DR. KÁDÁR BÉLA (MDF): Elnök Úr! Tisztelt csonka Országgyûlés! Keserû hangon szólok most, részben azért, mert egy ilyen fontos témánál, amelyben az ország pénzérõl, a lakosság pénzérõl, mindannyiunk pénzérõl van szó, az érdeklõdés ilyen csekély. És keserû és szomorú hangon szólok, mert pótköltségvetéshez kell hozzászólnom, amely nem örömünnep sem a lakosságnak, sem a politikai erõknek, sem a gazdaságnak.
Új pénzügyi kormányzatunk többlépcsõs felvonulást ígért a magyar gazdaság régi és új problémái ellen. Az elsõ lépcsõ meghirdetésekor, a 25 pontos filozófiai irányelvek esetében sokan bizakodást tápláltunk arról, hogy végül, sokhavi tétlenkedés, cunctatorkodás után megindul a felvonulás, a gyógykezelés a magyar gazdaság bajainak kiküszöbölésére. Sajnos, a második lépcsõ, a stabilizációs csomag, és a harmadik lépcsõ, a pótköltségvetés, ezeket a reményeket szertefoszlatta. Most már csak aggályaink vannak, hogy a pénzügyi kormányzat milyen stratégiai tankönyvekbõl tanul, netántán a Bruszilov-féle gõzhengerre emlékezik, amely idestova 80 évvel ezelõtt 24 lépcsõben találta célszerûnek az elérendõ stratégiai célok megvalósítását.
Nos, tisztelt csonka Országgyûlés, én most nem kívánok, talán várakozásoktól eltérõen, olyan témákba belemenni, hogy az ellenzék miként látja a jelenlegi gondok orvoslásának módját, hiszen oly sok idõ után azért nagyjából látható, hogy összecsiszolódik az ellenzék véleménye arról, hogy jelenlegi gondjaink megoldása alapvetõen más megközelítést igényel, a termelõképesség-javítását, a versenyképesség-javítását, gazdasági növekedés serkentését, a szellemi tõkeképzést, tõkefelhalmozást, mûszaki fejlõdés ösztönzését tehát kínálatösztönzéssel, serkentéssel, gyarapítással, nem pedig keresletkorlátozással látja elérhetõnek az ország jelenlegi súlyos gondjainak megoldását. Itt alapvetõ szemléleti különbség húzódik, amelynek kiküszöbölésére természetesen ilyen viták nem adnak alkalmat. Én tehát abból indulok ki, talán filozófikus szemléletbõl, hogy ez a pótköltségvetés önmagában, in sich selbst, hogyan minõsíthetõ. Nézzük, hogy helyesek-e a pótköltségvetésben megfogalmazott célok, és rendelkezésre állnak-e az azok megvalósításához szükséges eszközök? Ennek alapján tudunk csak minõsíteni.
Nos, amikor a kormányzat gazdaságpolitikájában megfogalmazza a költségvetési és a fizetési mérleg-, egyensúlyhiány csökkentését, amikor a kormányzat bejelenti, hogy az ország közvetett versenyképességének javítása érdekében korszerûsíti az államháztartást, pénzügyi rendszert, olcsóbb kormányzatot igér, amikor vállalkozik arra, hogy megteremti a tartós növekedés feltételeit, akkor ezek mind olyan célok, amelyekkel némi felkészültséggel és felelõsségérzettel rendelkezõ közgazdász egyetérthet. De most jön a folytatás, hogy vajon az, amit itt olvashatunk a pótköltségvetési füzetben, a célmegjelölés mellett helyesen állítja-e rendszerbe, harcrendbe ezeket a célokat, megfelelõ arányokat alakít-e ki, és megfelelõ eszközöket jelöl meg, itt keletkeznek bizony az aggályaink. Sokszor hivatkoztam már arra a deáki bölcsességre, hogy a gazdaságpolitika, miként a politika, az arányok mûvészete.
(12.10)
Nos, amikor kérdezek arról, hogy egy olyan pótköltségvetés, amelynek a kiadási oldalán szerepel egy csaknem 50 milliárdos kamatfizetési költségtöbblet, amelynek csökkentését a kormányzat gyakorlatilag egy 18 és fél milliárdos szociális természetû költségmegvonással óhajtja csökkenteni - helyes-e ez az arány, hogy a kamatköltségek növekedése tulajdonképpen háromszorosan múlja fölül a szociális költségvetés megnyirbálásából fakadó hozamot? Helyes-e az, hogy ilyen nagy számú tûszúrást helyezünk el a szociális szférában egy olyan tétel csökkentése érdekében, amely önmagában, egy tétel is háromszorosan múlja fölül a szociális költségvetés megnyirbálásának a hozamát? Ezt bizony aránytévesztésnek szokták nevezni, és a régebbi minõsítési rendszerben ez semmiképpen nem nevezhetõ mûvészetnek, ennek a kiadástervezési fõépítésznek legfeljebb "A magyar költségvetés szóra sem érdemes mûvésze" név jár ki.
