CSÉPE BÉLA, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Minden költségvetés tárgyalásánál alapvetõen merül fel a gazdaságpolitikai háttér, a gazdaság általános helyzete.
Úgy vélem, hogy ez az 1995. évi pótköltségvetésnél az eddigieknél is jobban szükséges, mert ez lényegében a párhuzamosan tárgyalt stabilizációs törvénycsomag pénzügyi vetülete.
Nos, a gazdasággal kapcsolatban a törvénycsomag és ez a költségvetés is tömören azt üzeni a társadalomnak, a gazdaságnak: a súlyos külsõ és belsõ egyensúlyhiány miatt e javaslatok elfogadása nélkül menetelünk az államcsõd felé, így más alternatíva nincs. Ez az üzenet.
A kormány által 1994. évben átvett gazdaságban nem volt benne egy közeli államcsõd lehetõsége, hiszen ha benne lett volna, feltételezhetõ, hogy a szakértõ hírében álló kormány azonnal ilyen vagy hasonló javaslattal áll elõ. Ehelyett közel egy évre majdnem befagyasztotta a privatizációt, beterjesztett egy szükségtelen, a sarokszámokban nem sokat változtató pótköltségvetést a múlt évben, valamint az 1995. évi költségvetést is még távolról sem ebben a szellemben terjesztette be, hiszen akkor most nem lenne szükség a módosítására. Ezek világos összefüggések.
Tehát a kormány hatalomra jutása óta eltelt idõszakban történt mégis valami. Véleményünk szerint az amúgy is meglévõ, lényegében a szocialista korszakból örökölt bajokat tetézte a kormány úgy, hogy 1995. március 12-ére egy kilátástalannak ítélt társadalmi-gazdasági megállapodás nélkül, szûk körben hozott döntés alapján erõs megszorító intézkedésekkel keresi a kivezetõ utat. S ami még tragikusabb, a választási gyõzelem eufóriájában bennemaradt egy olyan pózban, hogy az elmúlt négy évet kell csak ostorozni, a valóságosnál rosszabb színben feltüntetni az ország helyzetét, s ezáltal megindult a külsõ és belsõ bizalomvesztés. Mi ezt látjuk a legnagyobb problémának: a külsõ és a belsõ bizalomvesztést. Ezért merjük azt mondani, hogy a kormány saját politikai presztízse érdekében feláldozta az ország gazdasági érdekeit, s ennek árát akarja most a lakossággal megfizettetni. (A képviselõ e szavai közben az asztalt ütögeti. - Mádai Péter: Akkor is halljuk, ha nem ütögeted!) Sajnos, ez ennek a költségvetésnek a gazdasági, társadalmi háttere.
A költségvetés hiányának 156 milliárd forintra csökkentése látszatra örvendetes esemény, de az elõbbiek fényében és a kilátásokat illetõen egyáltalán nem az. Olyan labilitás van ugyanis a sarokszámokban, hogy a hiánynak a GDP ilyen kedvezõ százalékában tartása sajnos egyáltalán nem valószínû.
A 150 milliárd forintos privatizációs bevétel ugyanis a pótköltségvetésben is szerepel. Ennek is ez véleményünk szerint az Achilles-sarka. Márpedig a bevételek elmaradása ismét kedvezõtlenné teheti a hiány és a GDP arányát. Mivel a most tervezett hiány nagyjából egyenlõ a már eddig realizált hiánnyal, ebbõl a szempontból is igencsak kérdéses az, hogy az év még hátralévõ túlnyomó részében ezt a már kialakult szintet meg lehet-e tartani.
A számokból az derül ki, hogy az idõarányos hiány oka a privatizációs bevételek kiesése, és hogy a megváltozott körülmények fõ forrása az adósságszolgálatban jelentkezõ kamatok drámai emelkedése.
(12.20)
Az elsõ a kormány privatizációs tevékenységének elmaradásából, a második pedig - az indoklásban is elismerten - a kamatemelésekbõl származik; ami viszont a kormány által gerjesztett, nagymértékben megnövekedett infláció egyenes következménye.
