DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A mai délutáni vita során nagyon megfogott a kormánypárti képviselõnõnek az a kifejezése, hogy mindnyájunk számára csapdahelyzet van. Mély igazság van ebben, és engem tulajdonképpen az foglalkoztat leginkább: hogy alakult ki és mi a lényege ennek a csapdahelyzetnek.
Abból indulnék ki, ami mindjárt a felszínen látszik. 1995. március 12-én 120 állam- és kormányfõ társaságában köztársasági elnökünk aláírta az ENSZ-nek a társadalmi fejlõdést célzó világ-csúcsértekezletén elfogadott nyilatkozatát. Ebben az állam- és kormányfõk - saját kifejezésük szerint - elszántan elkötelezik magukat a társadalomfejlesztés egyedül ésszerû, emberközpontú felfogása mellett, mely a nyilatkozat szavaival - idézem -: "...az embereket helyezi a fejlõdés középpontjába és a gazdaságot az emberi szükségletek szolgálatába állítja" - idáig az idézet.
A kötelezettségek között szerepel a nemzeti költségvetések átalakítása is, méghozzá szociálpolitikai célú átalakítása is. Az általunk is vállalt kötelezettségek közül kimelném a 7-es számúnak egy részletét, amely így szól - ez is idézet -: "Kötelezzük magunkat arra, hogy országról országra áttekintjük a szerkezetátalakítási programok negatív hatását, amelyet ezek a társadalmi fejlõdésre gyakorolnak". A lényegi része pedig így szól: "A legfontosabb az alapvetõ szociális programok és kiadások megóvása az általános költségvetési csökkentésektõl".
A jelenlévõk akkor nem is gondoltak arra, hogy Magyarország is hátrányosan érintett lehet e kérdéskörben, hiszen épp túl voltak nemzeti jelentésünk elfogadásán, amelyben a kormány leszögezte, hogy a gazdasági stabilizációs fejlesztés feladatai mellett egyenrangú célként kezeli a szociális fejlõdés kérdéseit. Józan ésszel egyszerûen felfoghatatlan, hogyan is születhetett meg egyetlen napon, 1995. március 12-én egyazon kormány kétféle döntése. Az egyik a nagyvilág felé, melyet Göncz Árpád köztársasági elnök úrral aláírattak Koppenhágában az Egyesült Nemzetek Szervezetének 50. évfordulóján, és egy másik hazai fogyasztásra, ez a bizonyos gazdasági és antiszociális intézkedéscsomag. Nem érthetõ, miért nem figyelmeztette elnökünket senki, ne írja alá a nyilatkozatot a csatolt cselekvési programmal, vagy ha már megteszi, fogalmazzon meg hozzá fenntartásokat, különben hazugságban fog maradni.
A nagyvilágnak gyönyörûen bemutatott, majd ezzel egyidejûleg lerombolt jóléti vagy szociális rendszerünk kapcsán felmerül a kérdés, ami ma délután többször is elhangzott kormánypárti képviselõk szájából is: hogy jutottunk ide. Vagy ahogy a magam szájaíze szerint feltenném a kérdést: hogyan dolgozta be magát a kormány ebbe a zsákutcába. Egy olyan képviselõ, mint én, aki vévigküzdötte a rendszerátalakítás vitáit, nem kerülheti meg az álláspont kialakításához az eddigi tapasztalatok összegzését.
Pénzügyminiszter úr joggal hangsúlyozza a megszorító intézkedések szükségességét. A mögötte megszólaló kórus pedig elmarasztalja az ellenzéket annak keményen bíráló hangja miatt. De gondolkozzunk el azon, mi lett volna, ha az elõzõ négy évben nem rendelõdnek itt a parlamentben is a közös nemzeti érdekek a taktikai célok és esztelen indulatok hatása alá. Jó emlékezetemben él az a megdöbbenés, amit még 1990-ben a politikai okokból korábban juttatott kiemelt nyugdíjak ügyében éltem át, amelyekre vonatkozólag akkor azt mondta az SZDSZ egyik képviselõje - idézem -, hogy "súlyánál jóval meghaladóbb mértékben irritálja a közvéleményt és a vágtató inflációtól - akkor vágtató inflációról beszélt - úgyis egyre szorongatottabb nyugdíjasok tömegét".