De ugyanez van tulajdonképpen a bevételi oldalon is. Mit látunk a bevételi oldalon? Hogy szinte a bevételek teljes egésze származik abból a hozamból, amely egyszeri hatású, a leértékelésbõl és az átmenetileg mûködtethetõ importpótlék kivetésébõl adódik! Hol találhatunk olyan hozamot, amely netalántán a gazdaság mûködési rendszerének, a pénzügyi rendszer átszervezésének eredményeit tükrözi? Ez bizony aránytévesztés és az önmagában helyes célok nagyon nem szerencsés rendszerbe foglalása.
Arról nem is szólok, hogy indokolt-e ilyen esetben dramatizálni egy pótköltségvetés jelentõségét, és ezt a szélrózsa minden irányába mondom. Ha egy bevételi oldalon az összes változás gyakorlatilag 9 százalékot jelent, a kiadási oldalon az összes tervezett kiadásnak nem egészen 2 százalékát jelenti, ha a szociális költségvetésnek annyira feltupírozott megnyirbálása gyakorlatilag az összkiadásokat 1 százalékkal csökkenti, indokolt-e akkor ilyen gazdagon bánni a "történelmi jelentõségû reformok" szóhasználatával? Úgy gondolom, itt az ideje, hogy mentesítsük a pótköltségvetést és a stabilizációs csomagot a történelmiség jelzõjétõl és az ehhez fûzõdõ különféle dramatizáló nyilatkozatoktól. Itt a megszokott egyoldalú, restriktív, fiskális szemléletû gazdaságpolitika egy újabb fejezetével állunk szemben.
Végrehajthatóság... Nézzük meg akkor, van-e itt végrehajthatóság! Mi alapozza meg ennek az önmagában jól vagy rosszul, de így elõadott pótköltségvetésnek a végrehajthatóságát? Nem akarok belemenni olyan nehezen számszerûsíthetõ és most bizonyítható fejtegetésekbe, mint a fiskális és a monetáris politika összhangja. Nem akarok most részletesen belemenni abba, hogy az a bizonyos elõzetes párbeszéddeficit, az érdekképviseleti szervekkel lefolytatható párbeszéd hiánya önmagában stíluskérdés-e, stílusdeficit-e - vagy esetleg végrehajthatósági deficit-e. Egy olyan pótköltségvetés, amely ilyen erõteljesen számít a jövedelmek visszafogására, a nettó reáljövedelmek 14 százalék körüli emelkedésére, az bizony ennél nagyobb erõfeszítéseket tehetett volna annak érdekében, hogy itt legalább valamilyen támasza legyen annak a feltételezésnek, hogy az itt elõterjesztett számok be is jönnek! Ez bizony nem történt meg. És nem látom ráutaló nyomát sehol annak, még nyilatkozatokban sem, hogy végiggondolta volna a gazdaságpolitika, ha sikerül a legszebb álma, hogy adott vagy várható, valóságos infláció mellett a jövedelmek, a nettó jövedelemkiáramlás csak 14 százalékos lesz, hogy mi következik be ebben az esetben a belsõ piacon. Hát ebben az esetben a belsõ piac drasztikusan zsugorodik! Talán valamivel kevésbé, kisebb mértékben zsugorodik, mint a reáljövedelmek csökkenési mértéke, ez a 10 százalék fölötti nagyságrend; de ha kevésbé zsugorodik, annak az az ára, hogy csökkennek a megtakarítások, és a lakosság a megtakarításait éli fel! Nem vet ez fel más típusú problémát? Hol van ennek a kezelésére utaló nyom? Kibírja-e azt a magyar gazdaságnak belföldi piacra termelõ része, a külpiacokon mozogni még nem tudó új magyar magánvállalkozó, hogy a belsõ piaca ilyen mértékben zsugorodik? És ennek a várható hatásai nem fognak lecsapódni a költségvetésben?
