DR. BOKROS LAJOS pénzügyminiszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõház! Bizonyos értelemben kényelmesen, illetve kényelmetlenül érzem magam. Kényelmesen azért, mert szinte magunk között vagyunk, olyan családias kezd lenni a hangulat, hogy most már azt gondolom, szinte a házszabályok mellõzésével is lehetne szabad vitát és párbeszédet folytatni.
Kényelmetlenül meg azért, mert úgy gondolom, Szabad György képviselõ úrnak nincs igaza, amikor azt mondja, hogy ez az érdektelenség azért van, mert igazából nincs semmi lehetõség beleszólni a kormány által elõterjesztett törvényjavaslat-csomag sorsába. Azt gondolom, a parlament lebecsülése lenne, ha bárki is azt gondolná, hogy éppen nem ez az a fórum, ahol befolyásolni lehet a kormány javaslatait. Hiszen hallottunk itt ma délelõtt, illete a mai nap folyamán még kormánypárti képviselõktõl is sok bíráló szót, sok építõ kritikát a kormány javaslataival kapcsolatban. Nem hiheti senki tehát, hogy a parlament egyszerûen csak egy szavazógépezet gyanánt, automatikusan meg fogja szavazni mindazokat a javaslatokat, amelyeket a kormány elõterjesztett.
De én nem kívánok részletesen foglalkozni azzal, hogy értékeljem erkölcsileg, úgymond, a parlament munkáját. Én nem is vagyok képviselõ, tehát azt gondolom, erre nekem nincs felhatalmazásom. De ha és amennyiben lehetséges ebben a késõi órában, mégis szívesen válaszolnék egy-két olyan felvetésre, amelyek gazdái legalább itt tartózkodnak a teremben.
Kis Gyula képviselõ úr délelõtti felszólalására szeretnék bizonyos értelemben reagálni. Õ nagyon tárgyszerûen és nagyon konkrétan vetett föl egy- két olyan kérdést, amirõl a szociális bizottság elõtt már volt szó, és igen érdemi vitát lehetett folytatni. Én azt gondolom, sok mindenben igaza van, csak a közgazdasági alapvetés hiányzott az õ egyébként teljes mértéken konstruktív és jószándékú szociálpolitikai alapvetései mögül. Úgy fogalmazott, hogy nálunk a 25 ezer forintos egy fõre jutó bruttó családijövedelem-határ gyakorlatilag a létminimumon, illetve annak közelében van meghúzva. Tehát ilyen értelemben túlságosan alacsony és nagyon sokan kiszakadnak ebbõl.
Azt gondolom, ez az érvelés nélkülözi a közgazdasági logikát. Egyrészt azért, mert ha nem is készültek túlságosan részletes hatásvizsgálatok, a meglévõ hatásvizsgálatok is egyértelmûen kimutatták, hogy az a bizonyos 25 ezer forint egy fõre jutó bruttó havi családi jövedelem annyit jelent, hogy egy kétkeresõs, kétgyermekes családnál 100 ezer forint egyhavi bruttó összjövedelemmel kell rendelkezni, és ezzel bizony a családoknak kevesebb, mint húsz százaléka rendelkezik ma Magyarországon.
Ebbõl két következtetés adódhat. Az egyik következtetés, hogy Magyarországon gyakorlatilag a népesség csak 5 vagy 10 százaléka az, amelyik körülbelül, hogy úgy mondjam, a létminimum fölött él, tehát valamennyire is elfogadható színvonalon, az összes többi ember szegény ember. Azt gondolom, ha ezt a következtetést vonnánk le, akkor nagyon nagy tévedésben lennénk. Sokkal inkább úgy érzem, hogy a létminimum számításával van baj és azzal, hogyan van igazából meghatározva a szegénységi küszöb ebben az országban. A szegénységi küszöb meghatározása természetesen nyilvánvalóan egy történelmi kategória is, tehát a magyarországi létminimum nyilván nem vethetõ egybe a kalkuttai, indiai létminimummal adott esetben.
