanszírozási szabályainak a megváltoztatásával, megszigorításával kényszeríti ki. Nem lövet tehát, csak négyfelé vágja ezt az intézményrendszert. Ez kétségtelenül pozitívuma, mert megtehette volna azt is - ahogyan az egészségüggyel vagy a szociális ellátó rendszerrel kapcsolatban ezt az elõbb elhangzott mind kormánypárti, mind ellenzéki aggodalmak ki is fejezték.
Ha feltételezzük - és miért ne tennénk? -, hogy a kormányzati apparátus az elmúlt másfél hónapban erejét megfeszítve azzal volt elfoglalva, hogy a Bokros-csomag paragrafusokba öntessék, ehhez képest a felsõoktatásról szóló egyetlenegy paragrafus, bizony, gyengécske eredmény. Úgy tûnik, hogy vajúdtak a hegyek: az oktatók tiltakozó nagygyûléseket szerveztek, a diákok sztrájkot hirdettek, illetve tüntetést szerveztek - és ez az egyetlenegy paragrafus arról szól, hogy '95-ben be kívánja vezetni a kormány az egységes és kötelezõ tandíjat a felsõoktatási intézményekben, illetve fölfüggeszti a hallgatói hitel kidolgozása érdekében folyó munkákat mint a tandíj bevezetésének feltételét, a felsõoktatási törvénybõl ezt a passzust kihúzni javasolja.
Hogy a Horn-kabinet, a különbözõ várakozásokkal ellentétben, sokkal inkább a törvényi kötelezettségek határidõinek elmulasztására tett javaslatot az elmúlt kilenc hónap alatt, semmint ezeknek a törvényi kötelezettségeknek a betartására, jól láthatjuk az oktatásügy területén. Összesen hat törvény szabta határidõ eltolását, módosítását kérte a kormánypárti frakciótól megszavazni - és ezt meg is tették a frakciók. A másik ilyen szemléletes példa, hogy az elmúlt kilenc hónapban, az emlékezetes Jánosi-botrány óta csak néhány napra volt teljes a Mûvelõdési Minisztérium államtitkári gárdája. A harmadik dolog, ami talán jól mutatja a helyzetet, hogy a sokat vitatott tandíjügyben az elmúlt kilenc hónap során nyolc, egymással ellentétben álló kormányzati álláspont látott napvilágot.
A tandíj rendszere, illetve a hallgatói juttatások és szolgáltatások rendszerének megváltoztatása alapvetõ kérdés, és nem véletlenül áll a különbözõ viták kereszttüzében. Alapvetõ kérdés, mert a tandíj, illetve a hallgatói juttatások rendszerének a megváltoztatása érinti, megváltoztatja, meghatározza a felsõoktatáshoz való hozzáférés esélyeit. Annak a kérdése tehát a tandíj kérdése, hogy a magyar felsõoktatás egy-egy generáció számára nagyobb lehetõséget nyújt-e a felemelkedésre, nagyobb lehetõséget nyújt-e a felemelkedés által elérhetõ polgári létre, vagy pedig továbbra is - sõt, a továbbiakban még inkább - egy szûk elit újratermelését fogja célozni, és semmi mást.
Engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmet az Egyesült Nemzetek Közgyûlése 21. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányára. Ezt az egyezségokmányt az 1976. évi 9. törvényerejû rendelet hirdette ki hazánkban, annak 13. cikke (2) bekezdésének c) pontjában kimondja: "A felsõoktatást, teljesen egyenlõ feltételekkel, a képesség alapján, mindenki számára hozzáférhetõvé kell tenni minden meglévõ eszközzel, különösen az ingyenes oktatás fokozatos bevezetése útján." Nehezen értelmezhetõ az ingyenesség fokozatos bevezetése irányába tett lépésként az általános tandíj bevezetése.
Ez egy olyan probléma - ha úgy tetszik: jogi probléma -, aminek a feloldására mindenképpen törekedni kell azoknak is, akik a tandíjnak valamilyen típusú bevezetését elfogadhatónak tartják - és ezek közé tartozom én -, és azoknak is, akik a tandíjat most, 1995 szeptemberébõl kívánják azonnal bevezetni. Álláspontom szerint a tandíj csak abban az esetben fogadható el, ha az lehetõvé teszi, hogy a felsõoktatás a képességek és a szorgalom alapján lényegesen többek számára váljon hozzáférhetõvé. Ez az egyetlenegy legitimáció a tandíj bevezetése mögött, ha figyelembe vesszük az ENSZ ajánlását, és figyelembe vesszük azt, hogy ez lassan már húsz éve hazánkban a belsõ jog része.