Kérdések, amelyekre a pótköltségvetésben választ nem kapunk, legfeljebb csak a szél susogásától...
És hol vannak azok az eszközök, amelyek reményt adnának arra, hogy ezek a célok megvalósulnak? Látunk-e, hallunk-e exportösztönzési programról, amely egyébként sok éve hever - sajnálatos módon csak részleges megvalósítás formájában - egy minisztériumban, vagy strukturális átalakítási programról? Van valami? Valami növekedésösztönzõ? Sajnos nincs. A külkereskedelmi kirendeltségek bezárásától nem fog javulni a magyar fizetési mérleg. Attól legfeljebb tovább romlik nemzetközi megítélésünk, külgazdasági manõverképességünk.
Én sajnos akármilyen buzgalommal olvastam ezt a pótköltségvetési füzetet, nem láttam érdemi végrehajtási eszközöket nevesíteni, és nem tudok szabadulni attól a gyanútól, hogy pénzügyi kormányzatunk egyetlen végrehajtási eszköze az, hogy el kívánja inflálni a közelmúltban bekövetkezett jövedelemkiáramlást.
Elinflálás... Nem egyszerûen tévedés, hogy a kormányzat esetleg ismerethiányból - mint egyes rosszhiszemû bírálói mondják - megfeledkezett a bevezetett eddigi intézkedések inflatorikus hatásáról. Ahogy visszanézek az elmúlt tíz hónapra, több olyan esemény van, amely gyanúmat nem megalapozatlanul táplálja. Önmagában a kormányzati cunctatorkodás. Fabius Maximust 2200 évvel ezelõtt Rómában a cunctator jelzõvel minõsítették; dicsõítették, hiszen a csatából való kitéréssel, a nehéz feladatoktól való elhatárolással megmentette Hannibáltól a Római Köztársaságot. De az a cunctatorság, ami az elmúlt tíz hónapban volt tapasztalható bizonyos szükséges és népszerûtlen lépések megtételében, az annyit jelentett, hogy az inflatorikus hatások most egy idõben, egy negatív koncentrációs hatással jelentkeznek!
(12.20)
És bizony inflációgerjesztõ hatású voltak a múlt évi osztogatások mindenfelé, és inflációs hatásúak a pénzdrágítás politikája, amely természetesen jövedelmeket csoportosít át a pénztulajdonosok és a pénzfelhasználók javára. De hát ez már 46 milliárd forintos kamattöbbletet jelentett. Vagy ez is csak a Pénzügyminisztérium rossz becslési képességének tudható be?
És végül a fõ inflációgerjesztõ hatás, tisztelt képviselõtársaim, az a nagy számú és teljesen szerencsétlen nyilatkozat, amely az ország pénzügyi helyzetérõl elhangzott, amely bizalmatlanságot gerjesztett nemcsak a nagyvilág üzleti, pénzügyi köreiben, hanem a lakosságnál is, ami felerõsítette az inflációs várakozásokat. Ezt még szinte számszerûsíteni is lehet! Éppen itt lenne az ideje ezeket abbahagyni és takarodót fújni az ilyenfajta riogatásokhoz, amelyek mind inflációt erõsítenek. De ha egyszer egy infláció kikerül az ellenõrzési zónából, annak viszont nagyon súlyos következményei vannak.
Nos, mit jelezhetünk elõre a jövõbe? Mennyire lehet sikeres ez a pótköltségvetés? Nem vitatom, hogy a jelenlegi nemzetközi konjunktúrális helyzet alapján a fizetésimérleg-javítási cél reális, el is érhetõ, és különösen biztos talajra tudjuk helyezni, ha ehhez megfelelõ, végrehajtható exportösztönzési, intézkedési terv kerül. Tamás vagyok abban, hogy a költségvetési deficit-elõirányzat teljesül. Nagymértékû bizonytalanságok vannak a költségvetés bevételi oldalán, nemcsak a privatizációban, hanem egyéb exogén hatásokból adódóan. Akik ismerik az elmúlt évtizedek tervezéstörténetét, azok nem igényelnek bõvebb bizonyítást arról, hogy exogén hatásokat nem lehet tervezni. A Magyar Tudományos Akadémia se tudta soha megtervezni elõre a jövõ évi vagy az elkövetkezõ ötéves tervidõszak tudományos eredményeit. Ugyanígy nem lehet - és nem lehet pontosan - megtervezni a privatizációs bevételeket, külkereskedelmi folyamatokból, lakossági magatartásformákból várható hatásokat. Itt bizony mindannyiunknak számolnia kell azzal, hogy ez a deficit nem 156 milliárd lesz, hanem annál lényegesen több, és aligha lesz lényegesen alacsonyabb, mint az eredeti összeg. Ezt bizony jobb lett volna megalapozni.
