DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! A dolgok szerencsés alakulása, hogy nem oly késõi órán kell elmondanunk ezeket a gondolatokat, mint ahogy az a múlt héten tervezõdött. Bár, akik kivártuk azt a tíz órát, azt hiszem, túlestünk volna rajta.
A túlesés talán azt jelenti, hogy nem is olyan könnyû ez a nem is túlságosan nagyon hosszú módosítás. Elhangzott már a vita folyamán, és le is van írva az anyagban: mintegy kétéves tapasztalat összegzéseként látták az elõterjesztõk szükségesnek, hogy bizonyos pontokon módosuljon a munka törvénykönyve. Elhangzott az is, hogy másféléves egyeztetés van e mögött az anyag mögött. Akik ismerik az egyes fázisokat, azt látták, hogy a módosítás mértéke fokozatosan csökken. Magyarán: az volt a kormányzati taktika, hogy amiben nincs egyezmény, azt kihagyjuk és eltesszük késõbbre. Ezek után tényleg érthetetlennek tûnik, miért nem sikerült végül is megszerezni az érintett partnerek egyetértését.
Végül is, ami a kezünkben van, nem a munka törvénykönyvének valóban átfogó módosítása, és nem nyerte el a szakszervezetek megítélése szerint egyébként kötelezõen elnyerendõ egyetértést. Képviselõi minõségemben ezen a "kötelezõen elnyerendõ" kifejezésen el tudok mélázni egy kicsit, hiszen egyetlen törvényhozó szerv létezhet Magyarországon, ez az Országgyûlés, s nem föltétlenül bölcs dolog kiadni a jogosítványokat más testületeknek. Ez az érem egyik oldala.
Az érem másik oldala viszont az, hogy egy szocialista vezetésû kormánytól valóban elvárható, hogy a munkavállalók támogatását meg tudja szerezni. Munkaadói támogatása ugyanis többé-kevésbé a beterjesztett módosítványoknak van. Munkaadói oldalról azt halljuk, hogy jó, ha ezt gyorsan meghozzátok, de ez még kevés annak érdekében, hogy valóban jobbá legyen Magyarországon a munka világa.
És itt van egy elem, amirõl szeretnék egy kicsit beszélni. Nem tisztem ugyan, de talán felelhetek azokra a költõi kérdésekre, hogy miért erõlteti úgymond a kormány, hogy menjen át ez a módosítás. Magam is azok közé tartozom - errõl a részrõl sokat nem mondanék -, akik azt mondják, hogy teljességgel értelmetlen most megváltoztatni azokat az üzemitanácsi választási szabályzatokat, amelyekrõl az elõbb Lévai Katalintól is hallottuk, talán nem is biztos, hogy még egyszer sorra kerülnek, magyarán, hogy lesznek-e üzemi tanácsok egyáltalán. Akkor ki fogja használni ezeket a paragrafusokat?
Errõl a részrõl talán annyit hadd mondjak: igen, ha az üzemi tanácsok kérdését komolyan vesszük ebben a törvényben, akkor az üzemi tanácsokról, azok feladatairól, azok jogosítványairól kell szólni, és vagy azt mondani, hogy nem kellenek, s akkor most mért vannak egyáltalán benne - azért, hogy a szakszervezetek eloszthassák a maradék vagyonkát - vagy pedig azt kell mondani, hogy ezek fontosak, mint ahogy ezt a törvény indokló része mondja is. És akkor a fontos jogosítványaikat kellene megmondani, nem pedig azt, hogy milyen sormintát kell írni a választási jegyzõkönyvre, mert szinte végrehajtási utasításszerû részleteket hoz. Magam elõtt látom az Érdekegyeztetõ Tanács valamelyik albizottságát, ahol kicirkalmazzák ezeket a pontokat, tulajdonképpen pótcselekvés formájában, mert nem a munka világának valódi problémáiról tárgyaltak. S ezekbõl egy kis ízelítõ van a többi paragrafusban. Itt térek vissza az elõbbi gondolatmenetemre: mifajta változásokra van szükség egy országban, egy Európai Közösség felé törekvõ országban - konkrétan itt Magyarországon - a munka világában?
