DR. SZIGETHY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Az Országgyûlés jelenleg különös helyzetben van. Nem volt még rá példa, hogy ilyen döntést kelljen meghoznia.
Utólagosan kiderült, hogy 1994. április 7-én, a megelõzõ parlament utolsó, vagy talán pontosabban utolsó utáni ülésnapján egy két nappal korábban kihirdetett törvénnyel ellentétes egyedi döntést hozott. Nehéz a kérdés megoldása, nem volt erre még példa. Meg kell találnunk azokat a lehetõségeket, hogy a tövényességet hogyan lehet ebben a kérdésben helyreállítani.
Az alkotmányügyi bizottság kormánypárti többsége olyan határozati javaslatot fogalmazott meg és juttatott el a nemzetbiztonsági bizottsághoz, amely az Országgyûlés elé terjesztette, amely lehetõség szerint ennek a kérdésnek a minél egyszerûbb, minél fájdalommentesebb, minél kevesebb egyéni érdeket sértõ megoldását tartalmazta. Ennek az ügynek természetesen nemcsak jogi vetülete van, hanem van egy részben pszichológiai-etikai, részben pedig egy politikai jellegû vetülete is. Ezekkel a kérdésekkel eredetileg mi szándékosan nem kívántunk foglalkozni.
Az elmúlt felszólalásokból - különösen a kisebbségi véleményre gondolok - és a beterjesztett módosító indítványokból azonban úgy tûnik, túl kell lépnünk ezen az eredeti elhatározásunkon, és ennek a kérdésnek nemcsak a jogi vetületével kell foglalkoznunk. Elõször a kérdés megoldásának az emberi, pszichológiai, etikai jellegû oldalával foglalkozom.
Az a kérdés vetõdött fel, hogy ha egy törvényhozó az általa meghozott jogi normával, általános szabállyal szemben egy eseti aktusával, egy eseti cselekvésével megszegi a törvényt, akár tudott róla, akár nem tudott róla, akár jóhiszemû volt ebben a kérdésben, akár valamiféle szándékosság vezette, ezt hogyan lehet elviselni, hogyan lehet erre valamiféle megoldást találni. A probléma nagyon régi emberi probléma. Talán a legpregnánsabb példáját Szophoklész Oidipusz királyában olvashatjuk, ahol Oidipusz király utólag megtudja, hogy õ volt Laiosz király gyilkosa, és szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogyan alkalmazza saját magával szemben a törvényt. Tulajdonképpen ez a pszichikai modell a mostani helyzetre is irányadó. Oidipusz király Szophoklésznél természetesen nem keresett kibúvókat, nem hivatkozott a bizonyítottság hiányára, nem hivatkozott jogos védelemre, tévedésre. Oidipusz király levonta a következtetéseket: férfiként viselkedett.
Természetesen ez az etikai modell lehetséges, hogy elvont, lehetséges, hogy minden esetre nem alkalmazható, de mindenképpen iránymutató. Nem vonom kétségbe, hogy nagyon nehéz valakinek szembenéznie azzal - amint említettem -, hogy akár akarva, akár akaratlanul, akár tudva, akár tudatlanul megsértett egy olyan normát, amelyet a Magyar Közlönyben két nappal korábban hirdettek ki. Ezt a kérdést fel kell dolgozni, ennek a kérdésnek a belsõ feldolgozása is a mostani ügy egyik oldala.
A másik vonatkozás a jogi vonatkozás. Utólag kiderült, hogy két bíró, abban a tudatban, hogy a törvény feltételeinek megfelel, aláírt egy nyilatkozatot, és utólag tisztázódott, hogy ennek a nyilatkozatnak a tartalmi elemeivel baj van.
