DR. NYIKOS LÁSZLÓ, az Állami Számvevõszék alelnöke: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Nem egészen három évvel ezelõtt született meg az államháztartási törvény, amely definiálta és bevezette a pótköltségvetést a költségvetési jog intézményei közé. Azóta minden pénzügyminiszterünk, mondhatom, most már menetrendszerûen, benyújtja a pótköltségvetési törvényjavaslatát az Országgyûlésnek. Ennek önmagában már nem is nagyon van hírértéke. A hírértéke sajnos az, hogy ennek a hátterében objektív ok van: az ország nehéz, súlyos gazdasági helyzete.
A mostani, sorrendben már a negyedik pótköltségvetésnek azonban vannak sajátos vonásai elõdeihez képest. Megemlítek ezek közül hármat.
Elõször azt, hogy nem volt közvetlen célja a kormánynak 1995 tavaszán pótköltségvetést készíteni, mint ahogy például tavaly õsszel, szeptemberben cél volt a pótköltségvetés. Most ez inkább következménye, egyfajta pénzügyi hozadéka az úgynevezett Bokros-csomagnak.
A második sajátosság megítélésem szerint az, hogy a mostani pótköltségvetés azon a ponton szeretné megállítani a központi költségvetés hiányát, ameddig a deficit gyakorlatilag az év elsõ három, illetve ahogy az államtitkár úr mondta, négy hónapjában már eljutott: durván 150 milliárd forint körüli határon.
A harmadik sajátosság, hogy az éves költségvetések elfogadásának idõpontjához képest idén kerül sor a legkorábban a pótköltségvetés benyújtására. 1992-ben október hónapban, '93-ban júniusban és '94-ben szeptemberben - mint mondtam - került sor a pótköltségvetési törvényjavaslat benyújtására.
Szükség van-e most már megítélésünk szerint ezek után arra, hogy túl a Bokros-csomag következményein, kell ismét egy pótköltségvetés? A helyzet, mint arra Akar úr is utalt, törvényességi szempontból talán fordított, mint õsszel volt, ugyanis az õszi pótköltségvetés törvényességi szempontból indokolt volt, gazdasági szempontból kevésbé. Most a helyzet: az államháztartási törvény nem teszi kötelezõvé, de lehetõvé igen a kormány számára, ha úgy ítéli meg, hogy az éves költségvetés teljesítése veszélyben van, akkor nyújtson be pótköltségvetési törvényjavaslatot. Valóban veszélyben van az éves költségvetés teljesítése, hiszen az éves költségvetési hiány 282 milliárd forint helyett intézkedések nélkül akár a duplájára is nõhetne, amit igen nehéz volna finanszírozni.
Pénzügyi rendszerünk fiskális alrendszerét ezért meg kell menteni az összeomlástól. Ehhez olyan lépésekre is szükség van, amihez meg kell szereznie a kormánynak az Országgyûlés felhatalmazását.
Közgazdasági szempontból tehát a pótköltségvetés szükséges, de ez egyúttal annak a beismerése, kifejezése is, hogy az 1995. évi költségvetés nem volt megalapozott. Ez tanulság az 1996-os költségvetés kidolgozásához, amihez hamarosan hozzá kell kezdeni.
Tisztelt Országgyûlés! Az Állami Számvevõszék törvényességi és számszaki szempontból tekintette át a törvényjavaslatot. Megállapításainkat véleményünk tartalmazza, azokat nem szükséges itt megismételni.
Ugyancsak a törvény rögzíti azt a tennivalónkat is, hogy a bevételi elõirányzatok megalapozottságát ellenõrizzük. Erre koncentráltunk, és errõl szeretnék a továbbiakban néhány szót szólni.
Az adóbevételekkel kapcsolatban összességükben az a véleményünk, hogy realizálhatók. Az új elõirányzatok mögött prognózisok, elemzések, számítások, a feketegazdasággal szembeni intézkedések állnak. A vám- és az importbevételekre is lényegében elmondható ugyanez, annak ellenére, hogy csaknem 90 milliárd forinttal több bevételt remél a kormány a költségvetési törvényben levõ elõirányzathoz képest, és annak ellenére, hogy ebben az ügyben vitánk van a pénzügyi kormányzattal. Ez az egyik olyan pont, amire az államtitkár úr is utalt.
