DR. SZILÁGYINÉ CSÁSZÁR TERÉZIA (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Államtitkár úr pótköltségvetési expozéjában már leszögezte ugyan, hogy e beterjesztett pótköltségvetés egy nem szokványos pótköltségvetés. Egyetértünk, valóban nem az! Mert a pótköltségvetés elsõ és legfeltûnõbb vonása az, hogy nincs rá szükség. Az általános indoklás 2. fejezetében ugyanis az elõterjesztõ azt állítja, hogy a gazdaság elsõ néhány hónapjának folyamataiból arra lehet következtetni, hogy az év végi hiány 15 milliárd forinttal fogja meghaladni a tavalyit és mintegy 37 milliárddal az idei elõirányzatot.
Mivel a költségvetés - tudjuk - soha nem teljesül idõarányosan és különösen az év elsõ három hónapjában nem, az eddigi túllépések elemzése nélkül ez önmagában nem indokolná a változtatást. Az eltérés sem olyan drámai, mint ahogyan az be van állítva, különösen nem, ha csak egy tényt veszünk figyelembe, a privatizációs bevételek elmaradását, amelyet egyébként a pótköltségvetés, mint valóban teljesíthetetlennek látszót, nem változtatott meg. A költségvetés indokoltságát egyébként ezen az alapon az Állami Számvevõszék sem igazolta vissza. Szükségességét õ is csupán a struktúra változtatása, átalakítása szempontjából tudja elfogadni.
Mielõtt magáról a pótköltségvetésrõl és más tényezõkkel való összefüggésérõl szólnék, a konstruktív ellenzékiség jegyében nagyon szeretnénk leszögezni, hogy önmagában a cselekvést mi is üdvözöljük, hiszen hónapok óta ezt szorgalmaztuk a kormány részérõl. De a tettek ilyen formáját, ilyen stílusát sem egészében, sem részleteiben elfogadni nem tudjuk. Ha e drasztikus lépések a cselekvés, a tettek és a hozzá kapcsolódó pótköltségvetés, amirõl most szó van, a privatizáció beindításáról, a gazdasági növekedést célzó törvénymódosításokról, az államháztartási és a jóléti rendszer pozitív irányú reformlépéseirõl - például a családi jövedelemadó bevezetésérõl vagy a feketegazdaság felszámolását célzó törvényi szabályozásról -, a belsõ államadósság kamatterheinek csökkentésérõl és nem a fogyasztás, a jövedelmek csökkentésérõl, inflációgerjesztésrõl, bizonyos területeken jelentõs munkanélküliséget gerjesztõ megalapozatlan létszámleépítésekrõl, az önkormányzatok s azok intézményei elleni támadásokról és a lassan formálódó polgári középréteg kialakulásának megakadályozásáról, s végül, persze nem utolsósorban a gyermekek és a családok támogatásának radikális elvonásáról szólnának, akkor szívvel-lélekkel támogatnánk.
És most nézzük meg, hogy vajon miért is kell most vitatkoznunk a pótköltségvetésrõl. Az érvek és az indoklás - természetesen attól függõen, hogy melyik oldalról hangzanak el - eltérõek egymástól. Azt mi értjük, hogy a kormány a pótköltségvetésben a Bokros-csomag törvényi hátterét akarja biztosítani és a koncepció pénzügyi követelményeit akarja szentesíteni. Csupán azt nem értjük, részben, hogy miért ilyen késõn, másrészt hogy miért olyan korán, hisz ha csak egy tényt említek, akkor a csomag részletes vitája még csak most fog következni. Engedjék meg nekünk, hogy az ellenzékben legalább a remény éljen, hogy az egész csomag radikálisan módosulhat. Különösen ha figyelembe vesszük az eddig megismert szakszervezeti véleményeket, javaslatokat, egyes kormánypárti képviselõk felszólalásait. S igaz ugyan, hogy az elmúlt idõszakban számtalan jel figyelmeztetett már bennünket, még ma is szeretnénk komolyan venni miniszterelnök úr '94. szeptember 27-ei (sic!) szavait.
Azt mondta: "A mostani kormánytól eltérõen mi nem konfrontálódni akarunk a társadalom különbözõ rétegeivel, hanem mi mindenkivel, a társadalommal, érdekvédelmi szervezetekkel egyetértésre törekszünk, hiszen ez lehet az egyik garanciája a kormány hosszú életû mûködésének." Természetesen én elfogadom, ha ez a pénzügyminiszterekre nem vonatkozik, hisz õk jönnek és mennek, s végül is az elõterjesztõk õk. "Nagyon fontosnak tartanám - mondta a miniszterelnök úr - , hogy a törvények elõkészítésekor az ellenzék véleményét kikérjük, és lehetõség szerint törekedjünk a megegyezésre. Ha az MSZP és az SZDSZ kétharmados többséget érne el a parlamentben, mi akkor is az ország érdekeit fogjuk szem elõtt tartani, és törekedni fogunk az egyeztetõ tárgyalásokra az ellenzéki pártokkal."