A felsõoktatási tandíjnak az állami felsõoktatásban folyó alapképzésben három lehetséges célja mutatkozott az eddigi viták alapján:
Az egyik, amit itt hallottunk - és alapvetõen ez volt a kormánypárti képviselõk érvelésének a magja is -, hogy a tandíj többletforrást biztosíthat a felsõoktatáshoz, különösen a felsõoktatás fejlesztéséhez. Tudnunk kell azonban, hogy Magyarországon a felsõoktatási intézmények kifizetési oldalán 90 milliárd forint áll, ennyit költenek el egy évben a felsõoktatási intézmények különbözõ okok miatt. Ehhez képest a tandíj 1995-ös bevezetésétõl remélt bevételi összeg egy évre számítva valamivel haladja csak meg az 1,5 milliárd forintot. Az idei, ettõl remélt bevétel 6-700 millió forint között van. Elenyészõ tehát a tandíj bevezetésétõl remélt többletforrás a felsõoktatás finanszírozásának egészéhez. Az a remény, az az állítás, hogy azért van szükség a tandíj bevezetésére idén, mert csak ebbõl valósítható meg a felsõoktatási fejlesztés, szerintem nem felel meg a valóságnak.
(16.20)
A második szempont, amit a viták során hangoztatni szoktak, hogy a hallgatók érezzék a tandíj bevezetése után, hogy amit kapnak, az nem ingyen van - tehát megrendelõk; illetve az intézményekben tudatosuljon, hogy egy speciális szolgáltatást nyújtanak - vagyis szolgáltatók.
Azonban azt kell lássuk, hogy az a 6500 dollár, amit valóban átlagosan ebben az országban egy felsõoktatásban részt vevõ hallgatóra költenek - Magyarországon -, azaz 780 ezer forintot, ez összehasonlíthatatlanul magas összeg ahhoz képest, amit egy bármilyen magas tandíjbevételtõl remélhet a felsõoktatási intézmények vezetõje vagy akár a Pénzügyminisztérium. Tehát önmagában a tandíj bevezetése nem jelenti azt, hogy megjelenik, tudatosul a megrendelõi szerep a hallgatókban, mert nagyságrendi különbség van a képzési költségek és a tandíjtól remélt éves forrás között.
A harmadik szempont, amit hangoztatunk - vagy elhangzik a vitákban: azért kell tandíj Magyarországon, hogy a hallgatók a tanulmányaikat minél gyorsabban végezzék el, vagyis csökkenjen és ne nõjön az átlagos képzési idõ. Ez az egyetlenegy szempont, ami szerintem elfogadható, akceptálható a tandíjvita során. De ez is csak akkor, hogyha figyelembe vesszük azt, hogy mekkora a képzési idõ ma Magyarországon. Az átlagos képzési idõ öt és fél év. Nyugat- Európa sok országában viszont azt látjuk, hogy nyolc évig járnak a felsõoktatásban részt vevõ hallgatók egyetemre vagy fõiskolára, de Finnországban vagy Amerika néhány államában 11 évet is elér a felsõoktatási átlagos képzési idõ hossza.
Mi a különbség oka? Az, hogy ezekben az országokban egy nyitott, kreditrendszerû, átjárható felsõoktatás van, és ezzel összefügg sajnos az, hogy a hallgatók megnyújtják a tanulmányaikat. A tandíjnak tehát akkor van értelme, hogyha Magyarországon szintén egy nyitott, kreditrendszerrel mûködõ, átjárható felsõoktatás van, és ekkor talán a legkevésbé rossz eszköz a tandíj alkalmazása, hogy ezzel párhuzamosan ne nyúljon meg az átlagos képzési idõ, hanem a hallgatók a lehetõ leghatékonyabban, legütemesebben végezzék el a tanulmányaikat, és adjanak helyt azoknak, akik ma kiszorulnak a felsõoktatási intézmények kapuin kívülre - akiknek a száma tavaly 50 ezer volt, és félõ, hogy idén 60-65 ezer lesz a számuk. Hiszen tudnunk kell, hogy közel 105 ezer diák jelentkezett idén felsõoktatási intézménybe, és ezeknek alig egyharmadát fogják felvenni valamelyik intézménybe.
A tandíj így jelenthet költségmegtakarítást, ha figyelembe vesszük azt, hogyha nem nyújtják meg másfélszeresére-kétszeresére egy kreditrendszerû oktatásban a hallgatók a tanulmányi idejüket, ez a költségmegtakarítás a 780 ezer forint/fõ/év, nem pedig az évi 20 ezer forintos tandíj - ez lehet tehát az alapja. Azonban mindez csak akkor értelmes, hogyha valóban nyitott és kreditrendszerû a felsõoktatás. Mindez csak akkor értelmes, ha van fejlesztett felsõoktatás, ha létezik egy felsõoktatási fejlesztési törvény. Márpedig azt látjuk, hogy a kormány visszavonta a felsõoktatás fejlesztésére vonatkozó törvénnyel kapcsolatos javaslatait, sõt ma azon az állásponton van a kormánypárti képviselõk nagy része, hogy a felsõoktatás fejlesztésérõl nem is lehet törvényt alkotni, erre egyedül egy országgyûlési határozat alkalmas - erre a formára. Elfelejtjük persze azt, hogy magát a fejlesztési törvényt - mint technikát - az elõzõ ciklusban, a felsõoktatási törvény idején az MSZP képviselõi - a ma igazságügy-miniszteri posztot betöltõ Vastagh Pál és az egykor volt, politikai államtitkári posztot betöltõ Jánosi György - javasolták. Õk tehát akkor - nem egészen két évvel ezelõtt - azt gondolták, hogy a fejlesztésre törvény kell.