Mégis azt gondolom, ezek a meghatározások nagyon-nagyon rossz közgazdasági alapon állnak. Nem lehet egy ország lakosságának a 80-85 százalékát szegénynek vagy létminimum alatti színvonalúnak minõsíteni, mert ha ez így lenne, akkor abszolút nem értem, hogy mi az a több mint négymilliárd dollárnyi devizaszámla-összeg, ami benn van a bankokban a devizamegtakarítások eredményeképpen, s aminek tíz százaléka meg tudott mozdulni több tízezer, több százezer ember munkájának eredményeképpen gyakorlatilag egy hét alatt.
(18.40)
Nem értem, hogyan lehetett ebbe az országba tavaly csaknem 200 ezer gépkocsit importálni, amelynek az összköltsége több mint 1 milliárd dollár volt, és ez az 1 milliárd dollár igenis nagyon nagy mértékben rontotta a folyó fizetési mérleget! És sorolhatnám ezeket az összegeket. Nem érthetném azt, hogy miért van Magyarországon most már olyan mértékû rádiótelefon-ellátottság, amely európai, nyugat-európai és amerikai viszonylatban is példátlanul gyors növekedést eredményezett, és horribilis profitokhoz juttatta a rádiótelefon- társaságokat, amelyek elhûlve tapasztalták, hogy Magyarországon ilyen nagy lehetõségek vannak. Ezt persze nem lehet azzal megmagyarázni, hogy nincsenek vezetékes telefonok, mert egy kicsit drágák ezek a telefonok.
Én egy picit tamás vagyok a tekintetben - még ha Bokrosnak is hívnak és Lajosnak -, hogy e tekintetben Magyarországon mindenki szegény lenne. Tehát úgy gondolom, valami nagyon nagy baj van ezekkel a közgazdasági alapvetésekkel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez a 25 ezer forint egy kõbe vésett szabály, amin adott esetben nem lehet változtatni. Csak azt jegyzem meg szerényen, hogy meggyõzõdésem szerint az ország teherbíró- képességével összhangban kell ezen változtatni.
Egy másik ilyen téma a középrétegek helyzetével kapcsolatos, amire elsõsorban Szilágyiné Császár Terézia utalt, aki ugyan most nincs itt, úgyhogy az általa elmondottakra nem fogok részletesen reagálni. De ha az elõzõ gondolatmenetemhez még két mondatot hozzáfûzhetek, akkor azt szeretném elmondani, hogy Magyarországon tulajdonképpen minden hatásvizsgálat részleteiben kimutatta, hogy nagyon szélsõségesen szóródnak a jövedelmek, és ennél még szélsõségesebben szóródnak a vagyoni helyzetek. Ez igazából nem arra enged következtetni, hogy itt komoly középrétegek lennének, hanem igazából az a következtetés adódik, hogy nincsenek is középrétegek. Tehát szó sincs arról, hogy mi a középrétegek helyzetét tudatosan megrendítjük. A középrétegek még nem tudtak kialakulni ebben az alig polgárosodott társadalomban, amely társadalomban egyébként is - a középrétegekrõl szólva - nagyon fontos megemlíteni azt, hogy középrétegen mindig azt értjük, aki hozzájárul a társadalmi közkiadások viseléséhez, aki eltartja az államot; nem pedig azt tartjuk középrétegnek - mindenféle szociológiai, szociálpolitikai definíció szerint sem -, aki úgymond rászorul, akinek családi pótlékot kell adni, akinek gyest kell adni.
De tovább szeretnék menni... Nagyon fontos az is, hogy a családi pótléknak, még egyszer mondom, a lakosság kevesebb mint 20 százalékától való megvonása folytán nagyon sokan ma ebben a teremben farkast kiáltottak, nevezetesen, hogy az emberek nem fognak gyereket szülni, rengeteg lesz az abortusz, el fognak válni az emberek, nem fogják továbbtaníttatni a csemetéiket. Azt gondolom, ez elég furcsa felvetés, különösen egy olyan párt tagjai részérõl, akik magukat abszolút nem tartják materialistának. Nem hiszem azt, hogy Magyarországon azért vállal valaki gyereket, mert kap háromezer forint családi pótlékot, azért valaki hajlandó lesz elválni, mert netán akkor ezt a háromezer forintos családi pótlékot megkapja - és így tovább.
