GAÁL GYULA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Annak ellenére, hogy kormánypárti, ellenzéki szerepeink, illetve az egyes emberek vérmérséklete, érzékenysége, hangulata bizonyos retorikai lövészárkokba ássa bele képviselõtársaimat és a vitapartnereket, én mégis örömmel állapítom meg, hogy az elmúlt hetek vitái során, mióta nyilvánosságra került a gazdasági stabilizációs törvénycsomag és annak kapcsolódó részeként vagy alapjaként a pótköltségvetés, mégis sok jelentõs kérdésben közeledtek az álláspontok, illetve úgy tûnik, hogy sikerül jobban megérteni egymást.
Sikerült talán mindenekelõtt jobban megérteni egymást abban, hogy nem kell arról vitatkoznunk, hogy ki kívánja és ki nem kívánja a gazdasági növekedést, hiszen mindenki, aki valamennyire is jót akar ennek az országnak, természetesen a gazdasági növekedést kívánja.
Sikerült abban is közeledni az álláspontoknak, hogy annak érdekében, hogy ez a gazdasági növekedés tartós és megalapozott legyen, a költségvetési túlköltekezést, a költségvetés hiányát csökkenteni kell. Legutóbb, éppen tegnap, kétperces hozzászólásában egy fideszes képviselõtársunk mondta: elfogadják és szükségesnek tartják, hogy a kormány a költségvetési hiány csökkentése érdekében lépéseket tegyen.
Abban a kérdésben is sikerült talán egymáshoz közelebb jutni, hogy az sem lényegtelen egy gazdaság mûködõképessége, egy, a külpiacra ennyire nyitott gazdaság esetében, mint a magyar gazdaság, hogy milyen a külföldi megítélése ennek az országnak, ennek a gazdaságnak. E tekintetben az április 12-ei vitanapon még egyes ellenzéki képviselõtársaink úgy fogalmaztak, hogy semmi jót nem látnak abban a pénzügyminiszter úr által tett bejelentésben, hogy a nemzetközi pénzvilág megnyugvással és egyetértéssel fogadta a gazdasági stabilizációs csomagot, hiszen sokat hallottak már arról a korábbi években, hogy a KGST és ottani partnereink mennyire örültek a különbözõ intézkedéseknek és milyen egyetértés volt, mégis hová vezetett ez a dolog. Most ennek ellenére a tegnapi ülésen Csépe Béla képviselõtársam rótta fel azt a mulasztást vagy magatartást a kormánynak, amelyik a nemzetközi bizalomvesztéshez vezetett. Õ ezt a kormány cselekedeteinek tudta be. A lényeg az, hogy a legfontosabb bajnak és a legnagyobb problémának azt ítélte meg, hogyha az ország nemzetközi megítélése romlik. E tekintetben tehát azt gondolom, megint csak közös platformon állunk egymással, amikor azt mondjuk, hogy fontos olyan lépéseket tenni a gazdaságban, a gazdaságpolitikában, amelyek nemzetközi megítélésünket javítják, amelyek a külföldi befektetõk, potenciális piaci partnereink bizalmát javítják a magyar gazdaság irányában.
Hol maradtak tehát akkor a vitakérdések? Azt gondolom, hogy ebben az országban a politikán kívül talán a labdarúgáshoz ért mindenki egyforma mély szakértelemmel, tehát onnan szeretnék venni egy hasonlatot, hogy mirõl is van szó.
Hogyha egy labdarúgócsapat helyzetét akarják javítani, stabilizálni mind anyagi értelemben, mind pedig eredményei alapján, a táblázatban elfoglalt helyére tekintettel, akkor abban könnyen egyetértésre jutnak a vitatkozó felek, hogy azt kell elérni, hogy ez a csapat minél több gólt rúgjon és minél kevesebbet kapjon, tehát mérkõzéseinek minél nagyobb részét nyerje meg és természetesen minél kevesebbet veszítsen, tehát növekvõ, javuló pozíciót foglaljon el.
