DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Úgy vélem ezekben a napokban, a viták különbözõ kavalkádja közepette, elõször is azt kell tisztázni, hogy mihez kér szót az ember, hogy az elnök asszony által korrektül felvázolt cím valóban takarja-e azt, amit a törvényjavaslatok általában takarni szoktak.
A harmadik költségvetési nekifutásnak vagyunk tanúi, és a napokban - talán éppen tegnap - a kormány pénzügyminisztere úgy nyilatkozott, hogy õszre újabb takarékossági program vagy valami ehhez hasonló készül. Nagyon nehéz elképzelni, hogy egy ilyen program nem érintené a költségvetést. Ennek következtében, amikor 1995. évi költségvetésrõl szólunk, felvetõdik a kérdés, hogy az utolsó-e ez a pótköltségvetés, avagy szeptembertõl egy újabb pótköltségvetés beterjesztésére kerül sor, hogy aztán az év végén szükségszerûen az 1996. évi költségvetést is tárgyalja a Ház.
(10.50)
Nem hiszem, hogy alaptalan az a feltételezés, hogy nagyon nehéz eligazodni az egymás mellett futó és egymást korrekcióval sújtó programok, különbözõ kijelentések és ígéretek közepette. Én csak zárójelben, tisztelettel azt javasolom, hogy ha a kormánynak ilyen szándékai vannak, akkor kormánynyilatkozatként lásson napvilágot, mert félõ, hogy pénzügyminiszteri improvizációk megzavarják elõrelátásunkat. Én természetesnek veszem, hogy bizonyos úr ezzel egyetért, és köszönöm.
Ezek az improvizatív kijelentések egyébként is különbözõ hullámokat zavarnak. Folyik egy úgynevezett Bokros-program, aminek a kifejezése önmagában veszélyeket rejt magában, hisz szociálliberális koalíciós kormány programjáról kellene beszélni és mindig azt a kifejezést kellene használni, vagy a szocialista párt és a Szabad Demokraták Szövetsége által alakított kormány programjáról. Nagyon megtévesztõ, rossz ízû, adott esetben félrevezetõ is, amikor személyrõl neveztetik el egy program. Egyébként errõl nekünk vannak rossz tapasztalataink, ezért tanácsolom ennek mellõzését.
Ha figyelembe veszem, hogyan indult mindaz, ami ebben a költségvetésben vagy pótköltségvetésben megfogalmazódik, akkor két dologra mindenképpen föl kell hívni a figyelmet: a kormány rendkívül kedvezõ helyzetben volt ahhoz képest, mint a korábbi kormány, hisz egy jelentõs médiatámogatás-háttérrel mûködött és mûködik, és úgy vélem, a domináns baloldali szakszervezetek részérõl is megkapja azt a fajta relatív támogatást, amelyiket ugyan a szakszervezet esetében hol tüzes tekintetek, hol mélabús arckifejezések némelykor sajátságos módon motiválnak, de semmiképpen nincs a kormány olyan helyzetben és olyan össztûz alatt, mint amilyenben volt a megelõzõ. Nagy esély volt ez az indulásnál. Hallottunk is az érdekegyeztetésre, a társadalmi párbeszédre meg ezzel kapcsolatos formalizációkra való utalásokat, s meg voltunk róla gyõzõdve, hogy valamiféle kész alternatívákkal már '94 júliusától elindul ez a kormány. Nos, nem indult el.
Jelenleg olyan helyzetben tárgyaljuk ezt a pótköltségvetést, amikor egyértelmûen felborult ez a bizonyos kilátásba helyezett társadalmi-gazdasági megállapodás, megrendültek a költségvetési intézmények is. Azt hiszem, nem túlzás a kifejezés, hogy aggasztó hangulat alakult ki, hisz hallottak valamit, de pontosan nem tudják, mit. Panaszkodnak sokfelé, mert programhirdetési szinten elhangzanak dolgok, nem pedig kidolgozott alternatívák, melyek megérthetõk, kerülnek a különbözõ lakossági csoportok elé. Ebbõl alakul ki egy olyanfajta reakció, amelyik itt-ott különbözõ kijelentéseket von maga után, majd természetes módon, példátlan módon elhangzik az is, hogy a kormány ugyan beterjesztett egy programot, de a beterjesztést követõ két héttel - amint megtudtuk -, a Pénzügyminisztérium és a Népjóléti Minisztérium még egyeztet. Rejtély, hogy kormányzati munka ilyen körülmények között milyen szellemben történik.