Mi, ellenzéki pártok úgy véljük, hogy most valóban az ország nem rövid, hanem hosszú távú érdekeit kellene szem elõtt tartani, valóban errõl van szó és mi ellenzékiek sajnos csak itt és ilyen módon tudunk véleményünknek hangot adni. Lehet persze, hogy ezek az ígéretek ma már nem is igazán aktuálisak. Legalábbis erre engednek következtetni miniszterelnök úr április 19-én elhangzott mondatai, amit talán megrovásnak is felfoghattunk volna. "Politikai csetepaté uralta el a tisztelt Házat gazdasági érvek és ellenérvek ütköztetése helyett." Mi, kereszténydemokraták ezt a vádat visszautasítjuk.
Természetesen ahhoz, hogy igazán komoly gazdasági érvek és ellenérvek ütköztetésérõl lehessen szó, több dolog hiányzik. Például a tolerancia a kormányzati oldalról, ahol olyan mondatot is hallottunk, hogy a kormány nem gondolta, hogy ilyen hosszú vita fog folyni errõl az intézkedési csomagról. De leginkább az a baj, hogy a beterjesztõ igen szûken mérte az ütköztetéshez szükséges információkat, amibõl a képviselõk, közöttük kormánypárti képviselõk is a központi költségvetés pozícióját jelentõsen befolyásoló, például elkülönített állami pénzalapokról, települési, tb-önkormányzatok pénzügyeirõl is információt kaphattak volna. Úgy tûnik, a kormány valóban spórolós, legalábbis ami a törvényi elõírások végrehajtását és a képviselõk lelkiismeretes, felelõs döntését megalapozó információkat illeti.
De például a pótköltségvetés indoklásában nincs egyetlen adat sem a Távközlési Alapról, holott a javaslat 16 milliárd forinttal rövidítené meg. Vagy azt sem tudjuk pontosan, hogy hogyan is korszerûsítenék az államigazgatást, amivel akár még egyet is érthetnénk, hogy hány közalkalmazottól és hány köztisztviselõtõl akarnak megválni az idén, milyen feladatok váltak feleslegessé, ahol létszámot lehet megtakarítani, de ennek ellenére e lépést elõre törvényesíteni szándékoznak.
Sok tehát a bizonytalansági tényezõ a pótköltségvetésben, ezt már sokan elmondták. Ma már azt sem igazán lehet tudni, hogy ki is gondolja komolyan a kormányzópártok közül például a tandíj bevezetését. Szekeres Imre frakcióvezetõ úr, aki a '95. szeptember 1-jei bevezetést elkerülhetõnek tartja, vagy Fodor Gábor miniszter úr az SZDSZ részérõl, aki viszont nem? Mi azt gondoljuk, hogy a 2000 forintos tandíj bevezetése a felsõoktatásban szeptember 1-jétõl nem megvalósítható, mert nem készítették elõ kellõen. Annak egy évvel való elhalasztását fogjuk javasolni, és remélem, kormánypárti képviselõtársaink ebben támogatni fognak bennünket.
Hiányoljuk továbbá - amennyiben még megpróbáljuk komolyan venni a kormány ígéretét - a feketegazdaság felszámolásáról szóló kormányzati elképzelések részletes kidolgozását, mivel mindeddig csupán arról van információnk, hogy a feltehetõleg 30 százalékos, öt- vagy hatszáz milliárdos részarányt kitevõ feketegazdaságból származó költségvetési bevétel növelésére több szervezet közremûködésével egy operatív bizottság fog majd felállni. Üdvözöljük persze, hogy a Vám- és Pénzügyõrség létszámbõvítést kap, hogy az intézmény jelentõs támogatást kap, hogy legalább a rendõrségtõl és az APEH-tõl nem történnek elvonások. Bár azt gondoljuk, hogy önmagában csupán ezek az intézkedések nem lesznek elég hatékonyak. Talán ez is lehet a magyarázata annak, hogy ezen erõs feketegazdaság elleni fellépéstõl az elõterjesztõ például a vám- és importbevételeknél csupán 2 milliárd forint többletbevétellel számol akkor, amikor maga a szervezet is 15 milliárdos többletbevételi lehetõséget prognosztizál. Ugyanez a helyzet persze a személyi jövedelemadó esetében, ahol szintén csak 2 milliárd többletbevétellel számolnak. És említhetném a játékadó már-már nevetségesen csekély bevételnövekményét, a 300 millió forintot, ismerve azt a tényt, hogy felmérések szerint a legális nyerõautomatáknak mintegy ötszöröse üzemel ma az országban illegálisan.
