VARGÁNÉ KERÉKGYÁRTÓ ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Mindenekelõtt engedjék meg nekem, hogy megköszönjem az országgyûlési képviselõtársaimnak, hogy ilyen késõ esti órában, egy hosszú szavazás után ittmaradtak és részt vesznek a munka törvénykönyve módosításának általános vitájában. Minden bizonnyal azért teszik ezt, mert velem együtt tisztában és tudatában vannak annak, hogy milyen fontos néhány ponton e törvény módosítása. Ígérem, türelmükkel nem fogok visszaélni.
Rövid hozzászólásomban elsõsorban a munka törvénykönyvének tervezett módosításai közül azon rendelkezésekkel kívánok foglalkozni, amelyek a munkaviszony alanyait a mindennapok során a gyakorlatban is érintik és foglalkoztatják.
A beterjesztett törvénymódosítás egyik legjelentõsebb részének tartom a munka törvénykönyve 88. § (2) bekezdésében foglaltak megváltoztatását, és ezzel összhangban a munka törvénykönyve 190. § (3) bekezdésével való kiegészítését, amely tömeges igényt elégít ki akkor, amikor a határozott idõre alkalmazott munkavállaló munkaviszonyának megszüntetése esetén limitálja egy évben a munkavállaló részére kifizethetõ átlagkereset összegét.
A korábbi gyakorlatban számtalan esetben elõfordult, hogy különösen vezetõi beosztásokban, úgynevezett menedzserszerzõdések esetében a közvéleményt irritáló, többéves átlagkeresetnek megfelelõ, milliós jövedelmekhez jutottak vezetõk, ami mögött semmiféle munkateljesítmény nem állt, s így az egész rendelkezés szöges ellentétben áll a munka törvénykönyve általános elveivel és céljaival. Errõl bõvebben nem is kívánok beszélni, hiszen bizonyára sokan hallottak botrányszagú analóg esetekrõl.
A munka törvénykönyve 96. §-a (2) bekezdésének módosítását azért tartom jelentõsnek és szóra érdemesnek, mert az eddigi gyakorlatban többször elõfordult, hogy a munkáltató részérõl alkalmazott rendkívüli felmondás oka csak általánosságban volt megjelölve, annak valósága és okszerûsége sokszor a homályba veszett, és munkaügyi vita esetén a bíróságnak kellett tisztázni a felmondás okául szolgáló körülményeket.
A munka törvénykönyve 106. § (2) bekezdésének tervezett kiegészítését annyiban tartom indokoltnak, hogy egyértelmûvé teszi az ideiglenesen más munkáltatónál történõ munkavégzésre kötelezett munkavállalók feletti munkáltatói jogok gyakorlójának körét, illetve személyét, s ezáltal elejét veszi a különbözõ munkáltatók közötti hatásköri összeütközéseknek, megszünteti a más munkáltatóhoz kirendelt dolgozó bizonytalansági érzését.
Azzal is egyetértek, hogy a munkaviszony megszüntetésének jogát a kirendelõ munkáltató hatáskörében tartja meg, így eleve kizárja, hogy a lényegében bérmunkát alkalmazó munkáltató akár önkényesen, akár alappal a munkavégzésre kirendelt dolgozó munkaviszonyát egyik napról a másik napra megszüntethesse.
Jelentõs módosításnak és országunkban az utóbbi idõben visszatérõen akut problémaként jelentkezõ vérellátási helyzet javítására is kiható, pozitív tartalmú rendelkezésnek tartom, hogy a munka törvénykönyve 107. § e) pontja konkréttá és a munkavállaló szempontjából kedvezményezetté teszi a véradás miatt távol töltött idõtartamra a munkavégzési kötelezettség alóli mentesülést. Ezzel a módosítással az egészségügy normális mûködése szempontjából nélkülözhetetlen, önkéntes véradásra vállalkozók érdekeltségének megteremtését, erkölcsi és anyagi ösztönzését látom megvalósulni.
A munka törvénykönyve 129. § (1) bekezdése módosításának megítélése eltérõ a munkáltatók és a munkavállalók szemszögébõl. A jelenlegi munkaerõhelyzet indokolja, hogy a munkáltatók gazdasági feladataikat ne korlátlanul elrendelt túlmunka igénybevételével, hanem a munkaerõpiacon nehézség nélkül fellelhetõ további szakképzett munkavállalók alkalmazásával oldják meg, ugyanakkor a munkavállalók maguk is törekszenek a minél több túlmunkára, amely létfeltételeiket javítja és részben megélhetésük forrása is.