Ebbõl a szempontból tehát én bizakodóbb vagyok a tekintetben, hogy az emberek ennyire nem materialisták, ennyire nem anyagiasak. Ráadásul, még egyszer mondom, akiknek a jövedelmébõl most hiányozni fog ez a háromezer forint, azoknak akkora jövedelme van - említettem elõbb a 100 ezer forintos kétkeresõs, kétgyerekes család példáját -, amihez képest a kétszer háromezer 6 százalék jövedelmet jelent összességében. Ha nettóban számítjuk, ez nyilván valamennyivel több, de akkor se lendül túl a 12-15 százalékon a legszerényebb számítások szerint sem.
A családi jövedelemadóra visszatérve: többen említették, hogy ez irányba kellene elmenni. Említettem ezt - képviselõ úr tudja a legjobban - a szociális bizottság ülésén is; Ungár Klára képviselõ asszony is tudja, mert beszéltünk errõl a Szabad Demokraták Szövetségének a frakcióelnökségi ülésén is, hogy a kormány igenis fontosnak tartaná, hogy ebbe az irányba el tudjuk mozdítani a gondolkodást és a gondoskodási rendszert. Sajnos azonban ennek a feltételeit nem lehet olyan egyszerûen megteremteni, és ehhez bizonyos mértékû elõkészületek kellenek. Most azonban - és ezt emelt fõvel be merem vallani - szükségintézkedések megtételérõl van szó.
Még két apró megjegyzést hadd tegyek, tényleg csak azoknak, akik itt vannak. Sasvári Szilárd képviselõ úr említette a hallgatói hitelek kérdését. Ezzel kapcsolatban legyen szabad megjegyeznem azt, hogy egészen a közelmúltig, két hónappal ezelõttig abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy egy nagy banknak lehettem a vezetõje. S mint ilyen, többször tettem, ha úgy tetszik, matematikai alapon is elfogulatlan kísérletet arra, hogy kidolgozzak - csak a fehér papír számára, ha másnak nem, akkor még nem tudtam, hogy milyen hatalmas karrierlehetõségek várnak rám - egy javaslatot arra vonatkozóan, hogyan lehetne a hallgatói hitelek rendszerét meghonosítani. Szeretném ezt is nagyon egyértelmûen kijelenteni: olyan körülmények között, amikor Magyarországon az értelmiségi kezdõ fizetések nagyon alacsonyak, amikor az értelmiségi kezdõ munkavállalók egy jelentõs részét is a munkanélküliség réme fenyegeti - tehát nem biztos, hogy az a jó megoldás, hogy annyival több embert veszünk föl az egyetemre, mert nagyon sok szakon ezzel csak a munkanélküliséget fogjuk bõvítetten újratermelni -, tehát gyakorlatilag arról van szó, hogy állami garancia nélkül nem lehet kidolgozni ilyen hallgatóihitel-feltételeket. S még egy dolgot elfelejtettem mondani: ilyen magas infláció mellett sem lehet ezt megcsinálni.
Legtöbbször az Egyesült Államok példáját szokás emlegetni. Az Egyesült Államokban van ilyen úgynevezett hallgatói hitel. Az Egyesült Államokban évtizedek óta 5 százalék alatt van az infláció rátája, és egy kezdõ értelmiségi - ha a húsz legjobb egyetem hallgatói közül kerül ki - bízvást olyan sokat fog keresni, hogy ezt a hitelt vissza tudja fizetni. De ott is eltart tíz-tizenöt évig ennek a hitelnek a visszafizetése. Gondoljuk végig, Amerikában is csak a húsz legjobb egyetemre vonatkozik ez, mert az összes többi, úgynevezett állami egyetemrõl kikerülõ hallgatók szakmai színvonala nem biztos, hogy meghaladja a magyar középiskolákét. Ott ingyenes az egyetem, de a másik oldala az, hogy olyan diplomát is ad. Tehát van sajnos egy ilyen összefüggés is a dologban.