(12.50)
Jogos lehet tehát a kérdés, komoly-e a szándék, vagy a tiszta kéz továbbra is csak a piszkot, a szennyet takarja, és csak politikai demagógia marad.
A költségvetést továbbá azért is kell átalakítani - gondoljuk mi - elõreláthatóan fél évre, mert államtitkár úr szerint az 1995. évi költségvetés elfogadásakor olyan kompromisszumos megoldásokat is tartalmazott, amelyek miatt a költségvetés puhává vált a folyó fizetési mérleg alakulásához, az államadósság szintjéhez és terheihez. Mi erre azt mondjuk, azért, mert az 1995-ös költségvetés is megalapozatlan és irreális volt.
A mi véleményünk szerint a pótköltségvetés benyújtását indokolják továbbá a kormány által eddig elkövetett hibák, nevezhetjük szakmai baklövéseknek is: az, hogy leállt a privatizáció, és a tervezett privatizációs bevételek töredék része sem folyt be a központi költségvetésbe. S már most is azt gondoljuk, hogy a következõ alkalommal benyújtott pótköltségvetést is nagymértékben ez fogja indokolni, hiszen nemhogy privatizációs törvény sincs még - tudom, tegnap elfogadta a kormánykoalíció -, de nincs privatizációs stratégia sem. Például: "Az energiaszektor privatizációjának megítélésében még ma sem egységes a kormány" - nem én mondom, a pótköltségvetés indoklása. "Vitatott még... - írják - ... az energiaszektor privatizációjának számos koncepcionális kérdése." De sebaj - folytatódik az indoklás -: "A privatizációs bevétel elmaradása miatt további drasztikus intézkedések bevezetése válik majd szükségessé."
Én aggódva kezdtem el számolni, hogy a következõ pótköltségvetésben mit lehet még megvonni a szociális, egészségügyi, oktatási, kulturális szférától, gyermekektõl, családoktól - a jövõnktõl. Hisz fel sem merül bennem a gondolat, hogy bátor pénzügyminiszterünk a következõ drasztikus csomagjában a miniszterelnök úr által oly sokat hangoztatott vagyon- vagy ingatlanadó bevezetését szorgalmazná vagy terjesztené elénk az igazságos közteherviselés szlogenjével.
Indokolja továbbá a pótköltségvetés benyújtását az is, hogy nem készült folyamatos hatásvizsgálat, elemzés, vagyis uraim, nem készült el a leltár: vajon a kormány s a két pénzügyminiszter eddigi elõterjesztései hányszor és milyen összegben okoztak átgondolatlan, hibás döntéseikkel kárt a gazdaságnak, az országnak, amelyeket most a családokkal és a tisztességes adófizetõ polgárokkal akarnak megfizetni?
Csak egy-két konkrét példát engedjenek meg nekem! Gaál Gyula képviselõtársam adótörvényt módosító javaslata sürgõsséggel került a Ház elé, s ennek kapcsán tudtuk meg, hogy az átalányadózás elõkészítetlenül ez évben bevezetett formája hetente 100 millió forint költségvetési hiányt okoz. Ez éves szinten 5 milliárd forintot jelentett volna, szemben a várandósági pótlék és a gyed 4 milliárdos ez évi elvonásával. Vagy például a kormány titkos határozata, amely a Budapest Banknak ez évben 12 milliárd forintot juttatott, majdnem annyit, mint amit a gyermekes családoktól összességével vesznek el! Teszi ezt az igazságos közteherviselés jelszavával! Tudom, jog- és törvényszerû - hangzott el -; és uraim, morálisan?!
Bokros Lajos pénzügyminiszter úr május 2-án egy, a Népszabadságnak adott interjújában, igaz, hogy a történtek után, de még kiderülésük elõtt a bankszférára vonatkozó kérdésekre válaszolva a következõket mondta: "Drasztikus lépéseket tervezek. Nem engedek teret több konszolidációs megoldásnak, s úgy gondolom, hogy az eddigi alacsony hatékonyságért, ahol indokolt, a személyi, szervezeti következményeket is le kell vonni." Sajnálom, hogy nincs itt, remélem, üzenetem eljut hozzá: Tisztelt Miniszter Úr! Mi is így gondoljuk.
"Furcsállanám... - folytatja a pénzügyminiszter - .., hogy amikor az egész gazdaságban a költségvetési területen racionalizálunk, takarékoskodunk, növeljük a hatékonyságot, akkor ez alól éppen a bankrendszer lenne kivétel. Ezt nem tartaná igazságtalannak a közvélemény?" - kérdezi a pénzügyminiszter. Megnyugtathatom õt, hogy nemcsak annak találja, hanem másnak is titulálja. Mondhatnám, ha itt lenne, hogy: Miniszter Úr! Ezek nagyon szépen hangzó mondatok - de esõ után..?