Meg kell azonban jegyeznem, hogy a túlmunkaidõ-keretet részben objektív, részben szubjektív okok miatt eddig sem lehetett megtartani, különösen nem idény jellegû munkát végzõ munkáltatóknál, amely megállapításomat bizonyítják a munkavédelmi felügyelõségek e tárgyban kelt vizsgálatai. Sokszor éppen a munkavállalók ösztönzésére és késztetésére történt az idõkeret túllépése.
Amikor a munka törvénykönyve e pontjának módosítását tanulmányoztam, egy kicsit belenéztem én is a lelkiismeretembe, és visszagondoltam arra az idõre, amikor 18 évet tudtam le egy nagy diósgyõri gépgyárban, mielõtt országgyûlési képviselõ lettem. Bizony-bizony mi magunk is, munkavállalók a munkaadókkal együtt arra törekedtünk, hogy ne a munkanélküli piacról legyen bevonva munkavállaló, hanem, ha lehet, ha lehetséges - és ennek érdekében azért mindent megtettünk -, akkor a törzsgárda kapja meg a lehetõ legnagyobb mértékben a túlórát, hiszen ez számunkra komoly anyagi elõnyöket jelentett, és meggyõzõdésem, hogy az élet és a gazdasági növekedés fogja megoldani ezt a gondot és semmi esetre sem a munka törvénykönyv módosítása. Változatlanul úgy gondolom, hogy a munkavédelmi felügyelõségeknek lesz dolguk, és kilószámra fogják gyártani a vizsgálataikat.
A munka törvénykönyvének egyik neuralgikus pontja volt a 134. § (3) bekezdésében megfogalmazott azon elõírás, hogy a szabadságot az esedékesség évében kell kiadni, és ettõl a rendelkezéstõl eltérni nem lehet. Számtalan bírósági per bizonyította ezen törvényhely megváltoztatásának szükségességét, ugyanis elõfordult, hogy a munkáltatók szó szerint igyekeztek ezt a kogens rendelkezést érvényesíteni, és a munkavállalók részére akkor sem adták ki az õket megilletõ évi rendes szabadságot, ha azt a dolgozó betegsége vagy más körülmény miatt igénybe venni nem tudta.
A munkaügyi bíróságok ilyen esetekben az elévülési idõ figyelembevételével szolgáltattak jogvédelmet a rendes szabadságuktól megfosztott munkavállalóknak, amely jogorvoslatokra az elõterjesztett módosító rendelkezések alapján várhatóan nem lesz szükség, hiszen a törvény megszünteti a korábban alkalmazott szigorú kogenciát.
A távolléti díj mint új munkajogi kategória bevezetése már a törvénymódosítás bejelentésének pillanatában, a közvélemény elõtt ismertté válásakor érvek és ellenérvek sorozatos összecsapását hozta. A munkaadók nyilvánvalóan üdvözölték, a munkavállalók pedig ellenezték, mivel bevezetése jövedelemcsökkenést okoz esetükben. Azonban tárgyilagosan megítélve úgy látom, hogy a távolléti díj törvénybe iktatása nemcsak gazdaságilag, hanem jogpolitikailag is indokolt, morálisan is védhetõ, hiszen nehezen igazolható, hogy az eddigi gyakorlatnak megfelelõen munkavégzés nélkül szabadság vagy állásidõ esetén a dolgozók nagyobb jövedelemre tettek szert, mintha effektíve munkát végeztek volna.
Az átlagkereset jogintézményének fennállta alatt esetenként még az is elõfordult, hogy a keresõképtelen állományban, táppénzen lévõ dolgozó vastagabb borítékot vitt haza, mintha egészségesen teljesített, dolgozott volna.
Végezetül, az elhangzottakat összefoglalva, a magam részérõl a beterjesztett törvényjavaslattal egyetértek és elfogadásra javaslom képviselõtársaimnak. Talán még annyit hadd jegyezzek meg, tudom és meg is értem a szakszervezetek álláspontját, akik azt akarták, hogy egy nagyobb, átfogóbb munka törvénykönyve módosítására kerüljön sor.
Örülök, hogy ennek elsõ szakmai anyaga a minisztériumban elkészült, és remélem, hogy ebben az évben az Érdekegyeztetõ Tanács már tárgyalni is fogja, s reményeink szerint a jövõ év során újra tárgyaljuk a munka törvénykönyve egy komplexebb, átfogóbb módosítását. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)