DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A stabilizációs törvénycsomag többszakaszos vitájában eddig tudatosan tartózkodtam a véleménynyilvánítástól. Ennek két oka volt. Egyfelõl a látszatát is szeretném elkerülni annak a tévhitnek, hogy azonosan gondolkodó közgazdászok, ne adj'isten régi és új pénzügyminiszterek szakmai összeesküvésének eredménye ez a csomag. Másfelõl azt hiszem, a legfontosabb koncepcionális vélemények alkalmat adnak arra, hogy most már ezek ismeretében néhányra reagáljak.
Ugyanakkor természetesen a másik tévhitet is szeretném elkerülni, nevezetesen: ne adj'isten az a kép alakuljon ki, hogy a csomag gazdaságpolitikai koncepciójával, választott céljaival és legfontosabb eszközeivel ne értenék egyet. Ezért jött el az ideje annak, hogy most kérjek szót.
Az elsõ tézis, amit mondani szeretnék, hogy a csomag céljaival, azok szükségességével egyetértek. Ezek a célok jók, nincs alternatívájuk. A magyar gazdaság versenyképességének javítása alapfeltétele a gazdaság hosszú távú és tartós növekedésének. Ehhez az export, a beruházások, a megtakarítások, a felhalmozás bõvítésére, illetve az import és sajnos, átmenetileg a végsõ fogyasztás - benne a közületi és a lakossági fogyasztás - növekedési ütemének mérséklésére, sõt egy kivételes esztendõben - reméljük, kivételes esztendõben - átmenetileg abszolút összegének csökkentésére is szükség van.
Nincs igazán alternatívája a külsõ és belsõ pénzügyi egyensúly javításának, illetve az egyensúlyromlás rohamos növekedése fékezésének sem. Méghozzá nem külön-külön és valamiféle prioritási sorrendet felállítva, hanem egymással összehangolva, hiszen a két dolog szorosan összefügg.
Nem megkerülhetõ ma már az államháztartás sokat emlegetett reformja sem, méghozzá gyorsított ütemben, még akkor is, hogyha ennek a szakmai elõkészítése ma még jó néhány ponton bizony vitatható. Végezetül a privatizáció gyorsításának sincs igazán alternatívája.
Ezek fontos részcélok, de tudni kell, hogy ezeknek a részcéloknak a megvalósítása nélkül az úgynevezett fenntartható növekedés tartóssá tételének nincs esélye. Vele szemben csak egy finanszírozhatatlan, azaz fedezetlen növekedés alternatívája áll, amely rövid távon tartható, amely az elmúlt másfél év gazdaságpolitikájának pályáját követné, folytatná és elvezetne ahhoz, amivel, úgymond, riogatni szoktuk mi, közgazdászok - pláne, ha belõlünk véletlenül pénzügyminiszter lett -, pénzügyminiszterek a magyar közvéleményt: nevezetesen egy megállíthatatlan adósságspirál, ami viszont hosszú távon a magyar gazdaság stagnálásához, visszaeséséhez és végsõ leszakadásához vezethet.
A választott eszközök és módszerek többsége alkalmas a kitûzött célok megközelítésére vagy elérésére, hatékonyságuk természetesen erõsen különbözõ. Azt gondolom, ez a csomag összetett instrumentumai alapján természetes. Néhány eszköz minden bizonnyal finomítható.
Véleményem szerint ez nem befolyásolja az alapvetõ célok elérését. A finomításra szoruló eszközök elsõsorban a szociálpolitikai blokkban, illetve a beterjesztett illetéktörvény-módosítási javaslatban találhatók; azt gondolom, ezekre lesz mód visszatérni az általános vita további szakaszaiban, illetve a részletes vitában és a módosító indítványok körében.
Szeretném hangsúlyozni: nem ezért a deklarációért kértem szót, bár most ennek is van súlya és jelentõsége az elementáris támadásokat hallva, látva, és itt e Ház falai között az ellenvéleményeket megismerve.