(18.30)
Két kihívással kell szembenézni, tisztelt képviselõtársaim. A szociális biztonság, a munka világában valamiképpen egy stabilitás képe, a szolidaritás különféle szintjeinek megvalósítása az egyik oldal és egy ország iparának, vállalkozásainak a versenyképessége a másik oldal. Nem hiszem, hogy egy felelõs politikai tényezõ érzelmi alapon állhat az egyikhez és a másikhoz.
Nyilvánvaló, hogy a munkavállalót védeni kell, nyilvánvaló, hogy ezer ponton jogokat kell adni számára - adott esetben egy munkaadói önkény gátlásaképpen -, de egy munkaadót sem lehet felelõtlenül megnyomorítani, különféle szabályok túlzott gyûrûjébe zárni, mert akkor ez az ország soha nem fog tudni olyan termékeket produkálni, amelyek versenyképesen helytállnak a külpiacokon. Ebben a kettõsségben vajúdtak a hegyek - és úgy érzem, hogy egér született. Úgy érzem, hogy nem oldódtak meg a problémák.
Nézzük meg ezen általános szempontok után ha nem is az egész törvényjavaslatot, de néhány elemét! Az szerepel a törvény indoklásában, hogy hatékonyabb munkavállalói érdekképviseleteket akar a törvény elõsegíteni. A szakszervezet - az 1. és 4. §-ok tájáról beszélek - minden munkavállalót tájékoztathat a különféle, õket érintõ ügyekrõl. Az eddigi szabályok csak a tagok tájékoztatására adtak lehetõséget, ez az intézkedés tehát egy szakszervezetijogosítvány-bõvítés, és a munkahelyen bent lévõ szakszervezetek számára egyfajta expanziós lehetõséget biztosít - nem mással, mint a meggyõzés erejével, de megszólíthatja az ott lévõ összes munkatársat.
Van azonban egy szûkítés is, mert azt mondja, hogy a szakszervezeti képviselõ akkor is beléphet a munkahelyre, ha ott szervezete nincs, de tagja van. Ebbõl számomra az következik, hogyha tagja nincs, akkor nem léphet be, magyarán: ha egy üzemnél a szakszervezet nincs kiépítve, akkor már nem is lesz kiépítve, ha csak a lakóhelyén meg nem találja azt a munkavállalót és ott be nem lépteti. Tehát most egy kettõsség indul meg a lakóhely szerinti szervezõdés és a munkahely szerinti szervezõdés között.
Ha a szakszervezeteink tovább folytatják a pártosodást - hogy így mondjam - , a nagy szerzõdések kötését az A párt és a B szakszervezet vagy mondjuk így, hogy A párt és A szakszervezet között, valamint B párt és B szakszervezet között, akkor itt egyszer majd valakinek a párttörvényt is végig kell gondolni: független szervezet-e a szakszervezet vagy egy párthoz szorosan kötõdik? Ha szorosan kötõdik, akkor semmi helye a munkahelyeken a párttörvény szerint, ha semmi helye a munkahelyeken, akkor nem is szakszervezet.
Tehát egy zavaros helyzet alakul ki, ezért lenne szerencsésebb, ha a pártstruktúra maradna pártstruktúra, és a szakszervezeti szerkezet egy egységes munkavállalói érdekképviseletként és nem párttagozódásként fejlõdhetne a jövõben. Én legalábbis ebben a modellben nagyobb védelmet látnék a munkavállalók számára, mint ha a politikai erõket odasodorjuk.
Ezt most ne tessék támadásnak felfogni azon képviselõtársaimmal szemben, akik személyükben kötõdnek egy-egy szakszervezethez, mert ez részben egy kicsit más dolog: én az intézményes kötõdés és távlatainak veszélyeire hívom fel a figyelmet.
A szakszervezetek jogosultak ellenõrizni a munkakörülményeket, az azzal kapcsolatos szerzõdéseket és végrehajtásukat. Ez eddig is így volt, de az eddigi munkatörvénykönyvben elõ volt írva az, hogy a szakhatóságot egy ilyen ellenõrzésrõl értesíteni kell. Most nem kell értesíteni. Mi történt? Megtáltosodtak a szakszervezetek? Most olyan tudás birtokában vannak, amelyben eddig nem voltak? Vagy fölösleges az a hozzáértés, amit a szakhatóság képvisel? Netán a szakhatóságok felejtették el a hozzáértésüket? Nem teljesen világos, hogy a szûrõn, a rostán hogy ment át ez a paragrafus.
