BALSAY ISTVÁN (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! A T/953. számon az Országgyûlés elé terjesztett törvényjavaslattal kapcsolatosan, amely a környezetvédelmi termékdíjról és egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szól, a következõt érdemes megfontolnunk.
A Fidesz két szempont miatt támogatja és tartja alkalmasnak általános vitára a törvényt. Régóta kívánta és régóta szorgalmazta, hogy a tisztelt Ház elé kerüljön, ösztönzõ funkciója és környezetvédelmi bevételt teremtõ hatása miatt.
(19.50)
Mielõtt alaposan szemügyre vennénk az elõttünk fekvõ törvényjavaslatot, érdemes röviden felidéznünk a termékdíj, mint a környezet-gazdaságtanban ismertet szabályozóeszköz mûködésének lényegét. A gazdasági tevékenységeknek lehetnek olyan hatásai, amelyek a piaci tranzakcióban nem nyilvánulnak meg, hanem mint mellékhatások, a fent említett tranzakciókon kívülálló személyekre vannak hatással. Az ilyen külsõ gazdasági hatások társadalmi szempontból hatékonyságromlást eredményeznek a gazdaság mûködésében, amit a piac magától orvosolni nem tud, ezért társadalmi - azaz ebben az esetben kormányzati - beavatkozásra van szükség a makrogazdasági veszteségek elkerülésére. Ezt a célt szolgálja a termékdíjnak mint környezetvédelmi szabályozóeszköznek a bevezetése.
A környezetszennyezéssel kapcsolatos szabályozás elméletének alapja tehát az, hogy a szennyezõre hárítsa az általa okozott, de általa a piaci tranzakciókban meg nem fizetett károkat. Ennek egyik módja, ha a kibocsátott szennyezõanyagok mennyiségével arányos kibocsátási díjat vetünk ki. Ha e díjat pontosan sikerül megállapítanunk, akkor elméletileg a gazdaságilag optimális szennyezéskibocsátásra ösztönözzük a vállalatokat.
A gyakorlatban azonban több nehézséggel kell szembenéznünk. Az elsõ mindjárt az, hogy egy-egy szennyezõanyag által okozott társadalmi kár megállapítása igen bonyolult és számos hibalehetõséget rejtõ folyamat. Például meg kellene mondanunk, hogy az egészségügyi kiadások milyen hányada az, amelyet a környezet szennyezettsége miatt elõálló betegségek gyógyítására fordítottunk. S ha ezt megtettük, akkor ezt a kárösszeget szét kellene osztanunk az egészségkárosító anyagfajták között, továbbá, ha ez is megvan, akkor kell az egyes kibocsátók között szétosztani a kárt, vagyis megállapítani az egységnyi kibocsátásra esõ díjösszeget.
Látható, hogy a szennyezési díjak korrekt megállapítása majdnem tökéletesen lehetetlen. Mégis...
Maradt azonban még egy probléma akkor is, ha ugyan sikerül kikalkulálni az adott szennyezõanyag egységnyi mennyiségre esõ díját, de például a kibocsátott szennyezõanyag mennyiségének mérése, a kibocsátás ellenõrzése technikailag megoldhatatlan vagy nagyon költséges. Például biztosak lehetünk benne, hogy a gépjármûvek által kibocsátott szennyezésre emissziós díjat nehézkes lenne kivetni, hiszen minden egyes autó ellátása a kibocsátott mennyiséget mérõ és regisztráló mûszerrel igen drága mulatság lenne. Ezek példák, amelyeket felsorolok és ismertetetek.
Szerencsére legalább ez a nehézség elhárítható, ha a szennyezést okozó termék minden egysége nagyjából azonos szennyezést okoz. Ilyenkor a szennyezés alapjául szolgáló termékre lehet díjat kivetni, ahogy például azt a magyar Országgyûlés is megtette az üzemanyagok esetében. Tehát a gépkocsikon nehéz lenne az emissziómérés, ezért felhasználva azt a tudást, ami arra vonatkozik, hogy minden egyes liter üzemanyag elégetése többé-kevésbé azonos szennyezõanyag-mennyiség kibocsátásával jár, magára az üzemanyagra vetjük ki a díjat. Ebben az esetben beszélhetünk tehát termékdíjról.
A termékdíjnak két fontos funkciója lehet. Ahogy említettem, egyrészt fedezetet teremt az állam környezetvédelmi feladatainak ellátásához, továbbá - ha mértékét helyesen állapítják meg - a szennyezõ termék használatának kisebb mértékére ösztönöz. Mi ezt is hangsúlyozzuk, ezt a második elemet.