Alapvetõen két témakörrõl szeretnék beszélni. Az elsõ: reagálni azokra az ellenzéki véleményekre, amelyek pánikcsomagról, puccstaktikáról, váratlan, megalapozatlan döntésekrõl beszélnek, a második ügy pedig: röviden beszélni arról, hogy van-e, lehetséges-e reális, alternatív gazdaságpolitika, amely szembeszögezhetõ ezzel a stabilizációs csomaggal, és várható eredményei legalább olyan jók vagy esetleg jobbak és kevesebb fájdalommal, kevesebb keserûséggel, feszültséggel járnak.
Az elsõ ügy, nevezetesen az eddig elhangzott nagyon kemény ellenzéki kritikák kapcsán, amelyek megalapozatlanságról, puccstaktikáról, pánikcsomagról, meglepetésrõl beszélnek, szeretném a tisztelt Ház figyelmébe ajánlani, hogy a csomagban megfogalmazott célokról, sõt az eszközök túlnyomó többségérõl eddig három alkalommal folytatott alapos vitát ez a Ház: az 1993- as költségvetési zárszámadás vitájában, a '94-es pótköltségvetés és a '95-ös költségvetés vitájában, még akkor is, hogyha ennek a csomagnak a konkrét instrumentumai akkor nem kerültek kormányzati ajánlásként a Ház elé, vagy egyes eszközöknek a mértékérõl akkor másfajta döntések születtek.
Nem akarok minden egyes elemre visszatérni, amelyek bizonyítják, hogy nem valamiféle új, meglepetésszerû akcióról van szó, kizárólag a '95-ös költségvetési vitában elhangzott néhány idézettel szeretnék válaszolni azokra a véleményekre, amelyek most úgy tüntetik fel ebben a Házban, mintha vadonatúj problémákról, vadonatúj javaslatokról, vadonatúj, eddig meg nem oldott feladatokról lenne szó.
Az idézetek két beszédbõl származnak. Az egyik 1994. november 21-én, a másik '94. december 12-én hangzott el, mind a kettõ a '95-ös költségvetés vitájában. Röviden így szólnak az idézetek:
"A magyar gazdaság a rossz struktúrában, alacsony versenyképesség mellett, mesterségesen és korán megindított úgynevezett fedezet nélküli növekedés pályájára állt. Ez az út rendkívül veszélyes, csak rövid távon tartható fenn. Gyors és súlyos eladósodással jár, tartósan sem külföldrõl, sem belföldrõl nem finanszírozható. A huszonnegyedik órában vagyunk, hogy megelõzzük ennek a gazdaságpolitikának a késõbbi káros hatásait.
Mi tehát a teendõ? Megállítani az egyensúlyromlást és eladósodást, azaz stabilizálni a gazdaságot, emellett megõrizni, sõt gyorsítani a növekedés egészséges elemeit, javítani a versenyképességet, végrehajtani és ösztönözni a strukturális reformokat, növelni az exportot és a beruházásokat, ösztönözni a megtakarításokat és a tõkebefektetést. Ehhez egyetlen út vezet: mérsékelni a GDP és a végsõ felhasználás közötti különbséget, azaz megfékezni a gazdaság egészének túlköltekezését, valamint többet fordítani beruházásra, befektetésre, kevesebbet fogyasztásra."
"Két hónap alatt összeomlott ez a költségvetés." - mármint a '95-re jóváhagyott költségvetés, hangzik el gyakorta. November 21-én errõl a következõket hallhatta a Ház:
"A csökkentett, sõt az eredetileg tervezett deficit is alig finanszírozható." - '94-rõl van szó, tisztelt Ház. "A magasan tartott kamatszínvonal és a növekvõ bérek mellett emelkedõ megtakarítások sem fedezik a hiányt. A költségvetés napi likviditási gondokkal küzd és óriási árat fizet magas kamatok formájában azért, hogy a költségvetés és a társadalombiztosítás kiadásait fedezni tudja."
"Ez az oka annak, hogy rohamosan nõ az adósságállomány, hogy jövõre - mármint '95-re - az adósságszolgálati kiadások már nemcsak a megtakarításokat szívják el a gazdaságtól, hanem a folyó kiadásokat is kiszorítják".
