DR. SZOLNOKI ANDREA (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselõtársaim! A magyarországi szociális és egészségügyi rendszert már tíz-húsz évvel ezelõtt is két oldalról jövõ bírálatok érték mind külföldrõl, mind belföldrõl. Szavahihetõ és komoly szakmai testületek Magyarországon kívül szerte a világon, ha a magyar szociális ellátó rendszert elemezték, elsõ és legfontosabb vádként annak túlköltekezõ voltát fogalmazták meg. S valóban, Magyarországon a GDP 33,9 százalékát költjük jóléti és szociális kiadásokra, ezzel megelõzve a közepesen fejlett európai országokat és megközelítve a jóléti államáról híres Svédországot.
E külföldi vádakat még el tudtuk volna viselni, ha mi, magyarok, itt e hazában jónak és igazságosnak éreztük volna a nagy elosztási rendszerek mûködését. A szociálpolitika mindenkori célja a piaci kapcsolatrendszerbõl kimaradó csoportoknak és egyéneknek is kapcsolódási lehetõségeket, feltételeket teremteni ahhoz, hogy legyen közük a közügyekhez, s a társadalom nemcsak vér, izzadtság és könnyek elviselésében osztozik velük, hanem abban a szûkösen rendelkezésre álló jóban, ami még maradt és ami esetleg majd keletkezik.
Magyarországon jelenleg több mint harmincféle ellátási forma létezik. Ebbe természetesen a társadalombiztosítási ellátásokat is beleértem. Ezek egyike sem tiszta. Vannak átfedések, jellemzõiket tekintve sokszor bonyolultak. Pillanatnyilag túl sokan részesednek Magyarországon túl sok szociális juttatásban, miközben a magyarok egyre nagyobb száma kerül a minimális megélhetési szint alá egyebek között azért, mert a juttatások nagysága elégtelen ahhoz, hogy a leginkább rászorulók körében megelõzze a nyomort. Hány orvos képedt el, amikor a közgyógyellátott beteg hálapénzt adott a kezelés után, s aztán Mercedesszel távozott.
A közgyógyellátottak száma '93-ban még csak 385 ezer fõ volt, míg '94-ben már 452 ezer fõ. Ez közel 35 milliárdos kiadást jelent ma a magyar társadalombiztosításnak. Érthetetlenül, de elviseltük, hogy, úgymond, jómódú családok szinte aprópénzként családi pótlékot vehetnek fel egyke gyermekük után. Míg 1990-ben a családi pótlék 64,3 milliárdot tett ki, ma, '94-ben már 111 milliárdot jelent. Szemet hunytunk, hogy mentõ szállítsa a saját lábán is elsétálni tudó beteget a kórházból, mikor kevés volt a mentõ egy nagyobb közúti balesetnél, vagy késõn ért oda egy, az életéért küzdõ szívinfarktusos beteghez. '93-ban a mentõszállítások több mint fele, 58,3 százalék lakásból vagy lakásba való szállítás volt, míg a sürgõsségi mentõszállítások csak a 28 százalékot tették ki a közterületekrõl, és a közlekedési balesetek helyszínérõl 10,1 százalékot.
Pironkodva, de elviseltük, hogy a munkanélküliség elõl tartós táppénzbe vagy rokkantnyugdíjba meneküljenek dolgozóink. Az új rokkantnyugdíjasok számának legnagyobb ugrása '85 és '90 között következett be, '91-ben tetõzött, amikor a jelentkezõ új rokkantak száma 71 871-re emelkedett. Láttuk és dühöngtünk sokan azon, hogy betegállományban adómentes feketemunkát végez a szobafestõ, s a háztájiban kapált a tsz-tag. A táppénzesek száma 3 millió fõ körül mozog évente, a táppénzes napok száma pedig 80-90 millió naptári nap évente.
Tisztelt Képviselõtársaim! 1989-90-ben a változást nemcsak a nagy politikában, a gazdasági életben, de az élet mindennapjait érintõ szociális és egészségügyi ellátó rendszerben is kívántuk. Sokan megelõzõ nyilatkozatokban, felszólalásokban és a médiában csak a gazdasági kényszerrel s az ország nehéz pénzügyi helyzetével magyarázták a változások szükségszerûségét. A kényszer pedig nem jó tanácsadó. Függetlenül minden gazdasági kényszerûségtõl, a szociális és egészségügyi ellátó rendszer változtatása elkerülhetetlen Magyarországon. Elkerülhetetlen azért, mert a piacgazdaság körülményei között nem lehet a korábbi egyenlõsdi és igazságtalan elosztási elveket fenntartani, annak belsõ ellentmondásai - a pazarlás és az ínséges állapotok - egymás mellett élésével.
A korábbi parlament már döntött, hogy a nyugdíj és az egészségügyi ellátás biztosítási alapon illeti meg a magyar állampolgárt. A döntés abszolút helyes volt, a végrehajtás kezdõ lépéseit az elõzõ kormány megtette, s a jelenlegi kormány folytatni kívánja.
Korábban már megkezdõdött az alapellátásban a háziorvosi szolgálat teljesítményfinanszírozása. Ma ennek folytatása következik be, amikor a fogorvosi ellátásban annak privatizációjáról beszélünk, és éppen e stabilizációs csomag nyitja meg a lehetõséget a fogorvosi ellátás várva várt privatizációjára.
Az alternatív mentõszolgálatok, de maga az Országos Mentõszolgálat is képes a betegszállítás ellátásra, hogy mind több mentõautó és mentõorvos szabaduljon föl és jusson a sürgõsségi betegellátásra. Már az elõzõ kormány megfogalmazta, hogy a magyarországi betegellátást a kórházakból a járóbeteg-szakellátás és a háziorvosi ellátás felé kell irányítani. Most meg kell teremteni az otthoni ápolás s az ápolási otthonok rendszerét, hogy csökkentsük a kórházi ágyak számát. Nemcsak azért, mert ez gazdaságos. Nemcsak azért, mert pénzt takarít meg az államháztartásnak, a társadalombiztosításnak, hanem elsõsorban azért, mert ez jó a betegnek, aki otthonában gyorsan és humánusabb környezetben gyógyul.
Tisztelt Képviselõtársaim! A magyarországi szociális és egészségügyi rendszerek átalakítása megkezdõdött. Nemcsak a külföldi pénzintézetek jóindulatú tanácsára és fenyegetõ dorgálására, hanem azért, mert senki nem volt megelégedve hatékonyságával, belsõ szerkezetével és elosztásának igazságosságával. A kormány olyan kiszámítható újraelosztásra tesz kísérletet, ahol a lehetõségekkel arányban a rendszerváltás veszteseinek támogatását vállalja, és nyíltan bevallja: nincs mód mindenkinek egyenlõen osztani.
A kormány által kijelölt átalakítási irány a szabaddemokraták szerint jó, vállalása bátornak mondható. A szociális és az egészségügyi rendszer átalakulásának technikai részleteirõl további vitákat kell folytatnunk nemcsak itt a parlamentben, hanem szakmai szervezetek és civil testületek bevonásával. Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)