(13.40)
Nem vonom kétségbe a nyilatkozatot aláíró bírák jó szándékát, jóhiszemûségét, hogy valóban úgy gondolták, nem vonatkozik rájuk a törvény, de sajnos vonatkozott. Ezt a helyzetet tehát valamilyen formában jogilag kell rendeznünk. Nem vitás, nem vagyunk könnyû helyzetben, mert a törvényhozó ezzel a rendkívül kivételes, valószínûtlen eshetõséggel nem számolt. Ezért a törvény egyéb rendelkezéseinek és a jogrendszer egészének értelmezésébõl lehet csak levonni a megfelelõ következtetéseket.
Magáról a törvénysértés tényérõl: április 5-én jelent meg a Magyar Közlönyben az átvilágító bírákról szóló törvény. Még azon a napon a nemzetbiztonsági bizottság négy személyt meghallgatott, közülük egy úgy gondolta, hogy nem felel meg a feltételeknek, visszalépett, egy aláírta már a nyilatkozatot akkor, azután másnap, némi gondolkodási idõ után a további bírák is ezeket a nyilatkozatokat aláírták. Ezekben a nyilatkozatokban kijelentették többek között, hogy olyan ítélet meghozatalában nem vettek részt, amelyet a három semmisségi törvény alapján semmissé nyilvánítottak. Ki kell most térnem éppen ezért arra a kérdésre, hogy ez a fordulat mit jelent. A törvény önmagában azt tartalmazza, hogy semmissé nyilvánították, általános alanyú ige, nem mondja azt, hogy törvény nyilvánította semmissé, nem mondja azt, hogy bíróság nyilvánította semmissé, általánosságban arról beszél, hogy semmissé nyilvánították. Ez a megfogalmazás teljesen logikus egyébként, hiszen csak így lehetett egyszerûbben megfogalmazni azt a kérdést, hogy a három semmisségi törvény szerint részben a törvény erejénél fogva váltak az ítéletek semmissé, részben pedig - és ez elsõsorban a harmadik semmisségi törvényre vonatkozott - egyedi bírósági döntéssel.
A nemzetbiztonsági bizottság tagjai között viszonylag kevés jogász volt, nem vitásan hívtak oda jogi szakértõket az Igazságügyi Minisztériumból és a Legfelsõbb Bíróság elnöke is a nemzetbiztonsági bizottság ülésén hosszan jelen volt. Ebben a helyzetben próbálta a nemzetbiztonsági bizottság az április 5-én és 6-án lefolytatott két ülésén tisztázni, hogy tulajdonképpen mi is a törvény tartalma.
Úgy gondolom - és erre a politikai résznél fogok visszatérni -, hogy erre a sietségre nem volt semmi szükség. Minden további nélkül nyugodtan lehetõséget kellett volna biztosítani a jelentkezõ bíráknak arra, hogy ezeket a törvényeket áttanulmányozzák. A magam részérõl - természetesen a saját véleményemet mondom - kissé megalázónak is tartom, hogy olyan jogi szakemberek számára, akik nagyon fontos megbízatást vállalnak, kiemelkedõen kvalifikált jogi munkával járó megbízatást vállalnak, arra kelljen hagyatkozniuk, hogy valaki törvények tartalmáról mit mond. Jogi szakembereknek - különösen, akik emberek sorsáról dönthetnek - saját maguknak kell tudniuk, hogy egy törvény mit tartalmaz.
Nos, a három semmisségi törvény háromféle megoldást tartalmazott. Az elsõ az 1989-ben meghozott, az 1956-os népfelkelés kapcsán elkövetett ügyekkel kapcsolatos ítéletek semmisségét mondta ki. Humánus módon fõ szabályként az egész eljáráscsomagra azt mondta, hogy semmis. Tehát nem azt mondta ki, hogy a bíróságok egyedileg perújítási eljárásokban, törvényességi óvások kapcsán vagy bármiféle egyéb eljárásban vizsgálják meg, hogy ezek az ügyek semmisek-e, történt-e valamiféle törvénysértés, bármi egyéb; egy nagyvonalú gesztussal azt mondta a megelõzõ Országgyûlés - amelyet nem akarok egyébként misztifikálni, hiszen akkor már nagyon komoly ellenzéki nyomás alatt állt és az MDF-nek, az SZDSZ-nek is nagyon aktív képviselõcsoportja mûködött benne, tehát ez az Országgyûlés - kimondta, hogy nagyon humánus módon ez az egész ítélethalmaz semmis. Nem tette ki az egyes embereket annak, hogy saját maguk forduljanak bírósághoz, saját maguk kérjék, hogy semmissé nyilvánítsanak egyes ítéleteket, nem kérte azt, hogy ebbõl a jóvátételszerû rendelkezésbõl kimaradjanak esetleg azok, akik nem vesznek maguknak annyi fáradságot vagy esetleg nincsenek hozzátartozóik, az egységes rehabilitálásuk érdekében vált szükségessé az, hogy ez legyen a fõ szabály. Önmagukban nagyon súlyos bûncselekményeket érintõ csomagról volt szó, akár emberölés is beletartozhatott, ha azt a harci cselekmények folytán követték el.