(11.10)
Vajon tudtuk-e, hogy az év egészében nem tartható a '95-ös költségvetésben a parlament által jóváhagyott elõirányzat-deficit és annak finanszírozása? Meglepetés-e, hogy ilyen gyorsan módosítani kell? Ismét csak november 21-érõl idézek: "Eredeti célunk az volt, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya ne haladja meg a 2 milliárd dollárt és azt legalább ekkora összegû tõkebevonás ellensúlyozza. Ezt a célt nem tudtuk megalapozni. Éppen ezért arra kell felkészülnünk, hogy felgyorsítsuk az államháztartási reform szakmai elõkészítését, készüljünk fel arra, hogy az egyes lépéseket év közben, '95-ben megtegyük és ne várjunk azokkal 1996-ig." Azt is meg mertem kockáztatni: "Hálás lennék a tisztelt Háznak, ha a költségvetés tárgyalásakor megalapozott módosító indítványokkal már most segítené a tervezett és tarthatatlan hiánynak a csökkentését."
A szociálpolitikáról: tényleg csak most merül fel a nagy elosztási rendszereken belül a szociálpolitika egyes elemeinek módosítása? November 21- én a következõk hangzanak el a Házban: "A szociálpolitikai juttatások évek óta a legdinamikusabban növekvõ tételei a központi költségvetésnek. Nemzetközi összehasonlításban is erõn felül fordítunk forrásokat ezekre a nemes célokra, miközben a ténylegesen rászorulók nem kapnak elég segítséget. A pénzek nagy része normatív, illetve alanyi jogosultsági alapon kerül szétosztásra. Szinte minden évben rárakódik a rendszerre egy újabb további ellátási forma, lásd a tavalyi - már mint '93-as - várandósági pótlékot, és ha a túl sokféle címen nyújtott ellátás halmozódik, alig nyomon követhetõ, hogy valóban az arra rászorultakhoz jut-e el. Valószínûleg elérkeztünk a szociális szektorban elosztható jövedelmek felsõ korlátjához" - hangzott ez el november 21-én.
A záróvitában december 12-én a következõket lehetett megállapítani az akkori költségvetési vita összegezéseként: "Valóban fordulóponthoz érkeztünk. Eldõlhet, milyen úton halad az ország és ezen az úton hová jut. Az alternatívák: létrejönnek-e a kiegyensúlyozott fejlõdés feltételei, vagy Magyarország perifériára szorul. Ma még szabad a választás lehetõsége, de nem biztos, hogy egy év múlva is az lesz. A nagy kérdés az, van-e elég erõnk szembenézni a valósággal a parlamentben, a társadalomban és a kormányon belül is és változtatni a jelenlegi folyamatokon. Tudjuk - mondtam decemberben -, hogy ez a hiány még mindig körülbelül 50-80 milliárd forinttal nagyobb a racionálisnál. Éppen ezért a költségvetés csak átmenetileg juttatja lélegzethez az országot, arra ad idõt, hogy '95-ben gyökeres változtatásokra szánjuk rá magunkat."
Mindezt csak azért kényszerültem most a Ház figyelmébe idézni, mert egész egyszerûen méltatlanok azok a vádak, amelyek arról beszélnek, hogy itt és most valami váratlan akcióról van szó. Az egy más kérdés, és joggal bírálhatja a kormányt a parlamenti ellenzék, nota bene a kormánypártok egy része is azért, hogy akkor, a '95-ös elõkészítés vagy a '94-es pótköltségvetés során még nem tanúsított ilyen határozottságot, még a kompromisszumokkal gyengítette az egyensúlyjavítási program hatékonyságát, nem volt szakmailag felkészült arra, hogy ezeket a lépéseket jobban, megalapozottabban, döntésre alkalmas és érett állapotban terjessze a Ház elé. Ez mind igaz, a kritikának ez a része lehet igaz! Az nem állja meg a helyét, hogy errõl eddig nem beszéltünk, hogy ez meglepetésként érte az embereket. Legfeljebb nem szívesen figyelünk arra, ha valami nehezen valósítható meg, ha valami áldozatokkal jár.