Izgalmas kérdés a munkaviszony-létesítés és -megszüntetés jogalkalmazásának problémáit taglaló néhány paragrafus, ahol - nagyon leegyszerûsítve a dolgot - arról van szó, hogy a határozott idõre szóló munkaviszonyoknál eddig lényegében arra lehetett számítani, hogy a hátralévõ idõszakot ki kell fizetni. Ez bizonyos esetekben nagyon nagy társadalmi elégedetlenséget váltott ki, és most a törvénytervezet azt mondja, hogy egy évet kap, aztán "menjen, ne is lássam".
Azt gondolom, hogy ha valaki hibázott a munkahelyén - határozott ideig is dolgozván, már szerzõdéssel rendelkezvén - és el kell bocsátani, akkor annak az egy évi fizetés kézbeadása is sok, mintegy jutalomként - "menj, már többet ne ártsál, megér ez nekünk ennyit!" jelszó alatt. Ha pedig nem errõl van szó, hanem valami másról, akkor meg nem stimmel a dolog. Mert mi az a más, amirõl szó lehet?
Itt azzal a gyanúval kell élnünk, hogy ezt a rendelkezést fel lehet használni valamilyen rendszervisszaváltó akcióra is. Jó lenne, ha ez nem így lenne. Engedje meg a kormány az ellenzék részérõl azt a figyelmeztetést, hogy ha politikai indíttatású állásleváltásokba megy bele, akkor ennek a dolognak sose lesz vége. Itt nem lehet arra hivatkozni, hogy az elõzõ idõszakban, azelõtt és mindig is volt ilyen. Tudniillik ha ez a sorozat nem áll le, akkor ciklusról ciklusra kezdõdik a dolog elölrõl, ez pedig nem használ a munkahelyeknek, nem használ a nyugodt munkafeltételeknek és semmiképpen nem használ az ország politikai hangulata javításának.
Ugyanis a tekintetben nem lehet kétség, hogy '98-ban kormányváltozás lesz, de hogy ez meg fogja-e változtatni... (Dr. Torgyán József tapsol. - Zaj, derültség, közbeszólás a bal oldalról: Felébredt Torgyán úr!)..., nem tudom, hogy ez taps tárgya-e, de azt hiszem, lényegileg ebben mindnyájan egyetértünk: valamilyen formában a kormány változni fog. (Zaj, közbeszólások a bal oldalon.) Így van. De nagy hiba volna, ha a körömreszelõgyárban ezért a fõmérnöknek is változnia kellene. Errõl beszélünk '90 óta: egyszer le kell zárni ezt a dolgot. Nincs meg az a bizalom az országban, képviselõtársaim, hogy egy ilyen rendelkezés nem azt a célt szolgálja, hogy el lehessen küldeni azt a szerencsétlent, akinek egyetlen bûne van, hogy - mit tudom én, bocsánat, hogy ezt mondom - kereszténydemokrata. Tudom, hogy ez hiba egyesek szemében, de azért talán mégsem elbocsátási indok. (Zaj a bal oldalon.)
Lehet errõl évõdve és barátságosan beszélni, de ez azért komoly dolog. Itt azt tessék megjegyezni, hogy félünk - nem egyedül és nemcsak a parlamentben. Nem elég a bizalom az országban, és ez mindannyiunknak rossz: rossz az ellenzéknek és sokkal rosszabb a kormánypártnak... - úgyhogy nekünk nem is annyira rossz. De azért mégis rossz, mert nem az a célunk, hogy egy bizalmatlan, egy rosszkedvû országban éljünk, hanem az a dolgunk, hogy stabilizálódjon a helyzet, amennyire lehetséges.
