DR. SZIGETHY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! A késõi idõpontra tekintettel nagyon lerövidítem, amit el szeretnék mondani, de néhány mondatot azért fontos lenne.
Az általános vitában a Szabad Demokraták Szövetségének az álláspontját még nem fejtettük ki. A vége fele már erre is sor kerülhetett. A Szabad Demokraták Szövetsége - amint Tardos Márton is a gazdasági bizottság elnökeként erre már hivatkozott - nagyon fontosnak tartja, hogy két alapvetõ erõforrásunkat: a munkaerõt és a tõkét, a termelési kapacitásokat optimálisan próbáljuk kihasználni. Ez nagyon fontos gazdasági kérdés, de természetesen ennek a jogi feltételeit is lehetõség szerint minél inkább biztosítanunk kell. Ennek egyik nagyon lényeges eszköze maga a munka törvénykönyve.
Örülök a Filló Pál által elmondottaknak, mert azzal akartam kezdeni a felszólalásomat, hogy szívesebben vettük volna, ha a munkáltatók és a munkavállalók között megállapodás jött volna létre, és ennek megfelelõen egy ilyen stratégiai konszenzus alapján lehetne a munkajog részleteirõl a továbbiakban tárgyalnunk. Én bízom abban, hogy a Filló Pál által jelzettek eredményre vezetnek, és valóban, ha késve is, de valamiféle megállapodás még létrejöhet ezekben a kérdésekben. Nem lenne szerencsés, hogyha a most vitás kérdések súlyára tekintettel esetleg még sokkal komolyabb és sokkal több konfliktussal járó vitás kérdésekben sem lehetne esetleg a késõbbiekben megállapodásra jutni, ha ebben sem sikerül.
A munkajogi jogalkotás alapjait a piacgazdasági viszonyoknak megfelelõ munka törvénykönyve alapjaiban biztosítja. Új kódexre nincs szükség. A kódex mûködik, a hozzá kapcsolódó jogszabályok szintén. A bekövetkezett idõ azonban rámutatott arra, hogy több tekintetben elõre kell lépni. A törvényben vannak pontatlanságok, vannak meg nem oldott kérdések, és ezeket folyamatosan fel kell dolgoznunk.
Jelenleg felemás helyzetben van a parlament, hiszen elõttünk áll egy törvényjavaslat, és tudjuk, hogy készül egy másik. Éppen ezért teljesen jogos volt Tóth Tihamérnak a felvetése a vita elsõ napján, hogy szükség van-e egyáltalában erre a törvényre jelenleg.
Én úgy gondolom, hogyha olyan rendelkezéseket sikerül most meghoznunk, amelyek akár a munkavállalóknak, vagy akár a munkáltatóknak kisebb rétege részére kedvezõbb helyzetet biztosítanak, mint eddig, akkor már érdemes ezzel a törvénnyel foglalkoznunk - bár nem vonom kétségbe azokat a jogos észrevételeket, hogy az ilyen többlépcsõs törvényhozás gyakran gondokat jelent a parlamentben, és még inkább a jogalkalmazók körében, hiszen gyakrabban kell alkalmazkodniuk új törvényekhez.
Nem vitásan nagyon jó lett volna, ha az üzemitanács-választások elõtt meg lehetett volna hozni azokat az új szabályokat, amelyek az üzemitanács- választásokat meg fogják könnyíteni. Mert ebben eddig nem volt vita, hogy ezek a tervezett módosítások elõbbre fognak vinni a választások lebonyolításában.
Sajnálatos, hogy a már ismert körülmények miatt, amelyekrõl a miniszter asszony beszélt az expozéjában, elhúzódott az érdekegyeztetés, sajnos, nem vezetett végül eredményre, és így késéssel került az Országgyûlés elé ez a törvényjavaslat. Ennek ellenére ebben a kérdéskörben is, ha ez az anyag már elõttünk áll, célszerû ezekkel a kérdésekkel foglalkoznunk, célszerû újabb megoldásokat találni, hiszen idõközben és a késõbbiekben újabb választásokra sor kerülhet, és akkor már az új szabályokat lehet alkalmazni.