(20.50)
Nos, az ezen jogtalannak ítélt juttatások megszüntetésére vonatkozó, bátorító kritika - amit a túloldalról kaptam - késõbb, a törvényjavaslat vitájában, egyszer csak - ugyanazon padsorokból - olyan megfogalmazású támadást kapott, hogy ezzel kiütjük a karaj kenyeret az özvegyek kezébõl. De ez csak a kezdet volt. Mert bár 1990. július 16-án magam ajánlottam fel a tisztelt Országgyûlésnek, hogy a családi pótlék értékének karbantartó intézkedéseit félévente megteszi az Antall-kormány, és azon év decemberében, majd januárjában is megtörtént az emelés, és a költségvetésben csaknem háromszorosára emeltük az önkormányzatok rendelkezésére bocsátott nevelési segély összegét, mégis - már 1991. május 14-én - Suchman Tamás soron kívüli emelésre szólított fel.
Egy másik szocialista képviselõ, Boros László kifogásolta, hogy a családi pótlék összege messzire elmarad a gyermeknevelés tényleges költségeitõl, sõt az 1992 januárjában lefolytatott vitában az az uszító értelmetlenség is elhangzott, hogy kormányunk - akkori kormányunk - célja nem más, mint a többgyermekesek és a kevés gyermeket nevelõk szembeállítása - mivel a kevés forrást súlyozva próbáltuk elosztani. Közben, már 1991-ben lehetõvé tettük, hogy a gyermekkel együttélõ szülõk közül bármelyik gyermekenként igényelhesse a családi pótlékot, ily módon adózási kedvezménnyel támogatni igyekezvén a családokat.
Szemben a leegyszerûsítõ véleményekkel, amelyek ezekben a vitákban elhangzottak, a társadalombiztosítási rendszer megújításával kapcsolatban 1991. október 15-én világosan leszögeztem azt, hogy a gyermekvállalásnál ne abban bízzunk, hogy néhány ezer forintért hirtelen gyermeket vállalnak a családok, hanem abban, hogy egy ilyen vállalás kevésbé lesz nyomasztó súlyú. Másodlagosan ez persze felszabadítja a gyermekvállalási kedvet, de akkor nem az anyagi eszközök elvonásáról, hanem juttatásáról volt szó. Az elvonás egyértelmûen csökkentõ hatással van a gyermekvállalásra, ahogy a volt Kelet- Németország példáján is bizonyítani lehet immár, pedig ott a biztonságérzést nyújtó családi támogatások csökkentését munkabéremelés is kísérte, mégis harmadára csökkent a gyermekvállalás.
A nyugdíjakra vonatkozó összeg további emelésével és kiterjesztésével kapcsolatos javaslatoknak se szeri, se száma, annyit ostromolták vele az Antall-kormányt. Csak néhány példa: számítsuk be a nyugdíjakba a '68 elõtt született gyermekek számát, az egyetemi éveket, a hozzátartozói ellátások fokozását kérték, az özvegyi egyesített ellátás fokozását kiterjeszteni; a '92-es vitában: a rokkantak számára adott elõnyöket a harmadik fokozatú, enyhébb fokozatú rokkantsági csoportokra s a többi. Volt olyan javaslat is, hogy a költségvetés adjon pénzt a kisnyugdíjak további emelésére, tekintet nélkül arra, hogy ez adóemelést jelentett volna a dolgozóknak, akikre vonatkozólag ugyanakkor, ugyanabban a Házban, ugyanonnan elhangzott, hogy ne hozzuk õket hátrányos helyzetbe. Történt ez abban az idõszakban, amikor törvényt hoztunk az egyenlõ teherviselés elve alapján a nyugdíjemelésekrõl, a nyugdíjemeléseknek a nettó átlagkeresetek alakulását követõ mértékérõl, és amikor - a Népjóléti Minisztérium államtitkáraként, a nyugdíjemelések rendszerének kialakítása kapcsán, 1991. július 14-én itt, a Ház nyilvánossága elõtt - leszögeztem: a tárcánk feladata nem az, hogy a társadalombiztosítási alapot a nyugdíjasokkal szemben védjem - és a kért javító intézkedéseket támogattam -, ekkor Paszternák László MSZP-s képviselõ mégis a kormányunk szociális érzéketlenségérõl beszélt, az 1992. évi 13+6,5 százalékos nyugdíjemelés kapcsán, összevetve ezt a várható inflációval, és a bérek nem nettó, hanem bruttó emelkedésének értékével.
És mindazok, akik megfogalmazták ezeket a kívánságokat és értékeléseket, tudva tudták, hogy milyen az ország helyzete, hiszen többnyire nem újonnan kerültek a politikai életbe.
Most pedig idézek egy 1991. május 14-i jegyzõkönyvrészletet a parlament plenáris ülésérõl, ami a szén fogyasztói árának akkori emelése kapcsán hangzott el egy SZDSZ-es képviselõ szájából; így szólt a fölszólalás: a szociális piacgazdaság kategóriájába a melegedéshez való jog alapvetõen beletartozik - és tapsot kapott az SZDSZ padsoraiból. És akkor én most ne kérdezzem meg, hogy most, az energiaár-robbanás kapcsán mi a helyzet?