A termékdíj alapjául szolgáló jószágok körét miniszter úr expozéjában említette és a törvény is tartalmazza. Minden olyan szennyezést kibocsátó termék esetében termékdíjat vethetünk ki, amikor maga a szennyezés technikailag nehezen mérhetõ meg, vagy a kibocsátó például mobil, vagy a kibocsátók nagy száma miatt a mérés ellenõrzése nem gazdaságos.
A kormány törvényjavaslata ez esetben négy ilyen jószágot talál érdemesnek arra, hogy környezetvédelmi termékdíj alapjául szolgáljon. Mivel a magyar környezetvédelmi szabályozás még a folyamat elején tart, fontos kérdés, hogy valóban a legnagyobb környezeti problémát okozó, a legsürgõsebb intézkedést igénylõ jószágok kerültek-e a környezetvédelmi tárca látókörébe, illetve hogy a leginkább szabályozásra érdemes termékek mind megjelentek-e javaslatában. Vegyük tehát sorra a termékeket!
A városi levegõszennyezés fõ forrásává vált a közlekedésbõl származó emisszió, az autók és tehergépjármûvek üzemanyagára való díjkivetés tehát mindenképpen indokolható. Feltétlenül szükség van arra, hogy az okozott kárral valamennyire arányos teher háruljon a károk elõidézõire, ezzel is ösztönözve õket arra, hogy valamivel többet használják a környezetkímélõ tömegközlekedési formákat.
A rendszerváltás sohasem volt annyira látványos hazánkban, mint éppen a csomagolóeszközök terén. A boltok polcain soha nem látott mennyiségben jelentek meg a nyugaton már jól ismert, egyszerhasználatos csomagolásban forgalmazott termékek. A korábban általánosan használt betétdíjas üvegek piaca összeomlott. A fogyasztási szokások ilyen megváltozása érezhetõ volt az elõállt háztartási hulladék mennyiségében. Városainkban és falvainkban a szemét térfogata rohamosan nõtt, nem kis gondot okozva, hiszen a lerakók egyébként is betelõfélben vannak.
Érdekes paradoxon, hogy éppen akkor kell hulladékmennyiség-növelõ hatásokat elszenvednünk, amikor a lakosság körében a környezettudatosság már legalább olyan fokon megjelent, hogy élénken ellenzi új lerakók vagy hulladékégetõk létesítését, de mindenesetre megköveteli - nagyon helyesen egyébként - a legszigorúbb környezetvédelmi biztonsági eszközök beépítését, ami persze jelentõs költségnövelõ tényezõ.
Semmi sem sürgetõbb tehát, mint a hulladékmennyiséget növelõ anyagokhoz kapcsolódó külsõ gazdasági hatások megjelenítése. S mivel a csomagolóanyagok a háztartási hulladékok térfogatának akár a felét is kitehetik, szabályozásukra akár sokkal korábban is sor kerülhetett volna, mint ahogy azt a korábbi ciklusban a környezetvédelmi bizottság és a Fidesz éppen elégszer javasolta, annak elmaradását kifogásolta.
Nem vitatható a gumiabroncsok megjelenése ebben a javaslatban. Magyarországon a forgalomba került gumiabroncsok száma - és itt többen idézték ezeket a számokat -, ide értve akár a magánimportot is, az 1990. évi 1,8 millióról 1993-ra majd' 2,5 millióra emelkedett. Évente tehát 45 ezer tonna abroncs kerül le a gépjármûvekrõl, miközben a hasznosítás aránya csupán 30-40 százalék közötti értékre becsülhetõ, így mintegy 35 ezer tonna gumiabroncs kerül évente átmeneti tárolásra, illetve legális vagy még inkább illegális lerakásra.
Kétségeink támadnak viszont a hûtõközegek, illetve hûtõberendezések javaslatba kerülése kapcsán. A törvényjavaslat indokolása szerint a termékdíj kivetésének indoka a hûtõközegek ózonkárosító hatása. Az ózonréteg védelme azonban ennél sokkal határozottabb fellépést igényel a Fidesz véleménye szerint, mint a tervezetben szereplõ termékdíjas megoldás.
Az ózont nagymértékben bontó anyagokat egyszerûen be kellene tiltani, ahogy az az aerosolok hajtógázával meg is történt. Vagyis ez a lépés 1995. december 31-ével a hûtõközegek esetében remélhetõen megtörténik. Elég betérni azonban jelenleg egy Keravill-üzletbe, ahol megbizonyosodhatunk arról, hogy már ma is kaphatók olyan hûtõk, amelyek az ózonra veszélytelen, vagy csak kevés veszélyt jelentõ hûtõközegekkel vannak ellátva. Helyettesítõ terméke tehát van a freonnak. Azok forgalmazása hamarosan megszûnik, a termékdíjas ösztönözgetésre véleményem szerint semmi szükség. Arról nem is beszélve, hogy e javaslat nem kezeli azt a problémát, amit már eddig a lakosság birtokába került freontartalmú hûtõk jelentenek. Itt tehát határozottabb fellépést javasolunk.