Azt hiszem, hogy a munkaidõkerettel kapcsolatos rendelkezések - amelyeket tételesen hadd ne ismertessek önökkel, hiszen a jelen lévõ gyér hallgatóság nyilván úgyis fokozott érdeklõdést tanúsít a munka világa iránt, tehát jól tudja, hogy mirõl van szó - valóban a versenyképesség irányába tett lépést jelentenek, és nagyon nem tetszik nekem, amikor a Munkaügyi Minisztérium valamelyik vezetõje erre azt mondja, nem is várható a szakszervezettõl, hogy egy ilyen dologba belemenjen, ne is erõltessük. Ez nem pont errõl a részrõl hangzott el, de mint elv, elhangzott. Azt gondolom, hogy a munkavállalókat is józan és értelmes emberek képviselik: be kell fektetni azt az energiát, amivel a konszenzushoz el lehet jutni.
(18.40)
Hiszen ha igaz az, hogy a versenyképesség javítása növeli a cég megmaradásának esélyeit, javítja a kereseteket, akkor a munkavállalónak is érdeke. Ha pedig nem igaz, akkor a Munkaügyi Minisztérium sem hordja a bölcsek kövét a zsebében, hogy meg tudja mondani, hogy pont háromszáz óra az a keret, amennyire a kollektív szerzõdésben szükséges az eddigi kétszáz óra helyett felemelni. Tehát ezért lenne sokkal jobb - még egyszer mondom, nem lemondva a parlament szuverenitásáról - úgy dönteni ezekrõl a kérdésekrõl, hogy tudjuk, az érintettek támogatásának elérése a másfél éven át tartó vitában nem sikerült.
Nehéz helyzetben van az ellenzéki képviselõ, mert nem volt ott a tárgyalásokon. Vajon a kormányt hibáztassa, mondván, hogy nem tudott értelmes érveket elõhozni, vagy netán rosszat képviselt? Vagy a szakszervezeteket hibáztassa, hogy túl merev álláspontot foglaltak el? (Kiss Gábor: Mindkettõt!) Mind a kettõt, mondja kedves képviselõtársam. Én úgy szeretném már egyszer azt mondani, hogy egyiket sem hibáztatom! (Dr. Kiss Gábor: Az még jobb lenne!) De a helyzet sajnos nem ilyen.
A bizottság kisebbségi véleményének elõadójaként is elismertem, hogy a betegség miatti keresõképtelenség elsõ három napján eddig érvényben lévõ szabály nem úgy mûködött társadalmunkban, ahogy kellene. Nem azért, mert annak idején ezt a lehetõséget én terjesztettem a Ház elé, de azt gondolom, egészében véve a magyar társadalomra igaz az, hogy itt olyan emberek élnek, akik meg tudják ítélni, hogy egy mérsékelt láz, egy kis nátha, fejfájás esetén nem feltétlenül orvoshoz kell fordulniuk, hanem le kell feküdniük, be kell venniük néhány lázcsillapítót, és nagyon gyorsan helyreáll az egészségük. Ezért a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelõen eddig azt mondtuk, hogy ne kelljen annyi papírt kitölteni, az orvost bosszantani, aláírni, pecsételni, hanem az elsõ három napra vonatkozóan jelentse be, hogy "beteg vagyok, fõnök" és a dolog el van intézve.
Való igaz, hogy nagyon sok helyen a munkavállalók pluszszabadságként fogták fel ezt a három napot, vagyis a visszaélõk miatt kell most büntetnünk a vissza nem élõket. S ez nagyon sokszor így van. Itt kereszténydemokrataként arra kell rámutatnom, hogy nincs olyan törvény, amely pótolni tudja a társadalomban az erkölcsöt. Ha ugyanis itt mindenki megtartja a szabályokat, akkor ez a rendszer jól mûködik az érintettek örömére. Most pedig fel fogunk bosszantani sok embert, akik teljesen ártatlanok ebben az ügyben, csupán azért, mert tömegével éltek vissza e lehetõséggel.
Nos, a visszaélõk a hibásak, vagy netán a fõnök, aki elnézte? Tudniillik itt be van kalkulálva az a munkaadó, aki nem tûri el a visszaélést, mert õ pontosan tudja, hogy nagytakarítás van Kovácséknál vagy tényleg beteg. Nem történt meg, ezért fájó szívvel ezt az elemet, az errõl való lemondást el lehet fogadni. De azért egy kicsit az egész országra nézve rossz fényt vet, közösen szégyellhetjük magunkat azok helyett, helyesebben azok miatt - sajnos helyettük is -, akik a sorozatos csalásokkal ebbe a helyzetbe mindnyájunkat belekergettek.