Idáig a probléma könnyen áttekinthetõ, mindenki könnyen egyetérthet benne, a kérdés ezután következik, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy a csapat egyre jobban szerepeljen a bajnokságban.
Itt érzem úgy, hogy különválnak az érvek, és a szemléletmód jelentõsen meghatározza azt, hogy ki milyen terápiát javasol egy csapat jobb szereplése éredekében.
Sokan azt mondják, akik bírálják a kormányzat jelenlegi elképzeléseit, elõterjesztéseit, hogy alapvetõen nem lehet olyan lépéseket csinálni, amelyek túlságosan szigorúak a költségvetési kiadások területén. Tehát a labdarúgócsapat esetében például csökkenteni kell a jegyárakat a stadionban, például növelni kell a jegyszedõk számát, például nem szabad elbocsátani jegyszedõket és pályagondnokokat, további szociális intézkedéseket kell tenni, hogy a melegvizes zuhanyozás minden alkalmazott rendelkezésére álljon, továbbá bizonyos intézkedéseket kell tenni annak érdekében, hogy a labdarúgók még jobban meg legyenek fizetve, mint ahogy eddig meg vannak, hiszen õk hozzák majd az eredményeket, tehát pénzt kell fordítani az õ ösztönzési rendszerükre is.
Ezzel szemben az a menedzser, aki felelõs azért, hogy a csapat valóban lábra kapjon és stabilabban szerepeljen abban a bajnokságban, azt fogja állítani, hogy hölgyeim és uraim, ilyen pénzügyi helyzetben én szívesen adnék teret mindenféle ilyen remek ötletnek. Természetesen növelhetjük a jegyszedõk számát is, a labdarúgók gyõzelmi prémiumait is, de a dolog nem ettõl fog megváltozni, bizony arra is szükség van, hogy kicsit edzeni kellene, kicsit dolgozni kellene azért, hogy a csapat jobban szerepeljen. Tehát hogyha van egy kis pénz, akkor mondjuk medicinlabda-vásárlásra kellene azt költeni, mert a csapat állóképessége igen gyengécske. A hazai bajnokságban még csak-csak elszerepelget, de ha nemzetközi porondra kell kimenni, akkor bizony rögtön kiderül, hogy baj van az állóképességgel, baj van a teljesítõképességgel, márpedig a csapat teljesítõképességének igazi fokmérõje az, hogy be tudja-e bizonyítani a nemzetközi színtéren az alkalmasságát, azt, hogy egyenrangú partnere a különbözõ vetélytársaknak, nemcsak itthon, egy viszonylag langyos és dédelgetett bajnokságban, hanem valóban a kemény gazdasági, illetve sportversenyek terén is megállja a helyét.
Azt gondolom, hogy ebben a helyzetben mégiscsak érdemes meggondolni az edzõ javaslatát is, aki a nagyobb munkára, az állóképesség fokozására helyezi a hangsúlyt.
Ebben a helyzetben tehát mit kell tenni egy gazdaságpolitikáért felelõs kormányzatnak, hogyan teheti állóképesebbé ezt a magyar gazdaságot annak érdekében, hogy eredményesebben vehessen részt a nemzetközi versenyben?
A kérdés a pótköltségvetés kapcsán természetesen úgy merül fel, hogy szükséges-e a költségvetési kiadások csökkentése, szükséges-e a költségvetési hiány mérséklése, és ez a hiánymérséklés vajon ellene van-e egy tartós, megalapozott és hosszú távon is ható gazdasági növekedésnek.
Többen azzal érveltek - itt, ahogy már mondtam, eltér sokak véleménye -, hogy vegyük csak figyelembe, hogy ez a költségvetés, ha leválasztjuk róla az adósságszolgálattal kapcsolatos terheket, akkor tulajdonképpen egyensúlyban van, tehát a költségvetés elsõdleges kiadásai nagyjából fedezve vannak a közvetlen bevételek révén. Tehát itt olyan nagyot nem lehet lépni, nincs mit megtakarítani, nincs hová visszahúzódni a költségvetésnek, valami mást kellene kitalálni.