A másik témakör, tisztelt Ház - és isten igazából ezt tartom fontosabbnak - , hogy van-e alternatív gazdaságpolitika, hibás-e a diagnózis, az abból levont következtetések sorozata, és hibás-e az ajánlott terápia. Joggal lehet errõl beszélni, noha nincs a Ház elõtt egy másik alternatív gazdaságpolitikai csomag, vagy korrekciós csomag, de már-már széles körben nyilvánosságot kaptak azok a vélemények, sõt összegezett, összeszerkesztett dokumentumok is, amelyek bizonyítani kívánják, hogy van alternatívája ennek a koncepciónak. Ezek egyrészt megjelentek a Kopint-Datorg tanulmányában az elmúlt hónapban a Népszabadságban. Ma már, bár a parlamenti képviselõk még nem ismerik, de e dokumentum alapján létezik az MSZOSZ-nak egy alternatív csomagja, és tulajdonképpen ezen a nyomvonalon haladnak azok a javaslatok is - elsõsorban persze kritikai elemekbõl felépítve és nem konzisztensen összerakva -, amelyeket az ellenzéki képviselõtársaink a viták eddigi folyamatában megfogalmaztak. Némi leegyszerûsítéssel azt mondhatnánk, hogy annak a nyomvonalnak a gazdaságpolitikai megalapozásáról van szó, amely az elmúlt másfél évben, döntõen '93 végétõl egészen '94 negyedik negyedévéig a magyar gazdaságot egy olyan növekedési pályára állította, amelynek a belsõ tartalma, struktúrája, szerkezete, egyensúlyra gyakorolt hatásai gondokkal, feszültségekkel, finanszírozási problémákkal járnak együtt.
Nem azzal a szándékkal, hogy valamiféle gazdaságfilozófiai vitát provokáljak, de a politikai vitáktól is szeretném mentesíteni a mondanivalómat, két dolgot ajánlanék a Ház figyelmébe. Az a csomag, amelyrõl most szó van, vitatható elemeivel, technikai megoldásaival együtt, nagyon egyértelmûen, nagyon markánsan a fenntartható, tartós, finanszírozható gazdasági növekedés programjának elsõ lépéseit akarja megtenni. Az alternatív csomagok - bármely elõbb idézett elemrõl is van szó - nagyon határozottan és egyértelmûen a fedezetlen növekedés pártján állnak, ezt próbálják különbözõ elemekkel megalapozni. A legfontosabb hibákra szeretnék utalni azért, hogy a Ház elõtt legyen világos, lehet-e érdemi alternatíva az, amit akár a Kopint- Datorg, akár az MSZOSZ, akár az ellenzék igényel.
Kiinduló feltétel: csak a növekedés vezethet ki az egyensúlyi válságból, csak a növekedés az az eszköz, amely a magyar gazdaságot tartósan egy fellendülõ pályára állítja. A tétel igaz, nincs épeszû közgazdász, aki ezzel vitatkozna, van azonban egy kérdés. Milyen növekedés? Az a növekedés, amely a magyar gazdaság jelenlegi struktúrájában megvalósítható, vagy egy olyan növekedés, amely egy versenyképes struktúrára épít? Két dolgot kell tudni, tisztelt Ház. Minden gazdasági növekedés a jelenlegi struktúrában gyors importbõvüléssel, importigénnyel jár együtt. Ha a növekedés a termelésben valósul meg, az import együttható körülbelül 50 százalékos. Ha a fogyasztásban - akár a beruházásokban, akár a végsõ fogyasztásban, a lakossági vagy közületi fogyasztás elemeiben - ez a koeficiens 60 százalékos, 0,6-es. Ebbõl az következik: akár a termelési célú gazdasági növekedésben, akár a végsõ fogyasztási vagy felhasználási célú növekedésben lépünk elõre, legalább akkora exportbõvülést kell elérni, amely ennek a növekedésnek a többlet importvonzatát képes finanszírozni. Ha ez nem következik be, tisztelt Ház, finanszírozhatatlan a növekedés. Különösen akkor - és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni -, ha az elmúlt években egy tartós, '94-ben már 3,8 milliárd dolláros különbség adódik az export és az import volumene között. Azonos növekedési ütem mellett tehát finanszírozhatatlan eladósodási hullám söpör végig a magyar gazdaságon.