Változatlanul úgy tûnik azonban, hogy a bankszféra ma is kivétel a teljesítmény növelésében. Erre utal például a bankok társaságiadó-többlete befizetésének óvatos becslése is.
De a sorból ki kell még emelnem a fõvárosnak juttatott 10 milliárdos támogatást is.
Összességében tehát: miközben az egyik oldalon folyik a felelõtlen pénzkiáramlás, annak egy részét most családokkal akarjuk megfizettetni.
Tisztelt Kormány! Kedves Államtitkár Úr! Vajon nem lett volna itt az ideje a csomag és a pótköltségvetés ilyen sürgõs, puccsszerû benyújtása elõtt szétnézni a saját háza tájékán, s az eddig okozott károkat számszerûsíteni és azokkal korrigálni a '95-ös költségvetést?
E megalapozatlan pótköltségvetésnek a gyors benyújtását tehát ezek után már csak egyetlen körülmény indokolja: az, hogy a családokat érintõ költségvetési kiadásokat csökkentõ intézkedéseket a kormány már június 1-jével hatályba kívánta léptetni; persze, ha a népjóléti miniszter úr reményei valóra válnak és most már berekesztjük a csomagról és a pótköltségvetésrõl szóló vitáinkat.
Azt már gondolom, mondanom sem kell, hogy a jóléti rendszer ellen irányuló drasztikus intézkedéseket mi, kereszténydemokraták nem fogadjuk el. Nemcsak azért, mert mi kitartunk az igazságos közteherviselés elve mellett, hanem mert ezen intézkedések megalapozatlanságáról, elõkészítetlenségérõl, azok hosszú távú negatív hatásairól már többször szóltunk. De azért sem fogadhatjuk el, mert pénzügyminiszter úr szerint gõzerõvel folyik a jóléti rendszerek reformjának elõkészítése, s a szakmai alternatívákkal május végére a közvélemény elé állnak. Nem puccsszerûen - mondja õ -, mert csak egyszer lehetett ilyet csinálni, hiszen a nagy reformlépéseket nem lehet bunkósbottal keresztülverni, hanem alaposan meg kell beszélni a szakmával és az érdekképviseletekkel.
Milyen kár, hogy ez nem korábban történt meg, a jóléti rendszerek szétverése elõtt. Mert akkor talán, például a családi adózás kérdésében, még egyet is tudtunk volna érteni. Én megpróbálok optimista lenni, és remélem, hogy a pénzügyminiszteri bunkósbot nem tud majd lecsapni, mert a benyújtott kormánypárti és ellenzéki módosítások kölcsönös támogatása esetén úgy fogjuk átcsoportosítani e költségvetés számait, hogy a családok elleni támadások a jóléti rendszerek reformja elõtt megmaradhatnak (sic!), annál is inkább, mert e megvonásból származó kiadáscsökkenés a költségvetés hiányának mindössze 6 százaléka, s az eredeti költségvetés kiadásainak nem egészen 1 százalékát teszik ki. Mert vannak még rejtett tartalékok ebben a rossz pótköltségvetésben is! Ezekre be fogjuk nyújtani módosító indítványainkat.
Természetesen - végül - elutasítjuk és visszavonni kérjük a helyi önkormányzatok ellen tervezett lépéseket. Akkor, amikor 1995-ben a helyi önkormányzatok költségvetése az elõzõ évit csupán 7 százalékkal haladja meg, nemhogy az inflációt nem veszi figyelembe, hanem még plusz feladatokat is ró rájuk, persze nem hozzákapcsolt megfelelõ finanszírozással, megengedhetetlen, hogy további forrásokat vonjanak el tõlük akár véglegesen, akár csak átmenetileg néhány napra. Különösen sérti ez többek között a kistelepülések önkormányzatait, például saját megyém, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye több száz kistelepülését, amelyeknek már nincs lehetõségük helyi adót kivetni, nincs eladható vagyonuk, mint például a Fõvárosi Önkormányzatnak.
(13.00)
Szeretném még felhívni a figyelmet, hogy e javaslat igen komoly politikai veszélyeket is rejt magában, mert csendes lépés lehet egy diktatórikus vezetés irányába.
Végül megállapítható tehát, hogy ez a vita valóban nem a költségvetésrõl szól, hanem a gazdasági folyamatokba erõszakosan, meggondolatlanul és rögtönzõ módon beavatkozó, magát szakértõnek nevezõ kormánypolitika akarja legitimizálni rögtönzéseit, és ezzel a társadalomnak mérhetetlen károkat fog okozni. Ehhez nem leszünk partnerek. Köszönöm a türelmüket. (Taps a jobb oldalról.)