A költségvetés igazi problémáit tehát bevételi oldalon a privatizáció leállása, kiadási oldalon pedig a kamatok emelkedése jelenti. Megoldásul a kormány a pótköltségvetés bevételi oldalán legfõképpen a vámpótlékot, kiadási oldalán pedig a keserves kínnal összehozott kiadáscsökkentéseket javasolja, amelyeknek zömét a szociális szférában akarja végrehajtani.
Ezek közül a vámpótlék bevezetése, a drasztikus leértékelési sorozattal együtt, egy 1991 óta nem látott inflációs hullámot fog generálni - legalábbis ez a veszély nagyon benne van a levegõben.
Vagyis - ha egyáltalán lehetséges - a hiány fõ okát, a kamatszintet fogja még feljebb nyomni, holott éppen ennek az ellenkezõje lenne szükséges.
A humánszféra megnyomorítása pedig - miközben a léptékkülönbségek miatt nevetségesen kicsi megtakarításokat hoz a költségvetésben és soha nem látott terheket ró a bérbõl, fizetésbõl élõkre - a hazai piac pangását és a gazdasági növekedés leállását idézheti elõ. Ezekre a veszélyekre kell mindenképpen felhívni a figyelmet, azzal a hangsúllyal, hogy mindezek a lakossági terhek - amelyeket most a kormánycsomag, a pótköltségvetés kiró - nem állnak arányban a fõ problémával. És minden ilyen irányú szándékot elsöpörhet egy nagyobb arányú infláció. A kamatterhek csökkenését kellene elsõsorban mindenképpen megcélozni, az infláció szintentartását, az exportorientált gazdasági növekedést. Ezek azok a fõ területek, ahol végül is az egyensúlyhiányt mérsékelni lehet.
Az elmondottak alapján a költségvetés valamilyen végzetes aránytévesztést tükröz. A kormány néhány milliárd forint összekaparásával - mint például a várandóssági pótléknál 1,5, a gyesnél 2, a gyednél 3 milliárd - akarja ellensúlyozni az adósságszolgálatban megjelenõ kamat évi, durván 150 milliárd forinttal növõ terheit. Ehhez képest még a családi pótlék csökkentésébõl nyert 9 milliárd forint is rendkívül alacsony szintû.
Ha már a kormány a szociális érzékenység nyomait sem mutatja, legalább a politikai racionalitásnak kellene benne mûködnie; hogy a marginális összegekért - hangsúlyozom, ezért marginális, mert a fõ probléma az elõbb említetteknél van -, tehát a marginális összegekért ne törjön össze családokat, ne vágjon a társadalom eleven húsába, és ne okozzon közfelháborodást.
Nyilvánvaló, hogy a kamatterhek csökkentésének egyetlen útja van: az infláció megfékezése. Annak az inflációnak a megfékezése, amely 1992 óta folyamatosan csökkenõ tendenciát mutatott, és amely tavaly már 20 százalék alá csökkent. És csökkent volna tovább, ha a kormány áldásos tevékenysége idén nem vinné fel a 30 százalék körüli szintre.
Szinte komikus stabilizációnak hívni ennek az inflációs hullámnak a mesterséges megindítását. Ha valami igazán mutatja egy gazdaság egyensúlyhiányát, akkor ez éppen a infláció nagysága.
A kormány inflációkeltõ intézkedései rekordokat döntenek. Az eredmények már az utcán is látszottak - nemcsak a piaci árakon: a bankok elõtt a forintot devizára váltó, majd a devizát kiváltó tömegek mutatják, hogy mennyi bizalmat szerzett magának a kormány, és hogyan erõsítette meg a forintba vetett bizalmat. Ez az infláció lesz a költségvetés és a gazdaságpolitika igazi problémája a jövõben, valamint a bevételi oldal labilitása, az elõbb ismertetettek alapján.
Amint látható, ez a pótköltségvetési vita valójában nem a költségvetésrõl szól. A pótköltségvetés mögött egy, a gazdasági folyamatokba erõszakosan, meggondolatlanul és rögtönzõ módon beavatkozó kormánypolitika akarja legitimálni rögtönzéseit; amelyek már eddig is mérhetetlenül sok kárt okoztak.