Volt két kivételes csoport ebben, az egyik arról tett említést, hogy az ott fel nem sorolt bûncselekményekkel kapcsolatosan is ez az eljárás lefolytatható, illetõleg az idõhatáron belül volt még egy további enyhítési lehetõség is, amikor ezeket az eljárásokat le lehetett folytatni, de ezek kivételes esetek voltak, a fõ szabály az volt, hogy ezeknek az ügyeknek a túlnyomó része a törvény erejénél fogva semmissé vált, és aki vagy akinek a hozzátartozója kéri, az õ számára a semmisségrõl a bíróság csak egy igazolást állít ki.
1990 elején, még a korábbi parlament idején, tehát a rendszerváltás elõtti parlament idején, annak utolsó idõszakában született meg a másik semmisségi törvény, amely az úgynevezett Kádár-féle konszolidáció, a '63. április 4-ei amnesztia elõtti politikai jellegû bûncselekményeket - lényegesen kiterjesztve közrend elleni és még hasonló jellegû bûncselekményekkel is - egy tollvonással semmissé nyilvánította. Ennek a törvénynek az eljárása semmiféle különleges bírói eljárást nem tartalmazott, csak azt, hogy aki igényt tartott rá, annak a bíróság igazolást állított ki errõl a semmisségrõl, de nem nyilvánított semmissé, azt a törvény tette meg.
Végezetül a harmadik törvény, amelyik az 1963-as amnesztia utáni politikai jellegû ügyekkel foglalkozott, valóban másfajta eljárást tartalmazott, azt, hogy ezekben az ügyekben egyedileg kell megvizsgálni, hogy a semmissé nyilvánítás feltételei fennállnak-e. Nos, mindhárom törvény nagyon rövid, mintegy egy oldalas terjedelmû. Jogi szakemberek számára ezek megértése átolvasás után semmiféle nehézséget nem jelentett, ahogy a helyi bíróságok bírái rutinszerûen nagy mennyiségben ezeket az igazolásokat ki is állították, és számukra sem jelentett ezeknek a törvényeknek az értelmezése semmiféle nehézséget. Tehát különleges jogi szakértelmet ezeknek a törvényeknek az értelmezése nem igényelt még nem jogászok számára sem.
Ebben a helyzetben az Igazságügyi Minisztérium képviselõje megérkezik a nemzetbiztonsági bizottság április 5-ei zárt ülésére és elmondása szerint - amit az alkotmányügyi bizottság ülésén mondott el ez év telén - feltételezte, hogy azok a jogászok, akik ott vannak, tudják, hogy mit tartalmaz ez a három nagyon rövid törvény és tudják, hogy a két nappal korábban kihirdetett és az ügynökbírákról szóló törvény valóban mit tartalmaz, õ csak hozzátesz értelmezést, de nem jöhet számításba az, hogy nem tudják, mi a törvény tartalma. Lehet azon vitatkozni, hogy mennyire volt szerencsés ez az eljárás a nemzetbiztonsági bizottságban, mennyiben nem volt szerencsés, mindenesetre a parlament errõl nem szerzett tudomást.