Summázatul: hogyan minõsítem én ezt a pótköltségvetést? Már jelentõsen eltértünk az eredeti szándékoktól, és ilyenkor - megbocsátanak, tisztelt képviselõtársaim - az ember idõnként némi intuíciónak is helyt ad. Ez a pótköltségvetés olyan, mint egy álarcosbáli felvonulás. Az újkori vagy a középkori egyetemtörténet azzal a nagy filozófiai vitával kezdõdött a párizsi egyetemen a XIII. században, hogy mi fontosabb, a dolgok neve vagy a dolgok tartalma. Nagy csemege lett volna ez a pótköltségvetés a párizsi egyetem akkori tudós doktorainak, mert ekkora távolságot a kettõ között bizony én még nem láttam az utóbbi évben. (Derültség a jobb oldalon.)
Mirõl beszélünk, kérem, stabilizációs tervrõl, stabilitási csomagról, egyensúlyjavítási pótköltségvetésrõl, aminek inflációgerjesztõ hatása van, és az inflációs ráta 60-70 százalékkal nagyobb lesz, mint tavaly? Ezt hívjuk stabilitásnak? Ez bizony nem az! Minek nevezhetjük ezt a költségvetést: államháztartási reformsorozatnak, állammûködtetési költségolcsóbbításnak? Mekkora hányada a pótköltségvetésnek az, ami államháztartási reformot, jövõbemutató reformot, a jövõ megélését megkönnyítõ reformot jelenthet? Még értelmezni is nagyon nehéz: tördelék.
Nem találhatunk ebben a költségvetésben nyomot arra, hogy megalapozzuk a tartós növekedés elõfeltételeit; felzárkózunk Európába; olyan gazdaságot teremtünk, amelyet befogadhat Európa fél évtizeden belül, ami a kormányzatnak is nemes célja. Lehet úgy ilyen folyamatokat elindítani, ha megsarcoljuk pont a jövõépítés hordozóereit; a szellemi tõkefelhalmozást; az oktatást; olyan restrikciókat tételezünk fel, amelyek az ez évi beruházások visszaesésével vagy legalábbis stagnálásával járnak; olyan egyensúlyjavító lépésekre támaszkodunk, melyek idõbeli hatása korlátozott? Hiszen ami itt hatásjavító, azzal két év múlva nem számolhatunk, a privatizációs bevétel nem örökzöld bevételi forrás! Hol van itt a jövedelemtermelõ képesség erõsödésébõl várható többletbevétel?
Bizony ez nem más, mint a török hódoltság korából megismert harácsgazdálkodás, egyszeri jövedelemlefölözés, vagy ha modernebb szóhasználattal akarok élni: a felperzselt föld taktikája. Mert amit elvontam, amit felperzseltem, ott többet fû már nem terem az elkövetkezõ években. S nagyon nehéz örökség hárul így a jövõre. Elnézést kérek ezért az utolsó intuícióért.
Erõsödik az emberben a gyanú a nagy számú prezentációs, összeállítási, koncepcionális hiba nyomán, amelyet még a tisztelt kormánypárti képviselõk is elismernek idõnként. De lehet-e ennyi hibát elkövetni csak egyszerûen ismerethiányból, idõzavarból, a helyzet kényszerítõ hatása alatt? Nagy kérdés, mert vannak olyan gonosz manók, akik azt mondják, hogy ha valaki le akarja járatni Magyarországon a stabilitásteremtés, egyensúlyjavítás, felzárkózás céljait, akkor talán így kellene ezeket a lépcsõket felvonultatni.
Itt lenne az ideje, hogy a kormányzat küszöbölje ki ezeket a gyanakvásokat. Igen, megkésett, elhamarkodott lépéssorozattal állunk szemben. Nem kellett volna, ha csak ennyi tellett ki! Ha ezt a kormány elõtte mérlegelte volna, akkor várhatott volna még egy-két hónapot annak érdekében, hogy az ország sorsát jobban szolgáló pótköltségvetést kapjunk. Sajnos nem ez történt. Még pislákol valami remény, hogy a vita során javíthatjuk ezt. Kérem tisztelt képviselõtársaimat, ne oltsák ki ezt a reményt!
Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)