Néhány terméket azonban joggal hiányolhatunk is a tervezetbõl. Elfogadjuk miniszer úrnak azt a szóbeli kiegészítésben megjelent véleményét, hogy ezeket fokozatosan kell bevezetni, viszont szükség van a nagy környezeti problémát jelentõ termékek közé sorolásával a kadmium- vagy higanytartalmú elemek, az ólomakkumulátorok, a festékek és egyes lakkok sorra vételére is.
Miközben hiányérzetünknek adunk hangot, azt is el kell ismernünk, hogy egyszerre 10-20 termékre nehéz elfogadható, számításokkal megalapozott javaslatot tenni, s azt az érdekeltekkel egyeztetni.
A törvényjavaslatnak egyes fejezeteivel most, az általános vitában is egy kicsit bõvebben szeretnék foglalkozni és véleményünknek hangot adni. Az az érzésünk támad, hogy a törvényben foglalt szabályok nem szolgálják teljeskörûen azt a célt, amit az elõterjesztõ az 1. §-ban a törvény céljaként megfogalmaz. Az ugyan igaz, hogy a kivetett termékdíjak pénzügyi forrásokat fognak teremteni a környezetvédelmi tárca számára, de mint azt hamarosan kimutatjuk, a környezetszennyezés csökkentésére, illetve a természeti erõforrásokkal való takarékos gazdálkodásra aligha ösztönöznek majd bárkit is.
Nehezen hihetõ, hogy lenne akár egyetlen olyan autós is, akit majd a 100 forintos benzinárban megjelenõ 1 forint 20 fillér termékdíj rettentene el a tankolástól és kényszerítene át a busz vagy villamos használatára. Olyan is csak nehezen képzelhetõ el, hogy a háziasszony hátrahõköl majd az üdítõs polc elõtt, miután észleli, hogy a szintén 100 forint körüli mûanyagpalackos üdítõ után most már 1-2 forint termékdíjat is ki kell adni.
(20.00)
Ugyancsak elhanyagolhatónak tartjuk a 250 forintot a gumiabroncsok árában.
A hûtõkre vonatkozó részletes szabályokat a továbbiakban nem vizsgálom, mert ez a termékcsoport véleményem szerint tévesen került ide, mint ahogy az elõbb említettem. Határozottabb fellépés szükséges e tekinetben.
A 7. §-ban megtudjuk, hogy aki például újrahasznosít, nem automatikusan kapja vissza a termékdíjat, hanem csak pályázhat, az is csak három évre, s csak utólagosan kapja vissza a termékdíjat az újrahasznosított termékei után. Akkor el kell gondolkodnunk, hogy vajon kit és mire szeretnének ösztönözni. Mert aki ilyen feltételek mellett fog újrahasznosítani, az inkább másképp minõsíthetõ, és nem egy józan vállalkozónak. Talán nemcsak a hulladéktermék termelõjét kívánja ösztönözni a kormány, vagy biztosítani akarja a jó nevû, eldobható csomagolóanyag-gyártókat és -felhasználókat arról, hogy itt nincs mitõl, azaz a határozott környezetvédelmi szabályozástól tartani, tessék csak továbbra is nem hasznosítható mûanyagpalackba meg papírdobozba töltögetni az élelmiszereket. Ezt ösztönzi ugyanis leginkább a környezetvédelminek is álcázott tervezet egy része. Itt is határozottabb fellépést javaslunk.
Az általános szabályokat sikerül felpuhítani elsõsorban a csomagolóanyagok kapcsán. Miniszter úr arról beszélt, hogy ez inkább érdeme ennek a javaslatnak. A véleményünk szerint azonban nem így van. Minden szennyezõanyag egyenlõ a véleményünk szerint. Úgy látszik azonban, vannak még egyenlõbbek. Így a csomagolóanyag-gyártók a legkülönfélébb fordulatokkal mentesülhetnek majd az amúgy is nevetséges nagyságú díj befizetése alól, lásd a 11. §-t. És vajon mibõl gondolja a kormányjavaslat, hogy a kötelezõ kezelési arányon felül keletkezõ hulladékok nem jelentenek szennyezést, azaz környezeti kárt?
Továbbá: véleményünk szerint az egyik legfontosabb rész, és az ad okot aggodalomra, hogy a befolyt pénzt miként kívánja elkölteni a kormányzat. A beszedett pénz ugyanis, ha ösztönzésre nem is elég ugyan, de a nagy termékmennyiség miatt, amire kivetik, jelentõs summát hoz majd a Központi Környezetvédelmi Alapnak. Mire gondolhatunk akkor a kormánnyal kapcsolatban a környezettudatosságról, amely egy szintre helyezi az újrahasznosítást az anyagok elégetésével, még ha ez utóbbit eufemisztikusan energianyerésnek is nevezi? S mit reméljünk akkor, hogyha ezeket az összegeket esetleg nem a termékek visszaszorítására vagy az alap növelésére kívánja fordítani a Pénzügyminisztérium? És itt lehetne különbözõ példákat felsorolni.