Ez a vita valójában nem annyira tartalmi, mint inkább szemléleti és törvényességi. A vámbiztosítékról van szó, arról tudniillik, hogy a kormány 25 milliárd forintra emelte azt az összeget, amit vámbiztosítéknak nevez az indoklás. Ez a vámbiztosíték még nem a költségvetés pénze, ez tehát nem elõleg, hanem letét, ez az importõr pénze. Ez a dolognak a szemléleti oldala, addig, amíg a pénz nem a költségvetésé, ne tekintsük formailag sem annak. Ebbõl a vámbiztosítékból természetesen, amikor a vámõrség, vámhivatal befizeti az áfát, a fogyasztási adót, akkor végül is közpénz, közbevétel lesz, de valójában ezt az összeget nem a vámbiztosíték és a vám soron, hanem az adóbevételek terén kellett volna elõirányozni.
Ez a szakmai vita köztünk nem jelenti azt, hogy ez a 25 milliárd forintnyi elõirányzat nem lehet valós, annál is inkább nem, hiszen mint utaltunk rá a véleményünkben, a vámhivatal belsõ számításai a feketegazdasággal kapcsolatos intézkedéseknek köszönhetõen ezt az összeget reálisnak minõsítette.
Az igazi gond tehát nem az adóbevételekkel és a vámbevételekkel van, hanem a privatizációs bevételekkel. Ez a kérdés nem csupán fiskális kérdés, hanem gazdaságpolitikai szempontból is komoly probléma.
Novemberben felhívtuk az Országgyûlés figyelmét arra, hogy az 1995-ös költségvetési törvényjavaslatban a privatizációs bevételek elõirányzata megalapozatlan. Engedjék meg, hogy idézzem novemberi véleményünkbõl ezt a bekezdést, ami a következõképpen szólt: "A privatizációs bevétel költségvetést megilletõ 150 milliárd forintos elõirányzata a kormány gazdaságpolitikájával összhangban áll, de megalapozottságát sem a szakmailag illetékes fõosztály, sem a befizetésre kötelezett adatközlése nem támasztja alá. Az adatszolgáltatást meghaladó elõirányzat tényleges elérése érdekében tett érdemi intézkedésekrõl dokumentumokat a fejezet felelõse nem tudott bemutatni." - mondtuk ezt novemberben.
(9.40)
Most - fél év után - a kormány ismét szentesíttetni szeretné az Országgyûléssel a 150 milliárd forintos reményt. Ez azonban ma még inkább illuzórikusnak tûnik, mint õsszel - a következõk miatt.
Elõször azért, mert az Állami Vagyonkezelõ Részvénytársaság általunk ismert üzleti tervei nem támasztják alá - tavaly õsszel sem támasztották alá - ezt az összeget. Ahhoz, hogy ez a 150 milliárd forint a központi költségvetésbe kerüljön, 220 milliárd forintot kellene privatizálnia, pontosabban 220 milliárd forint készpénzbevételre kellene szert tennie az ÁV Rt.-nek, hiszen van egy 70 milliárd forint körüli kötelezettsége, és ezen a 70 milliárdon belül van 18 milliárd forint tartozása a tavalyi évre vonatkozóan. A legjobb esetben is hiányzik 60-80 milliárd forint. De ez még nem a reális prognózis, hanem az ideális. A pesszimista prognózist nem ismétlem meg: leírtuk a véleményünkben.
A második probléma a megalapozottsággal kapcsolatban az, hogy a '90-es évek privatizációs bevételeinek a statisztikai adatai nem jogosítanak fel ilyen mértékû optimizmusra, hiszen a két utóbbi évben, '93-'94-ben realizált bevételek összege sem éri el ezt. 1993-ban 172 milliárd, '94-ben 135 milliárd forint privatizációs bevétel volt. Ez azonban nem mind készpénzbevétel, sõt, ennek a kisebbik része volt a készpénzbevétel.
A harmadik probléma, ami a megalapozatlanságot indokolja: az egész privatizációs helyzet megítélését nehezíti az a körülmény, hogy nincs olyan információs rendszer, amely bemutatná, hogy mennyi a privatizálható állami vagyon az ÁV Rt. tulajdonában. Hiszen közismert: sajnos nincs konszolidált mérlege az ÁV Rt.-nek. Talán ismert önök elõtt, hogy két parlamenti bizottság sem tudta elfogadta az ÁV Rt. tavalyi beszámolóját - pontosabban a '93-as évrõl szóló beszámolóját - azért, mert a számviteli törvény elõírásainak az nem felelt meg.