Ebben a helyzetben a kivezetõ út - még egyszer és újra hangsúlyozva - csak az exportorientált növekedés lehet, a belsõ piac megõrzése mellett.
Az 1994-ben megindult, kedvezõnek ítélt növekedési százalékokat kell tovább folytatni, természetesen exportorientált módon. De mi a belsõ piacot azért hangsúlyozzuk, mert a magyar gazdaság szerkezete még nincs átállítva egy olyan exportoffenzívára, amely valóban nagyon jó lenne. Tehát az mindenképpen pangást eredményezne, hogyha a belsõ piac szûkülne és valami olyan helyzet keletkezne, hogy egyszerûen a vállalkozóknak nincs kinek eladni a termékeket. Tehát a fizetõképes kereslet csökkentését mindenképpen el kellene kerülni.
Ezért merjük mi most is azt mondani, hogy az alacsonyabb jövedelmû, az alacsonyabb szinten élõ rétegeknél igenis - még ilyen körülmények között is - emelni kellene az életszínvonalat, hiszen ezek a rétegek vásárlásaikkal nem importigényes árukat fognak vásárolni. Védeni kellene mindenképpen a hazai piacot, és a hazai piac védelme mellett, az alacsonyabb jövedelmû rétegek jövedelmének nem csökkentése, hanem emelése mellett lehetne biztosítani a belsõ piac védelmét és fejlõdését úgy, hogy ez ne gyakoroljon kedvezõtlen hatást a külsõ egyensúlyra - ahol valóban arra kell törekedni, hogy lehetõleg az importot leszorítsuk és az exportot növeljük. Ugyanakkor az exportoffenzívához mindenképpen kellenek importigényes áruk.
A költségvetés egyes területeit érintve: mindenképpen fel kell emelnünk a szavunkat az oktatást, a kultúrát, a gyermeknevelést, jövõnk szempontjából e létfontosságú területeket érintõ tételek ellen. Ezeket nem lehet feláldozni egy rövid távú egyensúlyjavítás miatt. Mert itt ez a fõ probléma. A kormány most gyors intézkedést hozott, ami látszatra valóban azt eredményezheti - de csak látszatra -, hogy egy gyors csökkentéssel lehet majd távolabbi kitörési pontokat megteremteni és a lakosság életszínvonalát is akkor és megalapozottan növelni.
Igen ám, de ha ezeket a területeket - tehát a kiemelteket: az oktatást, a kultúrát, a gyermeknevelést - valami ilyen cél alapján feláldozzuk, akkor tulajdonképpen a jövõnket adtuk el. És ez nem lehet semmiféle rövid távú intézkedésnek a célja; hiszen akkor értelmét veszti a rövid távú intézkedés is.
Tehát az elõbb mondottak alapján meg kell találni a kitörési pontokat a gazdaság teljesítményének a növelésével. Mi úgy véljük, hogy ebben az országban még most sincs olyan válsághelyzet, hogy ilyen intézkedésekre kellene sort keríteni - még egyszer hangsúlyozom - az oktatás, a kultúra és a gyermeknevelés területén.
(12.30)
A költségvetéshez is nemzetpolitika és jövõkép szükséges. Az a benyomásunk, hogy a kormánycsomag és a pótköltségvetés beterjesztésénél, ennél a valóban villámgyors döntésnél tulajdonképpen nem érvényesült egy nemzetpolitikai koncepció és jövõkép, de sajnos nem érvényesült egy olyan gazdaságpolitikai koncepció sem, amelyet a kormány már bejelentett és modernizációs programnak hirdetett meg.
Úgy véljük, hogy ilyen fordulatot okozó intézkedésekhez mindenképpen csatolni kellett volna a gazdasági kibontakozás útjának, az infláció fékezésének is valamiféle programját, hiszen enélkül az egész elcsúszhat. Ez csak erõsíti azt a benyomásunkat, hogy a pótköltségvetésben és a kormánycsomagban rengeteg a hevenyészett és rögtönzött terület, megcéloztak olyan valóban hozzáférhetõ lehetõségeket, amelyekkel könnyû-szerrel lehet produkálni egy ilyen egyensúlyhiány-csökkentést.