Fel kívánjuk vetni, hogy a külföldrõl érkezett termékdíjas termékek utáni befizetések kérdését is rendezni kell. Nem kevés vállalkozó jelentkezik már a különbözõ mûanyaghulladékoknak és a különbözõ gumitermékeknek a magyarországi kezelésére. Attól tartunk tehát, hogy a termékdíj révén elõállt forrásokat a tárca, ha nem lesznek megfelelõ elképzelések és koncepciók, ötletszerûen osztogatja majd szét. Ez ellen tenni kívánunk.Az elõttünk fekvõ javaslat érzékenyen reagál egyre fontosabban jelentkezõ környezeti problémákra, megoldást kínálni azonban a törvényjavaslat egyes fejezeteiben nem tud.
Feltétlenül szeretnénk majd a módosító javaslatok között hangoztatni és erõsíteni az újrahasznosításnak a közgazdasági környezetre gyakorolt hatását, és szeretnék talán még néhány mondatban beszélni, hiszen errõl szó volt, a termékdíj és az újrahasznosítási kvóták összefüggésérõl.
Az újrahasznosítás optimális szintje az a mennyiség, ahol a hasznosítás, újrahasznosítás határköltsége egyenlõvé válik a nem hasznosított mennyiség lerakásának, égetésének határköltségével, ideértve az eljárások külsõ környezeti kárait is. Az államnak az a feladata, hogy a figyelmen kívül hagyott költségeket elszámoltassa úgy, hogy valamilyen szabályozó eszköz segítségével azok integrálódjanak az árakba. A szabályozás célja tehát az, hogy a termék árában, illetve a csomagolás költségeiben a csomagoláshoz kapcsolódó környezeti költségek is megjelenjenek. Ennek egyik alkalmas eszköze lehet a nem újrahasznosított termékre kivetett termékdíj. Ekkor egyrészt fedezetet teremtünk az ártalmatlanításra, másfelõl ösztönzõ lökést adunk az anyag továbbhasználatának azzal, hogy megtakarítható a környezeti költség, illetve annak egy része.
A kialakuló újrahasznosítási arányt a hasznosítási költségek és a szennyezési, ártalmatlanítási költségek viszonya határozza meg. A vállalkozó dönt, meddig éri meg a használt csomagolóanyag begyûjtése és újrahasznosítása, illetve a környezeti költségek megfizetése.
A kormányzat felelõssége, hogy a környezeti károkat helyesen mérje fel, s így azokat a kiszabandó díjban korrekten jelenítse meg. Ha a környezeti költségek nem vagy alulbecsülten jelennek meg, akkor a környezetszennyezés nagyobb lesz, mint azt a gazdasági hatékonyság megkövetelné. Ha a díjat túl nagyra választják, a gazdasági terhek nagyobbak lesznek, mint amennyit az esetleges szennyezéssel okoznánk. Ez a gazdasági hatékonyság csökkenéséhez vezethet. Ezeket az elpazarolt erõforrásokat máshol hatékonyabban lehetne környezetvédelemre fordítani.
Véleményünk szerint a gazdaságilag és környezeti szempontból optimális újrahasznosítási arányt a hulladékelhelyezéshez kapcsolódó összes költséget megjelenítõ környezetvédelmi díj, ez esetben a termékdíj képes elõsegíteni. Ismét hangoztatjuk, hogy a "szennyezõ fizet"-en alapuló elv hozhat megoldást.
Az újrahasznosítási kvótákkal szemben elõnye a termékdíjnak, hogy az hatékonyabb, valamint kevesebb teret hagy a bürokratikus alkuknak.
Befejezésül szeretném megállapítani azt a német mintán alapuló összefüggést, táblázatot, hogy amennyiben az újrahasznosítási kvóták mennyisége nem optimálisan kerül meghatározásra, úgy a hulladék mennyisége fokozatosan nõ, és annak súlypontja elmozdul egy nem kívánt irányba. A nulla hulladékmennyiség 100 százalékos újrahasznosítást jelent. Ilyenkor az újrahasznosítási költség maximális, a hulladékos költségek, így a termékdíj nulla.
Tisztelt Ház! A Fidesz 17 módosító javaslattal kívánja elõsegíteni, hogy ez az általános vitára alkalmas és igen fontos törvény alkalmassá váljék, és elérje mind ösztönzõ funkciójánál, mind környezetvédelmi bevételteremtõ hatásánál fogva e törvényben megfogalmazott célokat. Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps a jobb oldalon.)