De tudomásom szerint áttételesen költségvetést is érintõen kardinális változásokon gondolkodik a legnagyobb párt, a Magyar Szocialista Párt parlamenti frakciója is. Ennek következtében nem tudjuk egészen pontosan, mi az, amit helyeselni, mi az, amibe belenyugodni és mi az, amit cáfolni kell ebben az elõterjesztésben, amelyik itt van elõttünk.
Általában felvetõdik az a kérdés, hogy egy kormányt, amikor költségvetést készít, vajon mi vezérli? Azt hiszem, joggal állíthatjuk, hogy kétféle felfogás érvényesül ebben, egy rossz és egy kevésbé rossz. A rossz az, amikor olyan pénzügyi racionalitás gondolatkörében készül az a bizonyos költségvetés, amelyik a dolgokat rendkívüli módon leegyszerûsíti, s ez adott esetben egy vállalat beléletében szükségszerûen elõállhat, azonban egy ország bonyolult életében, sokféle érdekek mentén, mindig rendkívül veszélyes. Azt kell mondanom, pénzügyi racionalitás jegyében viszonylag könnyû a költségvetésnek azokat a súlyos dilemmáit, mint például a költségvetési hiány, csökkenteni. A pénzügyi racionalitás - legalábbis látszólag - lehetõvé tesz olyan lépéseket is, amelyek matematikus jellegûek és kizárólag valamely tervezõasztalon elvégezhetõ mûveletekhez kapcsolódnak. Hangsúlyozom még egyszer, ez egy mikrogazdasági organizáció esetén kényszerhelyzetben gyakorta elõfordulhat.
A kormány költségvetési felfogása azonban nem lehet ilyen. A kormány költségvetési felfogásában fõleg az elsõ teljes esztendõben, az elsõ önálló költségvetés készítésénél a kormány programjának kell meghatározónak lenni. Adódhat nehéz helyzet, de olyan nehéz helyzet nem, hogy teljesen programjával, felfogásával ellentétes költségvetési szándékokat fejez ki. Olyan nem. És ha itt gazdaságpolitikai szempontból szorul is a kapca valami oknál fogva, akkor is föl kell hívni a figyelmet, hogy mindig, minden kormány kiemel valamilyen prioritásokat. Programjának megfelelõen megjelöl valamilyen elsõdleges célokat és a másodlagos célok keretében követi el a korlátozásokat, soha nem az elsõdleges esetében.
Erre volt példa a múltban is, és lehetne példa most is. Mondhatok olyan természetû példát, hogy ha a kórházak állapota nagyon rossz, felújításra szorulnak és valami oknál fogva a szociális ellátás keretében ezt fontosnak tartják, akkor azt a felújítási programot nem csökkentik. Vagy netán a mûszerbeszerzési programot. De mondhatok olyat is, hogy ha falucivilizáció keretében átveszi a korábbi kormány törekvéseit, vagy legalábbis nem hallgat róluk, akkor egy olyan kérdést, mint a falusi iskolahálózat növelése, amelynek révén kétszáz új iskola született a megelõzõ négy évben, mondjuk fontosnak tart, és nem ott igyekszik korlátozásokat bevezetni. Én tudom, hogy ez valamiféle furcsa mellékgondolatokat kelt mindig, de mégis utalok arra, hogy 1932-ben nagyon szigorú - érdemes tanulmányozni ezt az idõszakot egyébként, már máskor is ajánlottam - költségvetési gazdálkodás volt Magyarországon. Az a nagyon szigorú elképesztõ módon, tételrõl tételre csökkentett, hisz a '28-'29- ben kezdõdött gazdasági válság súlya akkor robbant rá Magyarországra némi fáziskéséssel. De egy dologhoz nem nyúltak, ez a Klebelsberg-féle iskolahálózat-növelési program, mert voltak prioritások, már akkor. Azóta én úgy hiszem, nem változtak bizonyos alapelvek. Tehát ha egy párt azt hirdeti, hogy a megelõzõ kormány szociálisan érzéketlen volt - nehéz volt vitatkozni vele, hisz természetes igényekre épült ez a jelszó -, akkor minimális kötelezettsége, hogy elsõ költségvetésében szerepeljen az érzéketlenséget pótló nagyobb költségvetési ráfordítás. Mert hisz miként is lehetne másként ezeknek a jelszavakat hitelt adni?