A nemzetbiztonsági bizottságban valóban elhangzottak azok a figyelmeztetések, többek között éppen Horváth Balázs vagy éppen Solt Pál részérõl, hogy ha e nyilatkozatok közül valamelyikkel baj lesz, annak nagyon súlyos következményei lehetnek. És az egyik jelentkezõ ennek hatására vissza is lépett. Ezután másnap a hiányzó nyilatkozatok is elkészültek. A bizottság a nagy sietség miatt nem vitásan nem volt könnyû helyzetben. Egy bírónak negyven éves ítélkezési tevékenységét áttekinteni nagyon komoly dolog. Még az iktatókönyvek is kevés segítséget nyújtanak ehhez, hiszen abból nem derül ki minden minõsítés, ott általában egy minõsítést feltüntetnek, azután stb. jelenik meg, pedig nem is olyan biztos, hogy az eredeti minõsítés alapján fog a bíró ítéletet hozni. Tehát ezeknek az ügyeknek az áttekintése közel sem egyszerû külsõ személyek részére. Meg lehet tenni természetesen, ennek nincs akadálya, csak idõigényes.
A nemzetbiztonsági bizottság gyors döntést akart, a nemzetbiztonsági bizottság éppen ezért nem folytatott le ilyen részletes vizsgálatot.
(13.50)
Nem vonom kétségbe, hogy az érintett két bíró valóban tett olyan kijelentést, hogy õk határátlépés-ügyekben jártak el. Az egy másik dolog, hogy az akkori büntetõjog ismerõi és akik ebben eljártak, nyilvánvalóan ismerték is, tudniuk kellett, hogy az akkori Bhö. I. és II. fejezete miket tartalmazott, és ebben bizony benne voltak a határátlépéses cselekmények is. Ennek ellenére õk megtették azt a nyilatkozatot, hogy a három törvény szerinti ügyekben õk nem jártak el.
Nos, itt van egy olyan momentum, amire azért oda kell figyelni, hogyan értékelhetõ az a nyilatkozatuk, hogy õk ezt felvetették és az, hogy nem biztos, hogy tisztában voltak valójában a törvények tartalmával. Azt hiszem az, hogy a törvények tartalmával valaki nincs tisztában, javára közel sem szólhat semmilyen szempontból, az még kevésbé, ha kimondottan olyan jogi szakmunkára vállalkozik valaki, aki kvalifikált szakmunkát kíván végezni. Tehát annak, hogy a Igazságügyi Minisztériumnak jelen volt képviselõje - feltételezve a törvények ismeretét - esetlegesen nem kimondottan pontosan foglalt állást, semmi jelentõsége nincs abból a szempontból, hogy a jogi szakemberek felelõsségük tudatában milyen írásbeli nyilatkozatot tesznek. Ez a központi kérdés.
Az írásbeli nyilatkozat egyébként az ügynök-bíró törvénynek olyan eleme, amely önmagában feltétele annak, hogy valakit az Országgyûlés megválaszthasson. Ott az egykori nemzetbiztonsági bizottság elnöke egy félig- meddig pilátusi mondatot mondott, hogy a nyilatkozat aláírása után a felelõsség az ügynök-bíráké. Valószínûleg maga sem volt teljes egészében tisztában a jogi összefüggésekkel, nem tudom, de egy dolog tény, hogy április 7-én az Országgyûlés kapott egy olyan határozati javaslatot, amelyen semmi más nem szerepelt, mint három név, azon túl természetesen, hogy indítványozza a nemzetbiztonsági bizottság, hogy ezeket a személyeket válasszák meg. Nos, önmagában problematikus a kérdés, mert a bizottságban is felvetõdött, hogy legalább két tanácsot kellett volna létrehozni és április 5-én még olyan gondolatok hangzottak el, hogy egy tanácsot nem is lehet létrehozni, mert a törvény legalább kettõt kíván meg. Aztán ezen túltették magukat, kiderült, hogy összesen négy jelentkezõ volt, még vártak délelõtt újabb jelentkezõket, hogy vidékrõl megérkezzenek, de nem jöttek, és maradt a három ember.