Nem vonom kétségbe Tóth Tihamérnak azt a felvetését, miszerint lehet, hogy az új választások újabb tapaszalatokat is fognak biztosítani, ezeket lehet esetleg tovább beépíteni a törvény szövegébe. Ennek ellenére az elsõ választások tapasztalatai is indokolttá tették a törvény módosítását, és éppen ezért gondolom, hogy ebben a körben is elõbbre fog vezetni a törvény megváltoztatása - bár ennek jelenleg, a közelgõ választásokra tekintettel, kisebb lesz a gyakorlati súlya.
Fontosabb ugyanakkor az, hogy nagyon sok apróbb részletkérdésben elõbbre visz a törvényjavaslat. Vargáné Kerékgyártó Ildikó több ilyen példát felhozott - én ezeket nem kívánom megismételni. Azt hiszem, hogy ha akár egy terhes munkavállalónak a helyzete könnyebbé válik egy adott helyzetben, akár egy szabadságkiadással kapcsolatosan nincsenek fölösleges viták januárban, mert valamilyen okból akadályozott volt a munkavállaló, hogy a szabadságát kivegye, ez mind kedvezõ. Ha egy felszámolás alatt levõ cégnél a céghez kitartó munkavállalók megkapják azokat a kedvezményeket, amelyekben eddig nem részesedhettek - tehát megkapják a felmondási idõre járó átlagkeresetüket is, bár akik korábban elhagyták már a céget, azok ugyanezt megkaphatták, természetesen a végkielégítés mellett -, akkor én úgy gondolom, hogy megint az õ szempontjukból fontosak ezek a lépések, és ha a törvényjavaslat elõttünk áll, akkor ezeket meg kell szavazni, hiszen az õ egyéni sorsuk szempontjából ezek nagyon fontos döntések.
Van a törvényjavaslatnak egy harmadik csomagja, és ennek a költségvetésre is van kihatása.
(22.10)
Konkrétan: eléggé a viták központjába került a távolléti díj bevezetése is. A szakszervezetek tulajdonképpen errõl hajlandók voltak tárgyalni, csak késõbbi bevezetésre gondoltak. Nem tudom természetesen, hogy végül is a várható megállapodás az idõpontokon változtat-e majd - lehetséges, hogy igen, lehetséges, hogy nem. Az elv azonban - azt hiszem - indokolt. Ha megszorító intézkedésekre van szükség, akkor megszorító intézkedéseket ne ott alkalmazzunk, ahol a megszorító intézkedésekkel érintett munkabér mögött tényleges teljesítmény van.
Egészen más a helyzet akkor, amikor - feltehetõleg törvényszerkesztési pontatlanság miatt - valaki többet kap akkor, ha nem dolgozik, mint ha dolgozik; egyszerûen azért, mert az átlagkereset számításának a szabályai alapján a szabadságnál vagy egyéb távolléteknél a figyelembe vehetõ kereset magasabb, mint az a pénz, amit megkaphat egyébként.
Szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy ez egy lavinaszerûen halmozódó, nem szerencsés megoldás. Ugyanis ha valaki például a szabadsága elõtt kap egy jelentõsebb jutalmat a hatályos rendelkezések mellett, akkor aránytalanul megnõ az átlagkeresete, a szabadságára már ezt kapja. Igen ám, de ha utána bármilyen egyéb okokból is igazoltan nem lesz jelen, és erre az idõre neki átlagkereset járna a hatályos szabályok szerint, akkor már ismételten jelentkezik a szabadságnál megemelt összeg is. Tehát akárhányszor ilyen törvényesen igazolt munkamulasztása bekövetkezne, minél gyakoribb, annál magasabb lesz az átlagkeresete, mint ha egyébként dolgozott volna. Azt hiszem, hogy ez nem az a munkabérrel kapcsolatos rendelkezés, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodniuk kellene a munkavállalóknak. Hangsúlyozom: minden valószínûség szerint egyszerûen törvényszerkesztési pontatlanság miatt nem gondolták végig ezeket a következményeket - ezért kerülhetett bele a törvény szövegébe ez a hatályos rendelkezés.
És ami ennek az egésznek az összefüggéseit illeti, ismét szeretném hangsúlyozni, hogy ha már megszorító intézkedésekre szükség van - és a gazdaság minden területén szükség van erre -, akkor lehetõség szerint ez olyan munkabéreket érintsen, amelyek mögött nincsen tényleges teljesítmény - itt pedig errõl van szó.