A szociális törvény sürgetése volt a másik csodafegyver. A szocialista frakcióvezetõ - akkori frakcióvezetõ - napirend elõtt tartotta fontosnak sulykolni, hogy - idézem - azonnali megoldást kell találni a széles társadalmi rétegeket sújtó, mindennapi szociális gondok enyhítésére. Filló Pál képviselõtársam 1991. október 1-jén elmondta, hogy fogadóóráin egyre többen keresik meg azok a választópolgárok, akik nem tudják kifizetni lakbérüket, közüzemi tartozásaikat, nem tudják fedezni gyermeknevelési költségeiket. Nem tudom, de el tudom képzelni, hogy képviselõtársam most - immár a kormányzati felelõsség helyzetében - mit érezhet; arra nem is gondolva, hogy hányan kereshetik most fel. Emlékszem, hogy amikor felsoroltam addigi intézkedéseinket, akkor képviselõtársam méltányosan elismerte, hogy az Antall- kormány - és ez az õ szava - szociális érzékenységet tükrözõ lépéseket tett. Azonban ez már a pártpropagandában nem így jelent meg.
Kósáné dr. Kovács Magda 1991. november 19-én amiatti aggódását fejezte ki, hogy - idézem - "várhatóan megrövidül a munkanélküli járadék folyósításának ideje, és növekedni fog az ellátatlanok száma" - eddig az idézet. Ennek kapcsán sürgette a szociális törvény kiterjesztõ intézkedését, és kevesellte a költségvetési keretet. Akkor teljesen hiába figyelmeztettem, hogy a szociális törvény nem tud csodát tenni. Elmondtam, hogy adott pénzkeretbõl nem lehet szélesebb körnek úgy juttatni, hogy mindenki többet kapjon. Ugyanakkor kormány-elõterjesztésünk tette lehetõvé a tartósan munkanélküli - de munkanélküli-ellátásban nem részesülõ - személyek anyagi támogatását. Rákérdeztem, hogyha átrendezzük a szociális hálót, nem fogják-e számon kérni tõlünk, hogy az óriási hiányból miért nem juttatunk több, illetve jobb ellátást. Most itt a helyzet, amiben idézhetem az akkori képviselõnõ akkori szavait, amelyekkel válaszomat elutasította: úgy gondolom, hogy az anyagi fedezet biztosítása a tárca részérõl szociális felelõsség kérdése, és a tárca alapvetõ feladata. Vajon most is így gondolja? Ha igen, tegye, tegye is!
Ám, hasonló volt más megnyilvánulás is, például amikor 1992. június 2-án a munkanélküliek szociális támogatásának összegét az SZDSZ-es Hága Antónia szánalmas alamizsnának nevezte. Kijelentette: "úgy gondolom, mégiscsak tarthatatlan az egy civilizált európai országban, hogy az önhibáján kívül munka nélkül maradó ember saját jogán egy fillér jövedelemhez se jusson", és az alkotmány 70/E §-ának (1) bekezdésére hivatkozott, ott is arra, hogy a munkanélküliség esetén a megélhetéshez szükséges ellátásra jogosult minden állampolgár. Ismét kérdezem: és ma, a támogatás idejére vonatkozó javaslat, és a tehernek az önkormányzatokra való áthárítása után vajon hogyan látják ugyanezt a kérdést? Én akkor is megkérdeztem, elõ lehet keresni. Vajon kormányzati felelõsség esetén a képviselõ asszony javasolna-e ilyet? - Mert én nem hiszem. Igazam lett.
Ugyanígy, a népjóléti tárca másik nagy területén, az egészségügyben, a tisztiorvosi törvény vitája kapcsán össztûz zúdult a kormányra, és emlékszem a vastagon virító újságcímre, amely az egészségügy bekebelezésével vádolta meg a kormányt akkor, amikor már a kórházak és rendelõk túlnyomó többsége önkormányzati tulajdonban volt. Ez pedig része volt annak a lejárató kampánynak, amelyben az önkormányzatok kormánnyal való szembeállítását kísérelte meg az akkori ellenzék. Most hiába vacognak a kórházak a felülrõl vezényelt megszüntetések és elbocsátások miatt, pedig ez is önkormányzati szolgáltatást von meg, akár az iskolaátszabások terve.