Ezért tehát nem vágyálom, hanem megkerülhetetlen cél, hogy olyan módon növekedjék a gazdaság, a termelés, amely döntõen az exportértékesítésben leli meg realizálási területét és nem a belsõ felhasználásban. Ezt is úgy kell elérni, hogy eközben az import vagy nem, vagy csak nagyon szerény mértékben növekedhet. Amikor tehát az elõbb említett alternatív programok ezt a strukturális konzekvenciát, nagyon fontos követelményt nem veszik figyelembe, akkor nem tesznek egyebet, mint azt mondják: majd csak fogja valaki finanszírozni azt a különbséget, amely a magyar gazdaság jelenlegi struktúrájában az export és import között megvan. Már csak arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy ki és milyen feltételek mellett fogja finanszírozni ezt a különbséget. Ma már látjuk: romló feltételek mellett és korlátozott ideig, nagyon korlátozott ideig!
Második tétel: a folyó fizetési mérleg hiányának csökkentése abszolút prioritás, emellett elhanyagolható az államháztartási deficit, isten igazából csak az elsõre kell koncentrálni - hangzik ez ma lépten-nyomon, még a szakmában is bizonyos körök részérõl.
(11.20)
Mirõl szól a történet, tisztelt Ház? Vajon nincs összefüggés az államháztartási deficit és a folyó fizetési mérleg hiánya között? Sajnos az a képtelen helyzet alakult ki, hogy '94-ben ez az összefüggés már direkt volt, azaz az összes hazai más jövedelemtulajdonosok megtakarítása sem fedezte az államháztartás konszolidált hiányát, tehát csak a hiány finanszírozásához már külföldi erõforrásokat is igénybe kellett venni.
Ez önmagában véve elég, hogy egyenrangú célként kezeljük az államháztartási hiány csökkentését a folyó fizetési mérleg hiányának mérséklésével, de sokkal többrõl van szó, tisztelt Ház. Arról, hogy ha még ne adj' isten a hazai megtakarítások fedeznék is az államháztartás hiányát, teljesen kiszorítják a vállalkozói szféra forrásigényét, azaz tehát amennyiben elszívjuk a hazai megtakarításokat és elköltjük az állam által a deficit finanszírozására, a vállalkozások fogják felvenni a külföldi hiteleket és teremtik meg a folyó fizetési mérleg hiányát. Nem tudok mást mondani, tudom, súlyos a minõsítés, és nem szívesen teszem, de tökéletes szakmai tévedés azt mondani, hogy létezik prioritás a külsõ és a belsõ egyensúly között. Minden olyan koncepció, amely ebbõl indul ki, egyszerûen elvetélt és iszonyú károkat okoz.
Harmadik tétel: A költségvetés valójában nem is költekezik túl - állítják ezek a programok -, hiszen az elsõdleges mérleg már majdhogynem szufficites, itt tulajdonképpen csak a kamatterhek növekedése miatt nõ a deficit, következésképp nem kell a kiadásokat csökkenteni, hanem valamiféle csodamódszert kell találni a belsõ államadósság finanszírozására és a kamatok csökkentésére, hangzik a terápia ezekben a programokban.