Tóth Tihamér a felszólalásában felvetette azt a politikailag is exponált kérdést - amely különösen az elmúlt év tavaszán-nyarán élezõdött -, hogy egyes személyek nagyon hosszú, határozott idõs munkaszerzõdések alapján, akár néhány hónapos munkaviszony után, akár évekre szóló munkabért is kaphattak munkavégzés nélkül. Elfogadom azt, amit õ mondott a felszólalásában, hogy a törvény szerkesztésekor ezzel a lehetõséggel nem számoltak. Lehetséges, hiszen minden új törvény készítésénél nem lehet minden hatást elõre végiggondolni, bár természetesen jó lenne, hogyha mindezeket végig lehetne gondolni.
Itt azonban egy lényeges körülményre fel szeretném hívni a figyelmet. Ha jól emlékszem, 1994 februárjában - tehát valamikor még télen - a Szabad Demokraták Szövetsége részérõl Eörsi Mátyás elõterjesztett két törvényjavaslatot. Az egyik éppen azt a célt szolgálta volna, hogy a határozott idõs munkaviszonyokat maximálják rövidebb idõtartamban - ha jól emlékszem, pontosan egy évben -, ahogy a mostani törvényjavaslat is foglalkozik ezzel a kérdéssel. De volt egy másik javaslata is, amelyik a költségvetési szerveknél, illetõleg az állami többségi tulajdonú gazdálkodó szerveknél javasolta azt, hogy ebben a körben a végkielégítéseket se köthessék ki a törvényben meghatározott mértéknél magasabb összegben. Ennek természetesen van egy logikai összefüggése: a végkielégítéseknél és a határozott idõs munkaviszonyoknál a munkáltató, ha a saját zsebére köt ilyen szerzõdést, a saját kockázatára végzi ezt - természetesen tegye, ez az õ dolga.
Más a helyzet azonban akkor, amikor valaki a közpénzekkel gazdálkodik, és a közpénzeknek a rovására kötelezi el magát munkáltatóként, akár úgy, hogy rendkívül magas végkielégítéseket állapított meg, akár pedig olyan formában, hogy a határozott idõs munkaviszonyoknál irreálisan magas - több ízben ötéves, határozott idõs - munkaviszonyokat kötött azzal, hogy ezzel meghatározott személyek, távozásuk esetén - akár néhány hónapos munkaviszony után is - nagyon magas pénzekhez hozzájuthassanak.
Tehát szeretném hangsúlyozni: a Szabad Demokraták Szövetsége részérõl az Eörsi Mátyás-féle javaslatok ezt az ellentmondást jelezték már 1994 telén. Ezért a késõbb bekövetkezett hasonló jellegû szerzõdéseknél nehéz arra hivatkozni, hogy erre nem lehetett számítani, hiszen volt egy ilyen javaslat, amelyet egyébként a korábbi parlament nem vett föl a napirendjére.
Nagyon lényeges - amirõl az elején beszéltem -, hogy egy munkajogi törvényátalakítási folyamatnak a mostani törvény tulajdonképpen nem egy relatív végterméke lesz, hanem közbülsõ állomása, hiszen egy nagyobb módosítási csomag várható az elkövetkezõkben - remélhetõleg nagyobb társadalmi konszenzussal, mint a mostani elõterjesztés. Itt szeretném jelezni azt, hogy nagyon sok részletkérdésben rendelkezésemre is áll - de másoknak is nyilvánvalóan - olyan gazdag igazságügyi tapasztalati anyag, amelyet célszerû lenne felhasználni a késõbbi, átfogóbb szabályozás keretében. Nagyon örömmel venném, ha a nálam levõ Vas megyei, illetve Zala megyei anyagokat a Munkaügyi Minisztérium hasznosítani tudná, hiszen fontos tapasztalatokat tartalmaznak - ezeknek a részleteibe az idõ elõrehaladottsága miatt most nem akarok belemenni.