Azt gondolom, itt sokféle kijelentés hangzik el egyébként is. Ez a sokféle kijelentés aról szól, egyszer - egy, másfél év múlva - majd jó lesz. Azt hiszem, épp tegnap mondta a miniszterelnök úr, hogy ez a két év lesz nehéz - ezek az idõtávok meglehetõs gyakorisággal változnak -, azt követõen 1-3 százalékos gazdasági növekedés lesz. Ígérvén, hogy akkorra a helyzet konszolidálódik és megindulhat a növekedés.
Hölgyeim és Uraim! 1-3 százalék a kormányzás harmadik évében! Kérdezem én: van valami tájékozottság arról, hogy milyen gazdasági növekedés van a hasonló sorsú országokban már most?
(11.00)
Hogy az az 1-3 százalék - ami a tegnap elhangzottak szerint majd a harmadik évben, tehát két év múlva bekövetkezik -, milyen helyzetbe hozza ezt az országot, ha valóban így lenne? Szerencsére a gazdaság erõin nagyon nehéz ma már eluralkodni, van itt önmozgás és öntörvény. Én csak arra hívom fel a figyelmet, hogy bizonyos mondatokat kár kimondani itt a tisztelt Ház színe elõtt, mert óhatatlanul olyan benyomást keltenek, hogy talán nem elég elmélyülten foglalkoznak az arra hivatottak az ország gazdasági helyzetével és jövõjével.
Sok vita volt itt, az elõzõ pénzügyminiszter úr elismerésre méltó retorikai bravúrjait is végighallgathattuk itt ebben a Házban, de egy nagyon eklektikus kép alakul ki mindnyájunk elõtt mindezekbõl. S ez az eklektika bizony rendkívüli módon zavaró, ha most - még egyszer hangsúlyozom - egy pótköltségvetés számaihoz kellene hozzányúlni. Azonban õk jogosan vetik fel a kérdést, hisz gyakran elhangzik, hogy a megelõzõ kormány miért nem tette meg, sõt ez így hangzik el: semmi mást nem csinál a jelenlegi kormány, mint némi kanyarok, kiváltás, pénzügyminiszteri személycserék és egyebek után azt teszi, amit már a megelõzõ kormánynak tennie kellett volna. S ha a megelõzõ kormány mindezt megteszi, akkor mára a magyar gazdaság helyzete egészen más és akkor teljes mértékben rendben vagyunk. Most felejtsük el azokat az akkori gazdasági természetû polémiákat, amelyeket a helycserés állapotok miatt kár, talán nem is kell mindig feleleveníteni.
De valóban, mit tett volna a kormány közvetve költségvetést érintõ kérdésekben? Hölgyeim és Uraim! Mindenképpen azt tette volna, hogy valóban árfolyampolitika keretében egy leértékelést végrehajtott volna, talán egy-két ponttal nagyobbat, mint amit tavaly õsszel e kormány végrehajtott. De az biztos, hogy azt követõen megszüntette volna a leértékelési várakozásokat. Mert ami nagyon sokba került ennek az országnak, az a 8 százalékos leértékelés nagyon ügyetlen retorikával, ami után másnap már újabb leértékelési várakozások úgy pörgették föl az importot, ahogy ilyenkor szokás. Kevés szó esik arról az elhibázott szóhasználatról, ami az elmúlt év végét jellemezte és ami az akkori pótköltségvetést - egyébként teljesen fölöslegesen - úgy terítette az ország lakossága elé, hogy, azt hiszem, az év végi zárszámadás sok mindent igazolt, hogy miért és miben volt fölösleges. Biztos, hogy a régi kormány mintegy 25 százalékos energia-áremelést hajtott volna végre tavaly õsszel, ahogy '94 januárjában én személyesen azt bejelentettem. Hogy miért maradt el ez az ütemezés, a kisszámlás idõszakokban történõ ütemlépés miért maradt el, döntsék el azok, akik errõl akkor önkormányzati választások érdekében lemondtak, aminek azonban azt hiszem, túlzott eredménye nem lett, de nagyon nagy hiba volt, hisz nagyszámlás idõszakban egyszerre zúdult az országra egy olyan energia-áremelés, amelynek még a pontos kihatásait a mai napig nem tudjuk felmérni.