Az igaz, hogy az Állami Vagyonkezelõ Részvénytársaság vagyona nem része az államháztartásnak, de mivel szoros összefüggés keletkezik a privatizációs bevételek befizetése és az államháztartás között, ezért talán célszerû lett volna a pótköltségvetési törvényjavaslathoz tájékoztatásként megadni azokat a számokat, amelyek alapján a nyilvánosság, az Országgyûlés láthatta volna, hogy mennyi az a vagyon és milyen összetételû, amibõl privatizációs bevételek remélhetõk.
Végül: az elsõ négy hónap tényadatai sem adnak okot sok optimizmusra. Hiszen praktikusan nem volt bevétel, és a hátralevõ nyolc hónapban vagy inkább fél évben - hiszen a törvény hatálybalépése után egy jó félév lesz már csak hátra - valóságos bravúrra lenne szüksége a kormánynak ahhoz, hogy ezt az elõirányzatot teljesítse. Elképzelhetõ persze ilyen bravúr, hiszen végül is minden eladható; a kérdés csupán az, hogy mennyiért, és kinek, és milyen feltételekkel.
Tisztelt Országgyûlés! Közismert az, hogy az Állami Számvevõszéknek nem feladata a kormány gazdaságpolitikájának minõsítése. Nem feladata tehát a privatizációs stratégia minõsítése sem; ugyanakkor az ÁSZ-nak alkotmányos kötelessége ellenõrizni az állami vagyon kezelését, és - amit most mondok, ez nem kis anakronizmus - az állami tulajdonban levõ vállalatok vagyongyarapító tevékenységét. Ezt várja tõlünk a hatályos alkotmány, tehát vagyongyarapító tevékenységet mond a hatályos alkotmány.
Ebbõl a kötelezettségünkbõl vagy dilemmánkból fakadóan hívjuk fel az Országgyûlés figyelmét az energiaszektorra. Két elvi kérdést szeretnék itt megemlíteni. Az egyik elvi kérdés az: szabad-e, indokolt-e privatizálni az energiaszektort? A másik elvi kérdés: ha igen, szabad-e, célszerû-e külföldi tulajdonba adni, és ha igen, milyen mértékig?
Hivatkozom ehhez a liberális közgazdaságtan atyjaként tisztelt Adam Smithre, aki 220 évvel ezelõtt írt fõmûvében, "A nemzetek gazdagságá"-ban a következõket mondotta a kormány, illetve az akkori szóhasználat szerint, az uralkodó szerepérõl. Azt mondja Adam Smith: "Az uralkodó feladata elõször megvédeni a társadalmat más társadalmak erõszakától."; tehát lényegében megfogalmazta a honvédelmi funkciót. Azt mondta Adam Smith: "A társadalom minden tagját meg kell az uralkodónak - értsd: a kormánynak - védenie a társadalom bármely más tagjától." Szükség van tehát közbiztonságra, igazságszolgáltatásra. És a harmadik, amiért az elõzõket itt idéztem, az, hogy az állam feladata, az uralkodó feladata, a kormány feladata "létrehozni és fenntartani közmûveket, amelyek létrehozása és fenntartása sohasem lehet bármely egyénnek vagy az egyének kis csoportjának az érdeke, mert a haszon sohasem térítené meg valamely egyén vagy csoport ráfordításait, holott az egész társadalom javára ennél ezek sokkal többet nyújtanak".
Napjaink nyelvére fordítva most már, ez azt jelenti számunkra - vagy számomra -, hogy a privatizációnak nem a klasszikus területe az energiaszektor.
De ha már privatizáljuk az energiaszektort mint stratégiai ágazatot, ki a vevõ? Feltételezhetõen jórészt a külföld, hiszen ott van fizetõképes kereslet. Teljes külföldi privatizáció esetén gazdaságilag függõ helyzetbe kerülhetünk, ezért nyilvánvalóan garanciákra van szükség a szerzõdések megkötésekor.
Tisztelt Országgyûlés! Végezetül megköszönöm Akar államtitkár úrnak a munkánkról mondott elismerõ szavait. Én is szeretnék egy kellemes hírrel szolgálni - és ezzel befejezni a hozzászólásomat: örömmel jelenthetem az Országgyûlésnek, hogy az Állami Számvevõszék és a Pénzügyminisztérium vezetõi és szakemberei között rendkívül korrekt szakmai kapcsolat alakult ki, ami annak ellenére rendkívül termékeny és mindkét fél számára hasznos, hogy vitáink vannak-lesznek. Azt gondolom, ezek a viták jók arra, hogy egymástól kölcsönösen tanulva, végül is a szakmai fejlõdést és a problémák megoldását elõsegítsük vele. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)