DR. ROTT NÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Igen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mádi László igen tisztelt képviselõtársam nagyon világosan, nagyon logikusan foglalta össze azt a kisebbségi véleményt és annak fõbb pontjait, amely szerint ez a törvényjavaslat nem alkalmas tárgyalásra.
A Független Kisgazdapárt teljes mértékben osztja ezt az álláspontot, még akkor is, hogyha ennek a Mádi képviselõ úr által felemlített négy pontnak nem mindegyikét ítéljük egyenlõen fontosnak és jelentõsnek. Megítélésünk szerint az egyik legfontosabb ellenérv az, hogy átfogó törvénymódosításra lett volna szükség.
(12.40)
Egy másik ilyen rendkívül súlyos probléma is felsejlik ebben a törvényjavaslatban, ami most már sorozatosan megjelenik a kormány által elõterjesztett úgyszólván összes törvényjavaslatban is, nevezetesen az, hogy a kormány hatalmi centralizálásra törekszik, a törvényhozási útról egyre több jogkört akar a rendeleti kormányzás vagy talán még azon túlmenõleg is a közvetlen kormánybeavatkozások számára biztosítani. Ezt rendkívül veszélyes tendenciának látjuk, és úgy érezzük, ez alapvetõen fenyegeti annak a demokratikus, parlamentáris rendszernek a kiépítését, amelyre pedig - azt hittük -, hogy valamennyien egyformán törekszünk.
Nem szeretném Mádi László igen tisztelt képviselõtársam által elmondott érvek sorát megismételni, ezért csak néhány kérdésre fogok utalni. Megdöbbenéssel hallgattam Héthy Lajos államtitkár úr indoklását, amikor a jelenlegi magyar gazdasági szituációról és ezen belül a munkanélküliség problémájáról azt állította - ha jól értettem -, hogy ez nem strukturális jellegû, nem a szerkezetváltással függ össze, hanem egy általános visszaesésnek a következménye. Valójában egy olyan mértékû gazdasági struktúraváltozásnak a következménye ez, éppen ellenkezõleg, mint ahogy azt az államtitkár úr állította, amelyik ennek az egész magyar gazdasági szituációnak az egyik alapvetõ problémája. Csak arra szeretnék utalni - mindnyájan nagyon jól tudjuk -, hogy a kohászat, a bányászat, tehát mindazok az ágazatok, amelyek az elõzõ 40 év során a vas és acél országa akció keretében kiépültek, kénytelenek összezsugorodni, mert egyáltalán nem felelnek meg egy normális piacgazdaság követelményeinek és egy normális piacgazdasági struktúrának. Olyan földrajzi, geopolitikai, gazdaság-földrajzi elhelyezkedésû ország esetében mint Magyarország, tehát igen is nagyrészt egy strukturális munkanélküliséggel állunk szemben, ez alapvetõen az, és egy strukturális válságnak a következményével. Ez az egyik, amit szóvá kell tennem az államtitkár úr kijelentései közül.
A másik egy megjegyzése, inkább egy odavetett mondata volt, hogy az a cél, hogy a foglalkoztatáspolitikában igazodjanak a távlati koncepcionális elgondolásokhoz. Ezt a kijelentést rendkívül biztatónak tartom, de hozzá kell tenni, hogy akkor azt szeretnénk tudni, hogy melyek ezek a távlati koncepcionális elgondolások, mert ezekkel nem találkoztunk.
A tartalmi kérdésekre rátérve, el kell önöknek mondanom, hogy amikor ezt a törvényjavaslatot átolvastam és áttanulmányoztam, két dolog döbbentett meg. Az egyik az, hogy ha valaki elolvassa a munkanélküliség szociológiai irodalmát - és ezt Héthy Lajos államtitkár úrnak, aki ezen a téren kiváló munkákat végzett, nagyon jól kell tudnia -, akkor ezekbõl a szociológiai munkákból kiderül, hogy a munkanélküliek széles táborában mindenütt két legsebezhetõbb réteg található, ismerhetõ fel. Az egyik a pályakezdõ fiatalok rétege, a másik pedig a nyugdíjhoz közel álló, de még nem nyugdíjképes idõsebb vagy mondjuk középkorú, tehát az 50 év fölötti réteg. Nagyon jól tudjuk - mázsaszám mérhetõ amerikai szakirodalom foglalkozik vele -, hogy ennek az 50 év körüli rétegnek milyen súlyosak az elhelyezkedési gondjai még egy olyan jól bejáratott liberális piacgazdaságban is, mint az Egyesült Államok, de ez így van minden országban, Európában is. A másik pedig a pályakezdõ fiatalok rétege, de mindkét réteg - és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni - nemcsak élethelyzetében, nemcsak egzisztenciálisan a legsebezhetõbb és a legesendõbb, hanem pszichésen is.
Gondolják el, hogy a gyerek elvégzi az iskolát és utána arra kénytelen ráébredni, hogy a társadalomnak nincs szüksége a munkájára! Vagy képzeljék bele magukat - ehhez empátia is kell - abba az 50 év körüli embernek a sorsába, aki 30 éve becsületesen dolgozott. Most abba a kritikus korszakba jutott, amikor még nem nyugdíjképes, de már a munkaerõpiac kegyetlen logikája szerint nincs is rá szükség, akkor mi történik vele, mi lesz az õ egyéni sorsa. Ezek nemcsak gazdasági kérdések, ezek nemcsak szociológiai kérdések, hanem mély emberi problémák is, amelyek súlyos egyéni lelki terhet is jelentenek. Ez a törvényjavaslat éppen ezt a két réteget sújtja legsúlyosabban. Megnehezíti a pályakezdõ fiatalok elhelyezkedési gondjainak minimális kompenzálását, az amúgy sem túl nagy segélyezési összeget még lejjebb szorítja, az idõskorúaknak, vagy mondjuk az 50-55 év korüli korosztályoknak az elhelyezkedésében pedig azt a keserû, de mégiscsak fogódzót jelentõ elõnyugdíjazási konstrukciót váltja fel egy segélyezési metodikával, amely még kiszolgáltatottabbá teszi azokat az embereket, akiknek a koruknál és léthelyzetüknél fogva amúgyis nehéz az elhelyezkedése. Meg kell mondanom, hogy ezen az alapon ez a törvényjavaslat nemcsak mindenféle egyéb szempontból vitatható értékû, de azt kell rá mondanom - bár nagyon nem szeretem ezt a kifejezést használni -, hogy sajnos, ez még embertelen is. Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps az ellenzék padsoraiból.)