Hogy a privatizáció nem állt volna le, az azt hiszem, teljesen természetes és a tõkebeáramlást elõsegítõ hangulatteremtés sem állt volna le. Megkockáztatom, hölgyeim és uraim, hogy év végén 2-2,5 milliárd fizetésimérleg-hiánynál nagyobb nem lett volna, ha a kormány nem ügyetlenkedi el ezeket a hónapokat és nem dramatizálta volna azt is, amit nem kellett volna.
Meggyõzõdésem, hogy az infláció tekintetében mértéktartóbb, célszerûbb és okosabb megoldások lettek volna, és az inflációs trendet semmiképpen nem törtük volna meg ellenkezõ elõjellel, mint amit most sikerült megtenni beláthatatlan következményekkel; hisz március relációjában egy év elõtthöz már 30 százalék az infláció, a magyar gazdaság sajátos inflációs pörgésbe kerülhet. Fölhívom a figyelmet arra is, hogy az eszköztár rendkívül korlátozott e tekintetben. Nincs kétségem, hogy akik a kérdéshez értenek - és én olvastam errõl az oldalról...(A kormánypárti oldalra mutat.)... sajtónyilatkozatot nem olyan régen, hogy korrekciós politika kellett volna, nem pedig az, ami ide vezetett, ehhez a pótköltségvetéshez is. Hisz a gazdasági növekedésre volt esély, volt esély rá, hogy '95-ben, ha nem dúlódik szét mindaz, ami '94-ben megindult, az 4-5 százalékos mértékû lehetett volna annak költségvetési hozamával és egy 16 százalék körüli inflációt követõ lényegesen alacsonyabb kamatterhekkel. Mennyi milliárdot mondok én? Kockázatos ezt kimondani, 70-80 milliárdot azonban bátran megkockáztatok, mint egyensúlyjavító tényezõt, pusztán ezekbõl a forrásokból. Mert a jelenlegi költségvetésnél - pót-, meg igazi, '95. évi költségvetésnél - föl kell hívni a figyelmet egy-két tényezõre. Itt a 150 milliárdos privatizációs bevétel - agyonrágtuk már vagy sok hozzászóló érintette, de én még egyre hívom fel a figyelmet, a 80 milliárdos vámilleték-bevételre. Tartós gazdasági folyamatot forrás oldalon nem támogathat ez a 80 milliárd. Tudjuk nagyon jól, hogy GATT- és egyéb megállapodások egész más irányú lépéseket tesznek nagyon rövidesen szükségessé, ez tehát egy ideiglenes elem ebben a költségvetésben, mivel nem lehet tudni, hogy a közelgõ '96. esztendõben milyen módon fogja a kormány kezelni, s fõleg akkor, amikor nemzetközi megállapodás szerint rá kell térni a vámcsökkentés kötelezõ útjára.
De a 150 milliárddal kapcsolatban nem azt vonom kétségbe, mert már sokan kétségbe vonták, hogy megszülethet-e ez, némelykor gyermeteg nyilatkozatok övezik mindezt. Elképzelhetõ, hogy megszületik. Arra hívom fel a figyelmet, hogy milyen áron születhet meg 150 milliárd privatizációs bevétel. Ha a költségvetési kényszer erõs, mi a biztosíték arra tisztelt Ház, hogy ez a 150 milliárd megfontolt, reális, tárgyilagos felmérés, józan döntések keretében érkezik-e? Az a sokat emlegetett kótya-vetye most igazán nagyon kényes területet érint, hisz mire alapoz a kormány? Zömében az energia- és bankszektorra. Vajon azok a megfontolások, stratégiai érdekek, sok minden más, azok az ellentmondások, melyek a bankszektorban a nagy szakmai befektetõkkel kapcsolatban közismertek, miként hatnak majd a kormány szándékaira? Nem ûzi-e önmagát a kormány, hogy 150 milliárdhoz vagy azt megközelítõ összeghez valóban hozzájusson, és az mibe kerülhet az országnak? Úgy hiszem, rendkívüli óvatossággal kell eljárni a kormányoldalnak és az ellenzéknek is, hogy ez a 150 milliárd ne mindenáron érkezzen be a költségvetésbe, mert ennek nagyon nagy veszélyei vannak.