(11.00)
Ez az érvelés ugyanakkor elfelejtkezik arról, hogy a költségvetés adósságszolgálattal kapcsolatos kiadásai az 500 milliárd forintos nagyságrend körül mozognak. És teljesen mindegy a kiadások szempontjából az, hogy ez most a rendõrség tevékenységének támogatására megy, az oktatás támogatására, az egészségügy támogatására vagy éppen kamatkiadásokra megy. Ha nem vonjuk kétségbe azt a kötelezettséget, hogy ezt törlesztenie kell a költségvetésnek, akkor el kell fogadnunk, hogy itt egy olyan jelentõs mértékû, hiányt okozó tényezõrõl van szó, ami mellett nem lehet elmenni azzal a könnyed megállapítással, hogy hát hiszen ezek csak a kamatkiadások, nem valódi költségvetési, elsõdleges mûködési kiadások. A vitának ebbõl a szempontjából teljesen érdektelen ez a kérdés. Ha nem vonják kétségbe képviselõtársaim, hogy ezzel a kiadással szembe kell néznie a költségvetésnek - és nincsen más lehetõség, mint hogy szembenézzen -, akkor tudomásul kell venni, hogy a hiányt ezzel együtt kell elfogadható mértékûvé csökkenteni.
Gondoljunk bele, mit jelentene az, ha megkérdõjeleznénk a belföldi államadóssággal kapcsolatos terhek fizetési kötelezettségét. Nyilván nagyon sok olyan magánszemély van, aki találkozott már a költségvetési hiány finanszírozásának problémájával abban a formában, hogy õ maga vásárolt államkötvényt, kincstárjegyet; vagy most szinte mindenki találkozik nap mint nap a hirdetésekben a kincstári takarékjegy fogalmával, amit reklámoznak annak érdekében, hogy bevonják a lakossági megtakarításokat a hiány finanszírozásába. Ezekben a reklámokban mindenki azzal találkozik, hogy bizonyos hozamígéreteket ad a kormány ezek mellé. Tehát azt mondják: ha kölcsönadja Mari néni a tízezer forintját a költségvetésnek, akkor azután különbözõ mértékû kamatot kap - ugye, most már közelít a 30 százalékos mértékhez a garantált kamat -, és õ azért fogja odaadni ezt a pénzt, mert ezt az ígéretet kapta mellé.
(A jegyzõi széket dr. Kiss Róbert és Nahimi Péter foglalja el.)
Azt gondolom, senki nem vonhatja kétségbe azt a kötelezettséget - hogy ha ezeknek a kölcsönöknek a törlesztésére kerül sor -, hogy Mari néni valóban megkapja azt a kamatot, amit e mellé a költségvetés ígért. Tehát ez egy ugyanolyan kemény fizetési kötelezettsége a költségvetésnek, minthogyha bármilyen más, az elsõdleges, közvetlen folyó kiadásokkal lenne kapcsolatos.
Lehet-e növekedni tehát anélkül, hogy ezt a jelentõs költségvetési hiányt mérsékelnénk? Úgy érzem, abban nagyjából megint csak egyetértés van, hogy a gazdasági növekedés legnagyobb nehézsége a kamatszint viszonylag magas voltában található. A gazdasági egységek, aktorok, vállalkozók mûködését jelentõsen nehezíti az, hogy olyan magas a kamatszint, amilyen; nehezen számítható ki emiatt a gazdasági környezet; nehéz olyan biztonságosan megtérülõ tevékenységekbe fektetni a tõkét, amely biztosan hozza azt a hozamot, amelyet a kamatszint garantál egyébként.