Hogy is van ez? Elõször is az adatokat illenék ismerni. 1994-ben az elsõdleges, tehát államadósság nélküli, tõke- és kamattörlesztés nélküli hiánya a költségvetésnek 90 milliárd volt. A jóváhagyott '95-ös költségvetésben még mindig 29 milliárd. Mi történik a csomagban? 27 milliárd folyókiadás-csökkentés van, a többi bevételnövelés, tisztelt Ház. Ha ez a csomag megvalósul, várható hatásait tekintve most jut el oda elsõ ízben - az elmúlt két esztendõben - az államháztartás, hogy az elsõdleges egyenleg zéró lesz. Ez még mindig nem biztos. Vajon az elõzõ években felhalmozódott államadósság, amelynek a kamatai valóban nagymértékben járulnak hozzá ehhez a gyorsan növekvõ deficithez, nem függött össze az eredeti túlköltekezéssel? Vajon az elõzõ évek folyó költségvetési hiányának a finanszírozására nem kellett magas kamatozású állampapírokat kibocsátani és azokat most visszatörleszteni? Tényleg csak a bank- és adóskonszolidáció kötvénykibocsátása okozza az elképesztõen magas kamatkiadásokat? Nem, tisztelt Ház. Körülbelül fele-fele arányban osztoznak a kibocsátott állampapírok és azok kamatnövekedései, a folyó költségvetési többletkiadások és az állami kötezettségek, a konszolidációs vagy más célú állami kötelezettségek többletterhei. Következésképp tehát megint hibás az a kindulópont, amely azt mondja, hogy nincs mit tennünk a folyó kiadások csökkentésével, elég ha nekiesünk ennek a rendkívül magasra duzzadt államadósságnak és kamatainak.
Következõ tétel: A hazai kereslet szûkítése a gazdaság számára több kárt, mint amennyi elõnyt jelent.
Elõször is ismét egy hibás hipotézis. Nem a hazai kereslet általános szûkítésérõl van szó, hanem a fogyasztás két elemeinek átmeneti csökkentésérõl, miközben a beruházás, az export és a felhalmozás nõ. Miért kell általános restrikcióról beszélni, amikor arról nincs szó. Vajon lehet-e azt csinálni, hogy adott jövedelemtömeg mellett, még finanszírozható külsõ erõforrások bevonása mellett a végsõ felhasználás ugyanazon arányai maradjanak. Lehet ezt csinálni? Igen, lehet. Lehet ugyanannyit fogyasztani vagy majdnem ugyanannyit fogyasztani. Lehet, de akkor nem lesz Magyarországon beruházás, akkor nem lesz modernizáció, akkor nem lesz versenyképesség- javulás, akkor nem lesz tartós növekedés és ennek nyomán késõbbi életszínvonal-bõvülés, tisztelt Ház.
Hamis tehát az az állítás, hogy egy olyan típusú keresletkorlátozás, amely a végsõ felhasználás arányait javítja a beruházások és felhalmozás javára, a fogyasztás terhére, az ellensége a tartós gazdasági növekedésnek. Éppen fordítva áll a helyzet.
Exportfejlesztés állami támogatásból - hangzik el a javaslat, és micsoda dolog az, hogy az egyébként egyikünk által sem szeretett vámpótlékból származó bevételeket nem osztjuk újra vissza direkt állami export-támogatásra. Hogy exportvezérelt legyen a gazdasági növekedés és ösztönözni kell a gazdaságban az exportteljesítményeket, ez vitán felül álló tétel. Hogyan lehet ezt megtenni? Sokféleképpen. Tényleg az a módszer, hogy ami bejön a vámpótlékból, azt direkt állami támogatásból adjuk vissza? Mi legyen ennek a direkt állami támogatásnak a módszere? Az-e, hogy hivatalok el fogják dönteni, hogy melyik vállalatnál, melyik ágazatban, melyik területen lehet igazán exportképes termelést létrehozni, s adjunk oda milliárdokat. Ez kétségkívül nagyon népszerû dolog, vonzó, a minisztériumok ezt szokták szeretni, tárcaközi bizottságok meg különösen, csak éppen sehova nem vezet.
Tudjuk, hogy az ilyen típusú támogatások hova vezetnek. Ezzel együtt kell támogatni az exportot, nemcsak általános közgazdasági eszközökkel, nemcsak devalvációval, nemcsak a hazai piacot védõ átmenetileg és valóban nem igazán elegáns eszközként bevezetendõ vámpótlékkal. A mezõgazdaságban direkt támogatásokat kell adni. Az exportbõvítõ beruházásoknál a kamatfeltételekben lehet támogatásokat adni, célszerû támogatásokat adni. Ott is lehetõleg úgy, hogy piaci alapon bírálják el, hogy mely kapacitásbõvítésbõl várható export, és ha már egyszer érettnek ítélték a javasolt tervezetet arra, hogy hitelezni lehessen, ahhoz érdemes kamattámogatást nyújtani. Ennek korlátai vannak. Semmiképpen nem fogadható el egy olyan gondolat, amely a vámpótlék teljes összegét direkt állami támogatásra használja fel.