A ma kormányzó pártok a választási ígéreteik során azt gondolták, hogy a fejlesztésre törvényt kell alkotni. Ugyanezt tartalmazza a kormányprogram is, de ugyanezt tartalmazta még a március 12-én megszületett kormányhatározat is. Csak néhány hete derült ki, hogy nem modern jogelméletet tükröz az, hogyha a fejlesztésrõl törvényt akarunk hozni. Ma tehát az a helyzet, hogy - szemben azzal, amit a kormány képviselõi mondtak: tandíj csak fejlesztési törvénnyel együtt, mondta Kuncze Gábor, George Bush után szabadon, olvassátok le a számról, csak fejlesztési törvénnyel együtt lesz tandíj - csak a tandíj marad, fejlesztési törvényrõl pedig szó sincs.
Egy országgyûlési határozat nem az a forma, ami pótolni tudja a fejlesztési törvény által várt célokat; nem felel meg annak jogilag, újból csak terveket, célokat tûz ki, nem pedig lép, intézkedik ezzel egy idõben.
Az én véleményem az, hogy ha figyelembe akarjuk venni az ENSZ ajánlásait, ha figyelembe akarjuk venni a magyar jogrendbe beemelt szempontot, ha figyelembe akarjuk venni a magyar hallgatók - vagy a hallgatói sorba még be sem léphetett állampolgárok - érdekeit, akkor tudnunk kell azt, hogy a tandíj akkor morális, akkor erkölcsös - és pénzügyileg is akkor éri meg -, hogyha egy fejlesztési törvénnyel párosul. Önmagában csak a negatívumait látjuk, önmagában csak szembefordítja a hallgatókat egy modern felsõoktatást szolgáló fejlesztési programmal, politikával. Túl nagy az ár, amit ezért ez az ország fizet, mert nem a kormány fizeti meg az árat, nem a Pénzügyminisztérium, hanem az ország egésze.
Egyetlenegy utalás csak arra, ami az elõbb ebben a teremben elhangzott: Magyarországon 135 ezer hallgató jár egyetemre. Emellett 58 500 foglalkoztatott van a felsõoktatási intézményekben, ezek közül 18 700 az oktató. Nem felel meg tehát az én matematikai ismereteimnek az, hogy egy oktatóra 1,52 hallgató jut, amit épp az elõbb Horn Gábor képviselõtársam mondott. Lehet, hogy én rosszul osztom el a 135 ezret 57 ezerrel - de lehet, hogy õ téved. Fontosnak tartom, hogy ezt hangsúlyozzuk. Természetesen nem jó ez az arány, de tudnunk kell, hogy ez az arány nem összehasonlítható a nyugat- európai vagy a tengerentúli egyetemekkel. Mást jelent a hallgató Magyarországon, mást jelent Németországban, Finnországban vagy Amerikában - és mást jelent az oktató is. A legszebb arányúnak feltüntetett - egy oktatóra jutó 40 hallgatót produkáló - olasz felsõoktatási rendszerben csak a tudományos minõsítéssel rendelkezõ oktatókat számítják be ennek az aránypárnak az osztójába. Tehát egy virtuális, nem létezõ aránypárhoz kívánja igazítani a magyar felsõoktatás oktató-hallgatói arányát az a kormányrendelet, amely ennek az elérését tûzi ki elérendõ célnak. Nincs mihez hasonlítani. Ha az oktatókhoz arányított, egy tanulóra jutó hallgatott órát - tanult órát - tekintjük, akkor a magyar felsõoktatás terhelésében bõven eléri - sõt hatékonyságában néhol meg is haladja - a Nyugat-Európában ismertet vagy szokásosat.
Azt gondolom, hogy a kormánynak ma azt kell tennie, hogyha el akarja kerülni a mulasztásos törvénysértés lehetõségét - márpedig ezt sajnos szinte lehetetlen lesz elkerülnie, hiszen április 30-áig kellett volna ide, elénk terjeszteni a felsõoktatás fejlesztésérõl szóló törvény tervezetét, ezt nem tette meg, ezt nem függesztette föl, erre vonatkozó törvénymódosítást nem nyújtott elénk, ezt nem pótolja az az országgyûlési határozat, amely a felsõoktatás fejlesztésérõl szóló programot tartalmazza - tehát a kormánynak most azt kell tennie, hogy a felsõoktatási törvény benyújtásának határidejét június 30-ára kérje módosítani.