Hasonlóképpen kétes az a rendelkezés is, amely a távolléti díjat vezeti be a korábbi átlagkereset helyett. Erkölcsi szempontból valóban problematikus egy olyan rendelkezés, ahol az ember csak azért keres többet, mert éppen szabadságon van. Az eddigi helyzet pedig ilyen volt, különösen nagyobb jövedelmek felvétele után a szabadságpénz - ahogy hívták - többletet biztosított, olyan többletet, amelyet az illetõ nem tudott volna felvenni, ha nincs szabadságon.
A törvénytervezethez kapott anyagok azt állítják, hogy ez a mostani rendelkezés 5-7 milliárd forint keresettömeg-csökkentéshez fog vezetni. Õszintén szólva ennek megértése számomra kicsit problematikus volt, hiszen végeredményben nem extra bérkeretbõl fizették ki az átlagkeresetet sem, vagyis mindenképpen ugyanaz a bértömeg állt rendelkezésre. Tehát hogy ez az 5-7 milliárd hogyan varázsolódik elõ, nem teljesen világos. Lehet, hogy ezen a címen valóban nem lesz kifizetve, de ottmarad ez az 5-7 milliárd a munkahelyeken, és más kifizetési csatornákon keresztül eljuthat az emberekhez. S ha ez így van, akkor erre kellene a hangsúlyt fektetni, netán a más csatornákat világosabban megfogalmazni. Úgy tûnik nekem, hogy egy kicsit meglibbentjük a Pénzügyminisztérium felé azt az eshetõséget, hogy itt kereshet valamit. De nagy valószínûséggel itt nem fog keresni semmit. Ha pedig nem fog keresni semmit, akkor jobb a helyzet. Ha mégis fog keresni, akkor nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy ez a megoldás a megspórolt pénzrõl való rendelkezés nélkül erkölcsileg elfogadható-e.
Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Végeredményben úgy érzem, hogy kiérleletlen anyagot kaptunk. Lehet, hogy az a baja, hogy túl sokáig érlelték, mert sokszor elõfordul, hogy túltárgyalunk egy anyagot. Lehet, hogy az a baja, hogy a minisztérium nem korábban vállalta fel a huszárvágást és nem mondja azt, hogy ha eddig nem egyezünk meg, akkor én egy világos koncepciót beviszek. Most egy kicsit ilyen maradékanyagot kaptunk, aminek nemcsak a kiérleletlenségét érzem veszélyesnek. Ha egybevetem azzal, hogy a foglalkoztatási törvénnyel sem sikerült egy érdekegyeztetõi megegyezéshez eljutni, hogy a Bokros-csomagról már ne is beszéljek, akkor elindulunk egy úton, amely rögösebb lesz, mintha a másik úton mennénk tovább. Mert azt jól tudjuk, hogy az érdekegyeztetés rögös út. De nincs más út, mint az érdekegyeztetés útja! És ez nem magyar dolog és nem feltétlenül az ellenzék szája, nem egyfajta kacérkodás az ellenzéki politikus és a szakszervezeti erõk között, hanem egész más. Erre hadd idézzek egy Európa Unió-s anyagot abból a fehér könyvbõl, amelyet az Európai Közösségek Bizottsága készített az Európa Tanács számára a versenyképesség-növekedés és foglalkoztatás középtávú stratégiájáról.
Ebben olvasható többek között az is, hogy az egyes piaci szereplõk egyeztetett intézkedései nélkül semmilyen szükséges átalakítás megvalósítására nincs lehetõség. Mondja ezt egy olyan országcsoport, amelyben tulajdonképpen majdnem minden lényegesen fejlettebb, mint nálunk, a szükséges átalakítások kisebbek, mint a nálunk szükséges átalakítások, ahol a kormányok megosztottak a tekintetben, hogy vannak köztük szociáldemokraták, vannak köztük kereszténydemokraták és más konzervatívok. és ezek együttesen mégis azt tudják mondani, hogy nem lehet megvalósítani az átalakulást a piaci szereplõk egyetértése nélkül. A kormány most elindul és átalakítási rohamban dolgozik. Feleslegesen dolgozik, ha ehhez nem tudja a társadalom egyetértését megszerezni. Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiból.)