Csökkentsük az állam adósságkamatait - hangzik a javaslat, és erre kell istenigazából koncentrálni. Jó javaslat. De vajon hogy lehet ezt megtenni? - ez a nehezebbik kérdés.
Vajon járható az az út, amit eleink megtettek '92-ben, hogy mesterségesen alacsonyan tartották a jegybanki alapkamatot - jó szándékkal, uraim, én ezt nem vitatom egy pillanatilag sem -, hogy csökkentsék az inflációs nyomást. Mi lett a következménye?
A piaci viszonyoktól elszakított alacsony kamat pillanatok alatt kiütötte a hazai megtakarításokat, pánikszerûen csökkenni kezdtek az eredeti jövedelemtulajdonosok megtakarításai. Sokkal drágábban jutott hozzá a deficitfinanszírozáshoz az államháztartás, mert azok a források, amelyek a megtakarításból rendelkezésre álltak, csak sokkal magasabb államkötvénykamatok mellett voltak realizálhatók, miközben a gazdaságban egy mesterséges, alacsony kamatszínvonal alakult ki. Utána pánikszerûen ment utána a jegybank és a bankrendszer, rövid távon egy eklektikus kamatszínvonalat kialakítva, és most valóban abnormálisan magas ez a kamatszint. Min múlik a kamatszínvonal csökkentése? Három dolgon, tisztelt Ház.
Az egyik, hogy mekkora a deficit. Ha tehát valaki kamatcsökkentést akar elérni, akkor az elsõ lépés, hogy a deficitet mérsékelje. Fordítva ez nem szokott sikerülni.
A második tétel, hogy vajon milyen a hazai összes kereslet. És ha a hazai összes kereslet minden egyes eleme dinamikusan nõ, beleértve a béreket, a szociálpolitikai juttatásokat és az államháztartás kiadásait, akkor bizony ez a kamatszínvonal magas fog maradni.
Végül a harmadik tényezõ a bankrendszer állapota. Milyen kockázat mellett hajlandó hiteleket kihelyezni, mennyire biztonságos, mennyire tõkeerõs? Ez egy más története ennek az összefüggésnek, de fontos története, hiszen a magyar bankrendszer korszerûsítése is napirenden van.
Igaz, hogy lehet kamatokat csökkenteni, ha az állampapír-piacot diverzifikáljuk. Az elsõ lépések megtörténtek. Nem elég, tovább kell folytatni. Célszerû, hogy ne csak a bankrendszeren keresztül lehessen értékesíteni állampapírokat.
(11.30)
Célszerû, hogy ez a 10 százalékos reálkamat, amelyet ma általában realizál az állampapírokat értékesítõ szféra, csökkenjen. De nem lehet a dolgot mesterségesen, voluntarista módon, valamiféle kormányzati döntéssel vagy indokolatlan jegybanki lépéssel elintézni.
Privatizációs bevételek: Bûn a privatizációs bevételeket az államháztartás javára fordítani - hangzik el innen is, és onnan is. Igaz a tétel akkor, ha ez folyó kiadásokat finanszíroz. De vajon lehet-e a felhalmozott államadósságot nem másként megtörni, mint szembeállítani vele a még meglévõ állami vagyont vagy annak egy részét? Vajon lehet-e az államadósságot csak folyó jövedelmekbõl, csak jövedelemcentralizáció útján csökkenteni? S itt már nemcsak a kamatokról, hanem a tõketörlesztésrõl is szó van. Meggyõzõdésem, hogy nem. Éppen ezért nem arról van szó, hogy az állam költse el a költségvetésen keresztül a privatizációs bevételeket, hanem arról, hogy ezekkel a privatizációs bevételekkel éppen a folyó kiadások csökkentése érdekében mérsékelje az államadósság óriásira duzzadt körét. Ennek pedig megint csak nincs igazán alternatívája.