Az országgyûlési vitában Hack Péter nagyon élesen, nagyon racionálisan kifogásolta azt, hogy ha az ország közjogi tisztasága szempontjából ennyire kulcsfontosságú eljárás zajlik le, akkor azt a maximális gondossággal kell elõkészíteni. Erre Hack Péter eléggé furcsa reagálásokat kapott, egészen olcsó személyeskedéstõl kezdõdõen olyan felhívást is, hogy ne beszéljen ezekrõl, hiszen a nemzetbiztonsági bizottság ülései zártak. Jellemzõ az Országgyûlés informáltságára, hogy Szabad György, az Országgyûlés akkori házelnöke saját maga is felszólalásában arról beszélt, hogy õ sincs tisztában azzal, mi történt a nemzetbiztonsági bizottságban.
Tehát az Országgyûlés egy olyan határozati javaslat alapján döntött, amelynek nem volt indoklása, amely határozati javaslat még azt sem tartalmazta, hogy hány évesek a megjelölt személyek, csak három név volt rajta. A Szabad Demokraták Szövetsége nevében Hack Péter akkor bejelentette, hogy ezt az Országgyûléshez méltatlannak tartja, és a Szabad Demokraták Szövetsége éppen ezért ebben a választási eljárásban nem fog részt venni, ahogy nem is vett részt. Végül is a távollétünkben született meg ez a döntés, úgy távollétünkben, hogy nem dobtunk urnába szavazócédulát.
Nos, ezek a tények. Ezekbõl a tényekbõl mit lehet levonni? Amint már említettem, az év végén részben egy rádiómûsor kapcsán a nemzetbiztonsági bizottság megvizsgálta, hogy valóban jártak-e el ilyen ügyekben a bírák. Igen, eljártak, megállapították, hogy Botos bíró úr három, Eigner bíró úr pedig 15 ilyen jellegû ügyben ítélkezett. Eigner bíró úrnál egyébként találtak olyan esetet is, hogy igazolást is állítottak ki a semmissé nyilvánításról, de ennek nem volt különösebb jelentõsége. Amint a törvények ismertetésekor elmondtam, a semmissé nyilvánítás ezekben az ügyekben, amelyeknél az adatok rendelkezésünkre állnak, a törvény erejénél fogva következtek be. Tehát annak, hogy Eigner bíró úrnál találtak ilyen, semmisséget igazoló bírósági igazolást, nincs jelentõsége, hiszen önmagában az ítélet meghozatala jelentette a kizárási okot.
Ebben a helyzetben valamilyen formában az Országgyûlésnek helyre kell állítania a törvényességet. Kizáró ok volt a megválasztásnál, hogy a megválasztandó bírák ilyen ügyekben eljárhattak volna. Ez tény, nem orvosolható, ezen változtatni már nem lehet. Éppen ezért a törvényi semmisség következményeit kell valamilyen formában figyelembe venni. Kezdem a szóval. Itt Füzessy Tibor felvetette azt, hogy a semmisség polgári jogi kategória. Ez tévedés, egyébként saját maga is rájött, hogy közjogi aktusoknál is az Alkotmánybíróság megsemmisíti az Országgyûlés törvényét, ha az az alkotmánnyal ellenkezik. Tehát a közjogban sem ismeretlen a semmisség. De önmagukban a büntetõ jellegû semmisségi törvények is mutatták, hogy a korábbi Országgyûlés egyetlen tollvonással büntetõ ítéleteket helyezett hatályon kívül, semmisített meg, bár olyat, hogy semmisség, akár a büntetõ anyagi jogban, akár a büntetõ eljárásjogban, soha senki nem találhatott Magyarországon, mert nincs. De a törvényhozó azzal, hogy ezeknek a törvénytelenségét elfogadta, egy tollvonással ezeket semmissé nyilvánította. A semmisség általános jogrendszeri fogalom, azt jelenti, hogy valamiféle alsóbbrendû aktus egy felsõbbrendûvel ellenkezik. Például törvény az alkotmánnyal, de tipikusabb, hogy egyedi, eseti döntések ellenkeznek törvénnyel. Ezekben az esetekben a jogágakban az általános szabály a semmisség alkalmazása.