Most - egyetértve abban, hogy a kamatszintet lehetõleg csökkenteni kell - mit lehet tenni ennek érdekében? Azt gondolom, a mai helyzetben, amikor a költségvetési hiány az elsõ negyedévben már körülbelül háromszorosára nõtt annak, amit a belföldi, lakossági megtakarítások finanszírozási forrásként lehetõvé tennének, tehát egy folyamatos, fizetési mérleget rontó külföldi hitelbevonásra van szükség. Ebben a helyzetben a költségvetésnek semmilyen más lehetõsége nincs a kamatszintcsökkentésre, mint hogy saját magán kezdve a szigorításokat, azt mondja, én magam megpróbálok visszavonulni a hitelpiacról. Hogyha õ, a költségvetés ezt nem teszi meg, akkor biztos egy olyan kamatverseny alakul ki a megtakarítások piacán, amelyik nem lefelé, hanem fölfelé mozdítja el a kamatszintet.
Csak szeretném itt mellékesen megjegyezni: ezenkívül olyan másodlagos eszközei voltak a költségvetésnek a kamatszint befolyásolására, amelyekkel lehetett élni addig, amíg volt forrásadó. Nevezetesen eltörölte, vagy nulla százalékra szállította a kormányzat a betétek után fizetendõ kamatadót, lemondott egy pillanatnyi költségvetési bevételrõl - tehát nem rövid távú egyensúlyi szempontokat követett -, lemondott egy közvetlen költségvetési bevételrõl annak érdekében, hogy a kamatszint lejjebb menjen, ne terhelje ez az adósáv is a kamatokat.
Biztos vagyok abban, hogy azok a javaslatok, amelyek most ennek az újbóli bevezetését vetik fel, nem számoltak azzal a hatással, hogy ez egészen bizonyosan, beépülve a kamatszínvonalba, ennek a megnövekedését okozva, lényegesen nagyobb veszteséget okoz rövid távon a költségvetésnek, hosszú távon pedig magának a gazdaságnak; hiszen a vállalatokat, vállalkozásokat sújtó kamatszintet emelné még tovább.
A másik kérdés: lehet-e belföldi piacra - tehát a belföldi kereslet korlátozása nélkül - tartósan gazdasági élénkítést alapozni. Emlékezünk rá valamennyien: a '80-as évek végén talán a gazdasági dilemmák egyik legsúlyosabbika az volt, hogy volt az országnak egy viszonylag jelentõs importfüggõsége - hasonlóan a maihoz -, csak ennek az volt a sajátossága, hogy nyugati importot jelentett, és a gazdasági exportteljesítmények elsõsorban a KGST-n belül, Kelet-Európában voltak realizálhatók. Tehát a gazdaság valahogy úgy mûködött, hogy dollárért importált, majd rubelért értékesítette ezt a terméket. És ebbõl az a képtelen helyzet állt elõ, hogy sikerült - némi védett, inkubátoros gazdasági feltételek kialakításával - a dollárból rubelt termelnie az országnak.
Akik egy olyan helyzetben, amikor az évi kereskedelmi mérleg hiánya a három és fél milliárd dollár körüli összeg, azt gondolják, a gazdaság folyó mûködéséhez lényegesen több importárura van szükség, mint amennyit ugyanez a gazdaság exportálni tud és belföldi piacra lehet alapozni a gazdasági növekedést, azok nem mást javasolnak, mint azt, hogy lehet dollárért importálni, a dollárt forinttá konvertálni, és a gazdaság tartósan mûködhet úgy, hogy a dollárból forintot gyárt. Sajnos a helyzet az, hogy ez egy olyan csodamasina lenne, amelyik nagyon gyorsan fel kellene hogy hagyjon a mûködésével: elfogyna az a dollár, amibõl forintot lehet gyártani - és a dolog nem vezetne sehová.