Ezzel együtt szeretném itt azt a kijelentést megtenni, hogy aki matematikailag kezelhetõ és közgazdaságilag megalapozott javaslatot fel tud mutatni a hallgatói hitelek rendszerének a kidolgozására, azt én a legnagyobb örömmel fogom venni és támogatni fogom. Sajnos azonban be kell látni, hogy illúzió volt és rossz ígéret volt - bárki is tette azt -, hogy akkor kell bevezetni a tandíjat Magyarországon, amikor ezzel párhuzamosan a hallgatói hiteleket is be tudjuk vezetni.
Még egy témával szeretnék foglalkozni nagyon röviden, a lakáshoz jutási eséllyel. Ezzel kapcsolatban legyen szabad visszaemlékezni arra, hogy a Fidesz hõskorában, hajnalán, amikor még nem is volt bejegyzett, legális párt, akkor nagyon sok barátommal én is a Fideszben próbáltam.., nem szerencsét, természetesen, hanem csak segíteni okos gondolatok összekovácsolásában. Ennek keretében jutottunk el oda, hogy valóban a lakásgazdálkodási rendszer az, amelynek a vonatkozásában - hogy úgy mondjam - az utánunk következõ generáció esélyei drámaian csökkentek ahhoz képest, ami akár, mondjuk, az én generációmnak vagy netán az engem megelõzõ generációnak jutott osztályrészül.
Ebben a tekintetben valóban nem sok reménnyel biztat ez a bizonyos stabilizációs törvénycsomag, hiszen itt nem vezetünk be semmi olyan konstrukciót, amely e tekintetben a lakáspiacnak és a lakásépítésnek a felpörgetésére, az életre lehelésére vonatkozna. Nem is ez a törvényjavaslat célja. Pusztán meg szeretném ragadni az alkalmat arra, hogy a képviselõ urat megnyugtassam a tekintetben, hogy pontosan arra szolgál majd az ingatlanadó bevezetése, hogy azoktól a rétegektõl elvegyünk bizonyos összegeket, mely rétegek annak idején az olcsó kamatú, illetve az olcsó bérû lakások élvezetével, fogyasztásával, használatával olyan jellegû többletfogyasztási lehetõségekhez jutottak, amelyeket most - hogy úgy mondjam - vissza kellene örökíteni a feltörekvõ fiatal generációkra. Ez ma is így történik, mert arról van szó, hogy akinek viszonylag tehetõsebb a szülõje, az már most kezd gondoskodni csemetéjének a lakásáról. Sajnos azonban ez társadalmilag nem igazságos és szociálisan nem hatékony megoldás, mert arról van szó, hogy akinek véletlenül a szülõje gazdag, az tud lakáshoz jutni, akinek viszont szegény, az nem fog tudni lakáshoz jutni.
(18.50)
Az ingatlanadó pont azt csinálja meg, hogy ezt egyfajta társadalmi megoldássá fokozza, nevezetesen abból a szempontból, hogy bárki, aki tehetõs: fizet - és ezt az összeget szépen vissza fogjuk tudni adni a lakásszektorba azoknak az egyszeri támogatására, akik igenis pályakezdõk, akik - hogy úgy mondjam - ezzel a támogatással be akarnak lépni a lakáspiacra és el akarnak indulni vele.
Még egyszer készséggel elismerem, hogy azok a javaslatok, amik ebben a stabilizációs törvénycsomagban vannak, ezt a problémát nem oldják meg véglegesen, nem oldják meg megnyugtatóan. Itt egyszerûen arról van szó, hogy végre befejezzük az indokolatlan támogatások visszavételét azoktól, akik erre nem rászorultak - hasonlóképpen a családi pótlékhoz, a gyeshez és az összes többi intézkedéshez -, és az ennek alapján megvalósuló megtakarítások, illetve a lakásszektorból más törvényjavaslatok hatásaképpen a jövõben megvalósuló megtakarítások eredményeképpen felhalmozódó összegeket fogjuk majd ennek a problémának a megoldására felhasználni. Köszönöm szépen. (Taps.)