A forrásadót és a minimáladót állítsuk vissza - hangzik a két zseniális javaslat. Kérem tisztelt Ház, ez a vita ebben a parlamentben már egyszer lefolyt, hosszan nem érdemes felidézni. Mit jelentene a forrásadó visszaállítása? Azt jelentené, hogy amilyen mértékben a betétek nettó hozama csökken, nagyjából olyan mértékben kellene betéti kamatemelést végrehajtani. Ha az a kritika igaz szakmailag, hogy kamatszintcsökkenést a forrásadó megszüntetése nem hozott, akkor ennek az ellentettje is igaz, hogy kamatszintemelést fog hozni a forrásadó visszahozása, és ha csak 10 százalék ez a forrásadó, 25 százalékos reálkamat esetében ez testvérek között is 2,5 százalékos kamatszint-növekedést jelent. Tessék csak számolni egy picit! A szakszervezet azt mondja, hogy 13 milliárdot hozna a 10 százalékos forrásadó. A 2,5 százalékos kamatemelés meg körülbelül 40-45 milliárddal növelné a költségvetés kiadásait. Nem igazán hiszem, hogy ez egy olyan jó üzlet lenne, amit érdemes megcsinálni.
Hozzuk vissza a minimumadót! Tényleg jó az? Kétségkívül hozna talán hárommilliárdot. Népszerûen el lehet mondani, hogy ez a vállalkozásokat és nem a bérbõl és fizetésbõl élõket sújtja. Tessék mondani, milyen vállalkozásokat sújt a minimáladó? Azokat, amelyek valóban a feketegazdaságnak a letéteményesei, a nagyokat? Ezt nem gondolhatja komolyan senki.
A feketegazdaság nagy cápái nem a minimáladóval foghatók meg. A minimáladó azokat az éppen határon gazdálkodó vagy minimális veszteséggel záró új kisvállalkozásokat sújtja, amelyeknek az életben maradásához többek között erre az eszközre is szükségük van, miközben igazán jelentõs bevételeket nem hoz a kormány, illetve az államháztartás számára. Értelmetlen tehát elõhozni újabb ötletként.
Az utolsó elem, amit szóba hozok - mert már nagyon sokat beszéltem, ezért elnézést kérek -, a mindig fölröppenõ vagyonadó, ingatlanadó; fizessenek a gazdagok, fogjuk meg õket, mert azután ez fogja segíteni az egyensúlyi pozíciót, a szegények ügyét, az arányos közteherviselést és sok minden mást. Ezek szép, nemes gondolatok, csak éppen végig nem gondolt javaslatok, amelyekrõl szó van.
Ígértem, hogy nem fogok politizálni, de azért egy dolgot, egyetlenegy elemet szeretnék a figyelmébe ajánlani a Háznak. Alapvetõ tévedés, ha bárki azt gondolja, hogy egy gazdaság számára az az igazán elõnyös, ha küzd a gazdagodás ellen. A szegényedés ellen kell küzdeni, a gazdagodást meg ösztönözni kell. (Taps.) Ez egy alapügy, minden más akció lehet populista, lehet népszerû, de eredményt holt biztos, hogy nem hoz.
Vagyonnyilatkozatra, arra, hogy nyilvántartások legyenek, hogy a vagyongyarapodás és az adózott jövedelem közötti összhang meglegyen, bizony szükség van. (Taps a kormánypártok padsoraiban.) Ehhez azonban nem ködös vagyonadó bevezetésére vagy szakmailag meg nem alapozott ingatlanadó bevezetésére van szükség. (Szórványos taps.) Nem most akarom megvitatni ezt a témát, erre még nyilván lesz alkalmunk, de az isten mentsen meg minket attól, hogy valamiféle, látszólag jól hangzó szöveg érdekében olyan programokat próbáljunk megvalósítani, amelyek sokkal több kárt okoznak, mint amennyi elõnnyel járnak.
Tisztelt Ház! Mindent összevetve nem azt gondolom, hogy ez a boldogság csomagja, azt sem, hogy szakmailag támadhatatlan, de hogy pótolhatatlan, arról mélyen meg vagyok gyõzõdve.
Köszönöm. (Hosszan tartó taps a kormánypártok padsoraiban.)