Ugyanakkor azonban szeretnék jelezni egy másik, nagyon fontos összefüggést. A kormányprogram tartalmazza azt, hogy a jogsértések minél gyorsabb orvoslását is célul tûzte ki a munkaügyi bíráskodásban. Ugyanakkor az a probléma, amelyrõl a büntetõeljárás kapcsán az elõzõekben - kevéssel ezelõtt - Sepsey Tamás beszélt, a munkajogi gyakorlatban fokozottabban fennáll. Közismert, hogy a munkaügyi döntõbizottságok megszüntetésénél a munkaügyi jogszolgáltatás gyakran a szomszéd szobából átment a megyei bíróságok székhelyén mûködõ bíróságokhoz, ahol a munkaügyi bíróságokat megszervezték. Piacgazdasági viszonyok között nem biztos, hogy célszerû az ehhez való merev ragaszkodás: útiköltséggel jár, munkából való kieséssel jár, az útiköltség a költségvetést terheli, a munkából való kiesésnek kellemetlen következményei lehetnek esetleg a késõbbiekben. Általában gazdaságilag sem szerencsés, ha a munkáltatónak olyan munkabéreket kell kifizetnie - akár távolléti díj címén vagy átlagkereset címén -, amelyek mögött nincsen teljesítményfedezet.
Ezeket a gazdasági hátrányokat nagymértékben lehetne egyszerûsíteni akkor, ha a munkaügyi bíróságok szervezete jobban széttelepülne. Nem azt mondom, hogy mindent egy bíróság székhelyére, mert nyilvánvaló, hogy egy kétfõs városi bíróság aligha lenne képes ennek az ellátására. De akár a munkaügyi bírósági szervezeten belül, akár azon kívül - tehát esetleg a tanácsoknak a széttelepítésével, és a helyi bíróságokhoz való illesztésével - mind a két szervezeti út járható.
Közelebb kellene vinni a munkaügyi jogszolgáltatást a munkahelyekhez, a lakosokhoz, a munkavállalókhoz; egyrészt azért, hogy az õ terheik csökkenjenek, másrészt azért, mert a munkaügyi bíróságoknak a nagyon nagy elmaradása különösen ezen a területen súlyos hátrányokkal járhat, hiszen a munkaügyi pereknek a lefolyása egzisztenciálisan érinthet családokat, és nem szerencsés, hogyha ebben az ügyszakban hosszan húzódnak el a perek. A pereket felgyorsítani pedig elsõsorban úgy lehet, ha még újabb munkaügyi tanácsok állhatnak be, és éppen ezért az sem közömbös, hogy ezeket a munkaügyi tanácsokat hova telepítené a késõbbiekben a kormányzat. Itt természetesen az Igazságügyi Minisztériummal együttes tevékenységre lenne szükség, de szeretném jelezni, hogy azok a szándékok, amelyek a kormányprogramban benne vannak, teljesen jogosak. Ezeket nem feltétlenül olyan formában lehetne megoldani, hogy a mostani munkaügyi bírósági szervezeten belül emelnék meg esetleg az eljáró munkaügyi bíróknak a létszámát.
(22.20)
Valamit ezen a területen mindenképpen kell tenni. Megfontolandónak tartom azt a megoldást, amelyet a Szabad Demokraták Szövetségének a választási programja ebben a kérdésben javasolt, hogy ne csak a megyei bíróság székhelyén mûködõ bíróságoknál mûködjenek munkaügyi tanácsok, hanem több ilyen munkaügyi tanács kijelölésére kerüljön sor az országban.
Összességében: a Szabad Demokraták Szövetsége a mostani elõterjesztést nem tartja lezárt ügynek, nem tartja ezeknek a vitás kérdéseknek a tökéletes megoldásának, de elõbbrelépés, és a késõbbiekben, tehát a nagyobb kodifikációs átvizsgálás során mindenképpen célszerû, hogy ennél lényegesen szélesebb körben és a tapasztalatok bevonásával is a még fennálló hiányosságokat próbáljuk megszüntetni, próbáljunk elõbbre lépni a munkaügyi jogszolgáltatások területén.
A Szabad Demokraták Szövetsége ezekkel a megjegyzéseivel, fenntartásaival, észrevételeivel jelzi, hogy magát a törvényjavaslatot a szavazásnál támogatni fogja. Köszönöm szépen. (Taps.)