Még egy dolog, amit a költségvetés tehet annak érdekében, hogy javítsa valamelyest a gazdasági növekedés feltételeit; ez pedig az, hogy a fogyasztás és a felhalmozás arányát valamilyen módon befolyásolja. Tehát nemcsak abban az értelemben, hogy a lakossági megszorításokkal, az egyéb más intézkedésekkel - bérkorlátozásokkal - próbálja a lakossági végsõ fogyasztást korlátozni, hanem azzal is, hogy azt mondja: a saját költségvetési intézményeim terén is olyan takarékossági akciókat indítok, hogy a költségvetési intézményi fogyasztás is csökkenjen, és egy olyan eltolódás következzen be a végsõ felhasználásban, ahol kedvezményezem a fejlesztési célú, beruházási célú kiadásokat, és korlátozni igyekszem minden folyó költségvetési kiadást. Pontosan annak érdekében, hogy azok a gazdasági tevékenységek legyenek kedvezõbb helyzetben a jövõben, amelyek fejlõdni képesek, amelyek piacképes termékekkel, szolgáltatásokkal tudnak elõállni. Az õ számukra legyen kedvezõbb a környezet, annak érdekében, hogy egy olyan exportteljesítményt tudjon az ország realizálni, amely valóban fedezni tudja hosszú távon is a gazdaság mûködésének importigényességét.
Azt gondolom, ezek a kiadáscsökkentõ, megtakarító intézkedések azok, amiket egy költségvetés megtehet annak érdekében, hogy a gazdaság valóban stabilan mûködõ feltételek közé kerüljön.
Még egy dologra szeretnék kitérni a hátralevõ két percben, egy konkrétumra: sokan megkérdõjelezték a privatizációs bevételek realitását, fölvetve, hogy nem kell-e emiatt majd ebben az évben még egyszer pótköltségvetést benyújtani.
A dolognak nem is ezzel a részével szeretnék foglalkozni, hanem van a kritikának egy másik ága, amelyik azt mondja, hogy a privatizációs bevételeket eleve nem lenne szabad a folyó költségvetésben megjeleníteni, hiszen azok tõke jellegû bevételek, és nem vonhatók be a folyó kiadások finanszírozásába.
(11.10)
Azt csak mellékesen jegyzem meg - de azért fontos felhívni rá a figyelmet - , hogy ez az érv természetesen kioltja azokat a költségvetéssel szembeni ellenérveket, hogy ha sikerül lenyomni a hiányt 156 milliárdra, akkor már teljesítjük a maastrichti normákat: 3 százalékra kerül le a költségvetés hiánya a GDP-hez képest, hiszen gondoljunk bele, hogy ez - a 156 milliárddal - egy olyan költségvetési hiány, amelyben benne van egy 150 milliárdos privatizációs bevétel is, amire tartósan természetesen nem lehet számítani. Ha azt most kivesszük belõle és úgy számoljuk a hiányt, akkor az bizony a GDP 6 százaléka körül mozog, ami már korántsem olyan jó teljesítmény, mint amire itt egyesek hivatkozni szeretnek, és ezzel kétségbe vonják a pótköltségvetés indokoltságát.
Az, hogy mégis megjelenik a folyó kiadások között, a folyó költségvetésben a privatizációs bevétel, azzal indokolható, hogy ha ezt nem tennénk meg, nem a költségvetésen keresztül, a költségvetési kiadások finanszírozására vonnánk be a privatizációs bevételeket, akkor nem tennénk mást, mint hogy lehetne azt közvetlenül az államadósság törlesztésére fordítani, ugyanakkor egy pontosan ekkora mértékû pluszhitelt kellene felvenni annak érdekében, hogy a költségvetési hiány finanszírozható legyen - csak éppen elveszítettük szem elõl a privatizációs bevételt és nem jelenne meg a költségvetési összefüggésrendszerben.
Azt gondolom tehát, hogy igazuk van a kritikusoknak, amikor azt mondják: tartósan nem lehet ezzel a forrással számolni. Éppen ezért viszont fontolják meg: nincs olyan jó helyzetben a költségvetés, hogy rövid távon lemondhatna errõl. Indokolt a pótköltségvetés beterjesztése és a kiadás, az egyensúlyhiány, a hiány mértékének csökkentése minden egyéb eszközzel, hiszen most olyan forrásokat is be kell vonni átmenetileg, amelyekre tartósan nem lesz lehetõség, és most egy olyan gazdasági növekedést kell megalapozni, ami hosszú távra fenntartható lesz. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)