Az egyensúlyhiányt véleményünk szerint is valóban javítani kell. S itt vagyok még adós azzal, hogy mi is felvázoljunk valamiféle konkrét alternatívát. Lényegében megjelöltük a kivezetõ utat az exportorientált gazdasági növekedéssel, a kamatszint csökkentésével, az infláció mérséklésével, ezek a legfontosabb tényezõk. Ezen túlmenõen azonban szeretném még elmondani, hogy az egyensúlyhiányt valóban javítani kell, mégpedig elsõsorban egy valódi államháztartási reform útján - ez is a kormány késlekedései és mulasztásai közé tartozik. Véleményünk szerint ahogy rögtön meg kellett volna indítania, illetve folytatnia kellett volna a privatizációt a szakértõ hírében álló kormánynak, úgy az államháztartási reformot pedig el kellett volna indítania, hiszen az nyilván idõigényes, azt nem lehet gyorsan megoldani.
Felvetjük azt, hogy a kincstári gazdálkodásban rejlõ tartalékokat is fel kell tárni. Egy állampénztár jellegû intézményre gondolunk, amelynek útján igenis milliárdokat lehet megtakarítani, és ha ezt összehasonlítjuk az elõbb felsorolt területek összességében nem túl nagy, de érzékenységében óriási milliárdjaival, akkor nyilvánvaló a következtetés: elõször ehhez, egy ilyen lehetõséghez kell nyúlni, meg kell szervezni az állampénztárt, amivel milliárdokat lehet megtakarítani.
Felvetjük a belsõ államadósság kamatterhei csökkentésének kérdését is. A belsõ államadósságra gondolok.
Ezek a konkrét felvetéseink még tovább folytathatók. Délután, a kormánycsomaggal kapcsolatos vitában is rendelkezésemre fog állni egy felszólalási lehetõség, akkor szeretnék ezekre visszatérni, mert az idõm vészesen közeledik a végéhez.
Tehát nem udvari bolond módjára ellenzünk mindent és csak kritikát mondunk, hanem van gazdasági alternatívánk, konkrét intézkedésekkel, és óvjuk a kormányt attól, hogy ezen az úton továbbmenve még jobban elszakadjon a társadalomtól, hiszen a társadalmi-gazdasági megállapodás elmaradása véleményem szerint az a legnagyobb politikai hiba, amely jelenleg is felettünk tornyosul. Nem lehet az érdekképviseletek, a társadalom nélkül kormányozni.
Végül egy menetrendet mondanék, ami sajnos elmaradt. A mi megítélésünk szerint a kormány menetrendjének a hatalomátvételtõl kezdõdõen a következõnek kellett volna lennie - a legfõbb dolgokat említem természetesen, ez egy kiemelés -: minél hamarabb privatizációs törvény, annak alapján a privatizáció megindítása; társadalmi-gazdasági megállapodás; költségvetés, ahogyan az egyensúlyhiányt látja a kormány. Lényegében tehát azt lehetne mondani, hogy e pótköltségvetés helyett egy normális költségvetés, és mellette természetesen a tb-költségvetés. Ezzel szemben mi történt?
A privatizációs törvény akkor elmaradt, most, rövidesen lesz megszavazva; a társadalmi-gazdasági megállapodás elmaradt és nincs a láthatáron; a pótköltségvetés be lett terjesztve tavaly, de nem kellett volna; a költségvetés be lett terjesztve, de nem olyan módon, ahogy a tények szükségessé tették volna; a tb-költségvetés pedig akkor elmaradt és még mindig elmarad, és az az egészen különleges helyzet alakult ki, hogy a parlament már egy pótköltségvetést tárgyal, a tb-költségvetés pedig még egyáltalán nincs meg. Ez a menetrend, illetve a menetrendhiány szomorú, mert ha ez a menetrend érvényesült volna az általunk javasolt módon, akkor - meggyõzõdésem - most itt nem kellene tárgyalni errõl a pótköltségvetésrõl.
Az elmondottak alapján az egyensúlyjavítást, az ország helyzetének javítását igen, de ezt a pótköltségvetést nem tudjuk támogatni. Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)