Ebben a fejlesztési törvényben a fejlesztési feladatok minimumaként három dolognak szerepelnie kell. Szerepelnie kell azon intézkedéseknek - és megtételük határidejének -, amelyek azt biztosíthatják, hogy az adott korosztálynak legalább egyharmada bekerülhessen a felsõoktatásba az ezredfordulóig.
A második: szerepelnie kell a teljesítményelvû finanszírozás bevezetésének, a felsõoktatási törvény 4. fejezetében foglaltak alapján úgy, hogy a javaslat határidõket állapít meg az egyes lépések megtételére - és nemcsak távlati célként fogalmazza meg ezeket.
A harmadik minimális célként egy fejlesztési törvényben szerepelnie kell a tanegység - vagy ha úgy tetszik: kreditrendszerû oktatás - bevezetése lépéseinek.
Természetesen nem elegendõ mindez, de ez a három a minimum, ez a három az, amely - a tandíj elhatározása mellé téve - egy morálisan is elfogadható, indokolt mérlegelést jelent ennek a parlamentnek, a hallgatóknak vagy a szülõknek. A kormány számára a felsõoktatásról szóló törvény több kötelezettséget írt elõ. Ezek túlnyomó részét a mai napig nem sikerült a Horn- kabinetnek teljesítenie, holott immár lassan tíz hónapja hatalmon van.
(16.30)
Nem sikerült megoldania elõször, hogy a hallgatói juttatások csak a felsõoktatási törvényben meghatározott módon, a képzési idõszakra járjanak. Nem sikerült megoldania másodszor, hogy csak a tanulmányaikat megfelelõ ütemben végzõ hallgatók részesedhessenek a juttatásokból és a kedvezményes szolgáltatásokból. Nem sikerült megoldania harmadszor, hogy csak a valóban, ténylegesen hallgatói jogviszonnyal rendelkezõk jussanak diákigazolványhoz, azok vehessék igénybe az ezzel járó kedvezményeket. S nem sikerült megoldania az egyéb, a felsõoktatásban szokásos díjak és mértékek szabályozását sem. Pedig csak ezen lépések megtétele a tandíjbevételhez hasonló nagyságú kiadáscsökkentéssel járt volna ebben az évben, s ráadásul elõremutató lépések lehettek volna.
Mindezekre a hallgatók képviselõi, az OFÉSZ képviselõi is felhívták mind a miniszterelnök, mind a mûvelõdési tárca, mind pedig a pénzügyminiszter képviselõjének figyelmét. Ám nem ezeket az amúgy törvény által elõírt kötelezettségeket teljesíti a kormány, hanem értelmetlen módon - politikai kárt okozó hatással - a tandíj bevezetéséhez ragaszkodik.
Az oktató-hallgató arányról már volt szó, egyetlenegy pont miatt szeretnék erre visszautalni, noha már nincs itt a teremben Szabó Zoltán, a politikai államtitkár, akivel itt, a parlamentben vitám volt arról, hogy miért nem úgy módosítja a kormány ezt a bizonyos arányt, hogy a felsõoktatásból kiszoruló 50 ezer hallgatóból beenged néhányat az intézményekbe. Akkor az államtitkár úr kifejtette, hogy a kormány szándéka pontosan ez. Sajnos, ha a kormány rendeletét olvassuk, akkor nem ez tûnik a szemünkbe. Idézem a március 12-ei kormányhatározat idevágó részét: "Az oktatói létszámot úgy kell alakítani, hogy a hallgató-oktató arány nemzetközi szinten kialakult mértékétõl való eltérés az elsõ ütemben 30-50 százalékkal mérséklõdjék."
Ha jól tudom, Szabó Zoltán matematikus, így pontosan tudja azt, hogy ha egy tört értékét növelni akarjuk és csak a nevezõjét módosítjuk, akkor azt csak csökkenteni lehet; vagyis ki kell rúgni az oktatókat, legalábbis azoknak egy bizonyos százalékát, információink szerint egyötödét. Ez pedig nem pont ugyanaz, mint amit az illetékes tárca államtitkára elmondott.
Az idõm lejárt, köszönöm a figyelmüket. Ez az egy paragrafus elég sok kérdést vet fel és elég sok olyan megválaszolatlan kérdést, amit megválaszolni szerintünk nem az ellenzék felelõssége, hanem a kormányé. Ezt hiányoljuk, ezt kérjük számon e helyett a kárt okozó paragrafus helyett. (Taps a jobb oldalon.)