Hölgyeim és Uraim! Ami biztató - utaltam már rá -, hogy a gazdaság nem engedelmeskedik. A gazdaság nem azt teszi, mint amit a gazdaságfelügyelõk, irányítók vagy kormányzati körök elképzelnek. A gazdaság hál' isten az elmúlt években kiszabadult már a szigorú kormányzati kontroll alól, hisz az igazán szigorú kormányzati kontrollhoz, mondjuk a bérszabályozás egyetemessé tételéhez, nem volt bátorság, és gondolom, nem is lett volna célszerû, hogy legyen, ámbátor némelykor olyan kép bontakozik ki, mintha ezek a kvázi követelések a 10 százalékos relatív keresletcsökkenés iránt szinte patentre mennének, minden különösebb adminisztratív beavatkozás nélkül. Ez a keresletkorlátozó felfogás nem fog sikerülni, ez ad alapot némi optimizmusra. Magyarul, csak abból indulhatunk ki, hogy a kormány szándékai nem teljesülnek. Ha nem teljesülnek a kormány szándékai, akkor nem következik be akkora rongálás a magyar gazdaságban, mint amilyen egyébként - ha szó szerint megvalósul a szándék - bekövetkezne.
(11.10)
Nagyon furcsa és sajátságos helyzet, hogy azok a nem látható tartalékok, amelyek emberi impulzusokból és sok mindenbõl származnak, hajlamosak arra, hogy egy restriktív politika esetén fellépjenek saját érdekrendszerük mentén, azzal szemben. Nagyon javaslom a tisztelt kormánynak és a kormány képviselõinek, hogy kevesebb megfontolatlan kijelentés, kevesebb zûrzavart okozó és egymással ellentétes mondat hangozzék el. Akár egyes kormányzati személyek közszereplési korlátozását is tisztelettel javasolnám, valamint alaposabb érdeklõdést. Mert az érdeklõdésre fel kell hívnom a figyelmet.
Pénzügyminiszter úr panaszkodott, vagy megjegyezte, hogy nagy érdektelenség volt, amikor a csomagját elõterjesztette, és bizony nem volt a parlamentben az ilyen drámai helyzetben szokásos telt ház. Hadd tegyem hozzá, sajátos kormányzati képet mutatott számunkra a kormányszékek teljes üressége, 90 százalékos üressége, miközben egy kormányprogramot, egy mindent meghatározó nagyon fontos kormányprogramot terjeszt elõ a kormány nevében a pénzügyminiszter.
Úgy gondolom, hogy ez a pótköltségvetés semmiféle reális alapra nem készült, az ebben lévõ számok improvizáltak. A szûkebb értelemben vett szociális kiadások csökkentését nem is értem, hiszen amellett, hogy nagyon sújt egy csoportot, a költségvetés egészét tekintve nem tekinthetõ meghatározónak. Tessék százalékarányban megnézni, hogy körülbelül milyen hatása van a költségvetésre. Aggódom amiatt, hogy elõször a csomagot el kellett volna fogadni, aztán a pótköltségvetést - ez nagyon egyszerû logika -, mert így ez az ellentmondás párhuzamos tárgyalásnál még jobban kidomborodik, hogy itt valami nem stimmel. Javaslom a kormánynak elsõsorban, de a tisztelt kormánykoalíciónak is, hogy fontolja meg, a mai lépések és intézkedések hosszú esztendõre határozzák meg az ország gazdaságát. Ha elszabadul például az infláció, általában 5-6 év alatt lehet csak helyre hozni a gazdaságot. Ezért itt nem stabilizációs programot tárgyalunk, mert a stabilizáció sohasem szokott inflációt gerjeszteni, így ez a kifejezés elég paradoxnak tûnik.
Végül javaslom a tisztelt Ház baloldalának tanulmányozni Nyers Rezsõ képviselõ úr nyilatkozatát, amely ezelõtt egy héttel a Népszabadságban jelent meg. Nagyon sok mindenre lehet abból következtetni. Én igazán nem kívántam helyzetét rontani a frakción belül, de elmeélesítõ okoknál fogva ez a tanulmányozás talán új gondolatokat gerjeszthet. Ez a pótköltségvetés a Magyar Demokrata Fórum számára többek között emiatt elfogadhatlan. Köszönöm. (Taps az ellenzék padsoraiból.)