Hogyan lehet a semmisséget alkalmazni ebben a konkrét ügyben. Nem lenne egyszerû a helyzet, ha a törvény önmagában nem tartalmazna egy utalást, hogy az ebben nem szabályozott speciális kérdésekben a köztisztviselõi törvényt kell alkalmazni, az pedig a munkaviszony érvénytelensége körében tovább utal a munka törvénykönyvére. A munka törvénykönyve viszont ismeri a törvénybe ütközõ munkaviszony fogalmát, és semmisségi jogkövetkezményeket fûz hozzá. Ugyanakkor azonban a munkaviszony specialitásaira tekintettel humánusabban, mint az egyéb jogágak, nem a mindent vissza, az eredeti állapot helyreállítása alapján, hanem azon az alapon, hogy az addigi, a munkaviszony keretében végzett tevékenységek érvényüket nem vesztik. Tehát munkabér nem jár vissza, az addigi végzett munka éppúgy érvényes marad. Ennyiben speciális az ilyen jellegû semmisség. Mivel a törvény önmagában utal a köztisztviselõi törvényre, az pedig a munka törvénykönyvére, zárt a rendszer. Ha törvénybe ütközött az adott munkavégzésre vonatkozó jogviszony - szándékosan ezt az általános fogalmat használom és nem munkaviszonyt és nem köztisztviselõi vagy bármiféle egyéb viszonyt, mert ez valóban egy speciális viszony -, ha ez a keletkezésekor nem jöhetett volna létre, mert a törvény ezt nem tette volna lehetõvé, akkor bizony a semmisség az egyetlen megoldási út.
Füzessy Tibor felvetette azt is, hogy a Házszabály országgyûlési határozat módosítását, illetõleg hatályon kívül helyezését tartalmazza. Ez így igaz, de itt nem errõl van szó. Itt az Országgyûlés egy új határozatot hoz, és ez az új határozat azt tartalmazza, hogy egy korábbi határozatnak volt törvényességi problémája. Itt pedig ennek az égvilágon semmiféle akadálya nincs. Ha az Országgyûlés hatályon kívül helyezné vagy módosítaná a korábbi határozatokat, ezzel elismerné, hogy ez a megválasztás törvényesen jött létre. De nem így van! Mivel pedig nem így jött létre, éppen ezért nincs más út, mint az eredeti megválasztást semmissé nyilvánítani.
(14.00)
A következõ kérdés, amely ezzel összefügg, hogy ennek most mi a politikai jelentõsége. Szerettük volna elkerülni ezt a kérdést. Szándékosan nincsen az általunk megfogalmazott és a nemzetbiztonsági bizottság által elõterjesztett szövegben semmiféle politikai utalás.
Azt azonban szeretnénk jelezni, ha már ezek a kérdések szóba jöttek, akkor feltétlenül foglalkozni kell azokkal a vádakkal, amelyek minket értek, hogy meg akarjuk hiúsítani ezt az ellenõrzést. Ez nem igaz.
A Szabad Demokraták Szövetsége 1990 szeptemberében adta be az elsõ olyan törvényjavaslatát, amelyet Hack Péter és Demszky Gábor jegyzett; amely szerint mi már az elmúlt parlamenti ciklus elején szerettünk volna tisztán látni. Nem azért, hogy bárkivel szemben retorziót alkalmazzunk, hanem azért, hogy a közéletben ne vegyenek részt olyan személyek, akiknek a közéletben való tevékenysége kérdéses, aggályos, zsarolható.
Egyszerû visszavonulási utat biztosított az a törvény is; minden bántódás nélkül, ha lemondott volna a tisztségérõl az érintett személy, semmi más következmény nincs.