Összegezve tapasztalataimat, elmondhatom, hogy akkori ellenzékünk számos tagja mindenben a költségvetés fokozott tehervállalását követelte, megteremtve ezzel a szociálisan érzéketlen kormány hamis képét. Felvetették mindezt annak a kormánynak, amely egyébként - óriási örökölt terhei mellett - vállalta a részleges kárpótlás rendszerének kidolgozását. Tudom, egyesek szerint ezt is rosszul tette; erre utalt többek között a mostani Országgyûlés többségének elutasító szavazása, az életüktõl és szabadságuktól politikai okokból megfosztottak kárpótlási jegyének életjáradékra váltásával kapcsolatban. Ám, akárhogyan is sikerült, mégis nyújtott valamit ez az intézkedéssor a vagyonban és a tulajdonban okozott károk kárvallottjainak, az életet kioltó, a személyes szabadságot korlátozó intézkedések következményeitõl szenvedõknek, vagy akár a volt közszolgálati dolgozókat politikai okból sújtó nyugdíjhátrányok sanyargatottjainak.
(21.00)
Hogy a fokozott tapintatot és finom mérlegelést igénylõ feladat nem sikerülhetett jobban, abban a felkeltett közegellenállásnak döntõ része volt.
És kik vádaskodtak szüntelenül? Egy olyan, magát továbbra is szociálisan érzékenynek valló kormány megalakítói, amely kormány sorozatban hozza a követhetetlen költségvetési módosításokat, amelyek annál inkább megítélhetetlenek, mert bevételi oldaluk alaptalan, s mert a tb, a társadalombiztosítási költségvetés lassan immár az év közepe felé araszolva egész egyszerûen - és eddig példátlanul - nincs.
Ami viszont van, az az a tény, hogy a szabályok felrúgásával a kormány nem az eddigelé jól kivéreztetett tb költségvetését terjesztette be, hanem beterjesztette a saját változatát is, megsértve ezzel az önkormányzat demokratikus jogosítványait.
Mert ha el is tekintünk az elmúlt négyéves kormányzati ciklusban az Országgyûlésben folyamatosan tapasztalt szociális demagógiától és az 1994. évi választási agyonígérgetéstõl, az mégiscsak elvárható volna, hogy a jelenlegi kormány programja iránytûje legyen cselekvésének. Márpedig a program kimondja, hogy az anyasági és gyermektámogatások esetében a kormány az egységes családszemléletû megközelítést támogatja.
Eltekintve a megvonások tényétõl, vajon hogyan fér ez össze a családi pótlék olyan jövedelemhatárhoz történõ kötésével, amely akár válásra is ösztönzi a házastársakat? Hogy a családi pótlék programba foglalt ígéretérõl végképp ne is szóljak - említette azt már más.
Tisztelt Ház! Talán merésznek fogják tartani, ha azt mondom, hogy az önkényuralom negyvenéves rendszerének legpusztítóbb eleme nem a társadalommal szemben alkalmazott nyílt erõszak volt, hanem az a gyakorlat, amelyet a köznyelv egyszerûen a "hazugság" szóval jelöl. Az a gyakorlat, amely a tapasztalat tényeire más megnevezést, más értékelést kényszerített, s amelyben végsõ fokon az áldozatot kényszerítették arra, hogy rabtartóját dícsérve szenvedje el alávetettségét.
Voltak és vannak, akik úgy vélték és vélik, hogy a hazugság erõsíti az államot. Azonban ez nem így van. Még akkor sem, ha föltételezzük, hogy csak az alattvalók félrevezetettek, a rajtuk uralkodók megkapják a megfelelõ tájékoztatást. Mit látunk azonban? A hazugság öl. Elpusztította azt a rendszert is, amelynek már a neve is hazug volt, amikor szocialistának szólíttatta magát, és népköztársaságnak az önrendelkezésétõl megfosztott, gyarmatosított nép országát.
Jelenleg azonban egy demokratikus ország felépítésén fáradozunk. S egy demokrácia még érzékenyebb a közlések, tettek igazságtartalmára. Az állampolgárok becsapása, de a külvilág becsapása is romboló hatású. Jean- Francois Revel szerint - és itt idézek -: "Ha a demokrácia az a rendszer, amelyben a polgárok döntik el a bel- és külpolitika általános irányvonalát azáltal, hogy szavazatukkal kiválasztják a különbözõ jelöltek programjai alapján azt, aki kormányozni fog, akkor ennek a rendszernek csak úgy van értelme és csak akkor haladhat elõre a polgárok érdekében, ha a választók helyesen vannak tájékoztatva mind a világ, mind nemzetük ügyeirõl. Katasztrófához vezet, ha az állampolgárok hamis információk alapján döntenek."
Márpedig - amint látjuk - 1994-ben ez történt. (Nagy taps az ellenzéki padsorokban.)