Sajnálatos, hogy ezt a törvényjavaslatot - olyan vádakkal, hogy bizonyos csoportokra nem terjed ki - utólag támadták. Az egykori kormánykoalíciónak minden lehetõsége megvolt: megvolt az ötven százalékot meghaladó képviselõi bázisa, hogy bármiféle módosító indítványt ezen keresztülvigyen, úgy terjessze ki annak a törvénynek a körét, amilyen mértékben szerette volna. Erre nem került sor.
Az, hogy a parlament végül az utolsó utáni munkanapján fogadta el a megválasztandó személyeket, ezt semmi politikailag nem indokolta. 1990 szeptembere óta megvolt a lehetõség, hogy ezt a kérdést a parlament rendbe tegye. Éppen ezért azok a vádak, hogy mi bármit akadályoztunk volna, alaptalanok. Nem akadályoztuk. Mi szerettük volna ezt minél elõbb elvégeztetni.
Ugyanakkor hozzá szeretném tenni azt is, tudatosan nem kívántuk letárgyaltatni ezt az ügyet addig, amíg hat új tagot nem választ az Országgyûlés ezekbe a bizottságokba. Ezzel megoldódott az a dilemma, hogy legalább két bizottságnak kell mûködni, és szóba sem kerülhet az, hogy akadályoznánk a bizottságok tevékenységét. Igen, a bizottságok végezzék a munkájukat, és mindenféle politikai vádaskodást ezzel kapcsolatosan éppen ezért vissza is utasítunk.
Van ennek persze egy másik politikai vonzata is. Az, hogy nagyon nehéz szembenézni azzal, hogy az elmúlt parlament legvégén mik történtek itt, az Országgyûlésben.
Két alkalommal már használtam azt a kifejezést, hogy utolsó utáni nap. Megmagyarázom, hogy ez mit jelentett. Az Országgyûlés Házszabálya szerint az azon a napon elõterjesztett javaslatról nem lehetett volna határoznunk, nem lehetett volna tárgyalnunk. Utolsó ülésnap volt, amikor a nemzetbiztonsági bizottság ezt az elõterjesztését megtette. Ez az utolsó ülésnap este nyolckor befejezõdött, és este nyolckor egy utolsó utáni ülésnap kezdõdött.
Nem volt precedens nélküli ez az eset. Egyszer az ország biztonságát közvetlenül veszélyeztetõ helyzetben ilyen gyorsaságra szükség volt, ez pedig az Öböl-háború. Azt hiszem, ez a mostani ügy nem érdemelte meg azt, hogy az Országgyûlés a Házszabály rendelkezéseit, egyáltalában a nap forgásával kapcsolatos tényeket félretegye csak azért, hogy ez a döntés így, elhamarkodottan megszülethessék.
Politikai vonzata van ennek az ügynek annyiban is, hogy akik ezt a kellõképpen elõ nem készített országgyûlési határozatot elõkészítették, nagyon nehezen hivatkozhatnak ezek után olyan törvénysértésekre, amelyeket igazolni ugyan nem tudnak, de amelyeket azért elõszeretettel elmondanak.
Úgy gondolom, az is egy politikai vonzat, hogy egy javaslat erkölcsi hitelét a saját magatartás, a saját példaadás az, ami legjobban alátámasztja. S ezért ezen a területen eléggé súlyos sérelmet szenvedett a megelõzõ kormánykoalíció ezzel az utolsó döntésével.
A viták során elhangzott egy olyan kérdés, egy olyan ellenzéki képviselõ részérõl, aki villámgyorsan látta és értette is az egész folyamatot. Megkérdezte tõlem, precedens jellegû-e ez a mostani országgyûlési határozati javaslat? Erre azt válaszoltam, hogy igen, precedens jellegû. Nem azért, hogy hasonló helyzetekben az Országgyûlés hasonló módon járjon el. Hanem azért precedens jellegû, hogy ilyesmire az Országgyûlés által meghozott törvény egyedi döntéssel való megszegésére soha többet ne kerülhessen sor.
Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon és középen.)