Kis Gyula József Tartalom Elõzõ Következõ

DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök asszony, köszönöm, tisztelt Ház a lehetõséget. Azt kérem, hogy most lélegezzünk egy mélyet, fújjuk ki magunkat, mert témát váltunk. Az államtitkár úr ugyan vállalta, hogy bent megy ki... (Derültség.).., de azért aki bent maradt, az próbáljon most átállni testben és lélekben. Ugyanis eddig a költségvetésbõl támogatott vagy támogatandó anyasági és gyerekellátásokról volt szó, most egy teljesen más rendszerre, a társadalombiztosítás által támogatott gyerek-, anyasági, táppénz, egészségügyi ellátási kérdésekre térünk át.

Noha mind a kettõt, az adót is meg a társadalombiztosítási járulékot is - kvázi adószerûen - az állampolgárok adják össze, azonban már az elõzõ - tehát az elõzõ-elõzõ - kormány kezdeményezésére megtörtént a két rendszer szétválasztása. A két rendszer szétválasztása természetesen azt jelentette, hogy az állam nem mondhatott le garanciális kötelezettségeirõl, hiszen a társadalombiztosítás is a közteherviselésnek egy olyan formája, amiben az államnak alkotmányos kötelezettségei vannak.

Erre a területre 65 darab módosító indítvány került benyújtásra. Ezek közül nagyon sok egymással azonos szövegû vagy hasonló célokat szolgál, tehát nem kell megijedni, nem kívánok mind a 65-rõl beszélni. A 65 módosító indítvány, illetve a kérdés elõzõhöz képest számban kisebb súlya nem jelenti azt, hogy a kérdésnek nincs legalább akkora jelentõsége, mint az elõbb tárgyalt, költségvetésbõl finanszírozott gyerektámogatásnak, ugyanis látni kell, hogy az ominózus 1975. évi II. törvény, amely a társadalombiztosítási ellátások körét szabályozza, egy olyan alaptörvény, amely hosszas, természetes fejlõdés következménye.

(21.40)

És az, hogy nem változott 1975 óta, azt mutatja, hogy igen nehezen változtatható rendszerrõl van szó.

Ez a hosszas, szerves fejlõdés azonban az elmúlt kilenc-tíz hónapban mintha megtörni látszana. Mire alapozom ezt? A társadalombiztosításnak az a modellje, amiben élünk, és amelynek fenntartására irányulnak módosító indítványaink, ez Európában bismarcki modellként ismert és Bismarck kancellár által hozatott létre, abból a meggondolásból, hogy a társadalmi stabilitásnak egy kiszámítható jövõ az alapja. Ez a rendszer Európa civilizált országaiban elterjedt. Az Egyesült Államokban viszont - ahol a közgondolkodás nem ilyen irányban hatott - egy szétszórt, nem központosított, nem társadalombiztosítási, nem kötelezõ forma, hanem az önkéntes biztosítási rendszer vált uralkodóvá.

Nem tudom, milyen hatásra, de az elmúlt tíz hónapban a két rendszer egymásba mosására, illetve az európai rendszerrõl erre az amerikai rendszerre történõ áttérésre irányuló kormányzati szándékot kellett tapasztalnunk. Ezt erõsíti a jelenlegi módosítási csomag. A módosító csomagnak most az a lényege, hogy szûkítsék a társadalombiztosítás által fizetendõ szolgáltatások körét. A pénzügyminiszter úr éppen tegnap nyilatkozta az Iparszövetségben, hogy tovább kívánják folytatni a szolgáltatások szûkítését, és majd ezzel párhuzamosan a befizetések csökkentését.

Emellett közben kialakult Magyarországon a kiegészítõ biztosítások köre, az önkéntes, nonprofit pénztárak és az üzleti biztosítók köre is. Tehát egyértelmû, hogy ebbe az irányba - az amerikai modell irányába -, egyéb üzleti alapon mûködõ biztosítási rendszer irányába kíván a kormány mozdulni. Amikor ennek a veszélyére figyelmeztettem az elõzõ pénzügyminisztert - arra, hogy ez egy történelmi léptékû, több száz éves fejlõdést más pályára állító kísérlet, és ezért történelmi felelõsséggel tartozik -, azt válaszolta, hogy vállalja ezt a történelmi felelõsséget. Sajnálatos, hogy két hónap múlva lemondott, úgyhogy most már a történelmi felelõsségvállalást nem tudom rajta számon kérni - de az utódja ugyanezt a tendenciát látszik folytatni.

A csomag érinti a társadalombiztosítás, az egészségpénztár által fizetett különbözõ szolgáltatásokat, elsõsorban a gyes, a gyed, másodsorban a baleset esetére járó ellátásokat, harmadrészt a táppénzt, tehát a betegség idejére járó keresetpótló támogatás körét. Egyértelmû, hogy ez mind a három vagy négy területen további szûkítést jelent.

Én a csomagról elsõsorban a táppénzjogosultság elsõ 25 napra történõ megszüntetésérõl kívánnék beszélni, annál is inkább, mert a módosító javaslatom - az együttes jelentés 183. pontjában - ezt érinti, illetve szóban, betûben ugyanazt jelenti a 182. indítvány, Selmeczi Gabriella képviselõtársamé, akivel sajnos elõzetesen nem tudtunk ez ügyben semmiféle együttmûködést kialakítani - spontán, mind a kettõnk agyában született meg ez az indítvány. Egy kollaborációt igazán nem vettem volna rossz néven, Selmeczi Gabriella képviselõtársam. (Derültség.)

Nos, ezzel együtt a javaslat lényege az, hogy maradjon meg a jelenlegi táppénzkifizetési rendszer, ami a munkáltatónak az elsõ tíz napra írja elõ a táppénzfizetési kötelezettségét, és a 11. naptól vállalja a társadalombiztosítás. Az indítvány, amit a kormány elénk hozott, az elsõ 25 napra tenné a munkaadó kötelezettségévé a táppénz fizetését, betegszabadság néven.

Azért javasoltam - ismétlem: Selmeczi Gabriellával együtt -, hogy maradjon fenn a jelenlegi rendszer, mert mind a magyar történelmi fejlõdés - a biztosítási rendszer fejlõdése -, mind a nyugat-európai társadalombiztosítási rendszerek uralkodó többségben ezt a modellt követik, általában a 4. naptól fizetik a biztosítók a munkaképtelenség esetére járó keresetet. (Folyamatos zaj.)

Mielõtt bárki itt a közvetlen közelemben a gombhoz nyúlna, hogy kétpercesben baloldalisággal vádoljon ezért - amire már volt néhány példa -, el szeretném mondani, hogy ez a rendszer egyáltalán nem valamiféle szocialista találmány. Az, hogy az ember egészséges korában gondoskodjék betegsége, öregsége esetére a megélhetésérõl, már a XII-XIII. században megjelent Magyarországon, és a XVII. században formatizált módon jelentkezett. Thurzó János felvidéki bányagróf saját bányáiban létrehozott önkormányzati vezetéssel mûködõ bányatárspénztárat, ahová befizette a bányász is a keresete 1-2 százalékát, és a tulajdonos is ugyanilyen mértékben kiegészítette ezt. Tehát már a XVII. században - amikor még szocialisták és bolsevikok igazán nem nagyon sûrûn fordultak elõ e tájon - létrejött ez a rendszer, éppen azért, mert az ember felismerte, hogy önmagáról gondoskodni a kiszámíthatatlan kockázatok közepette - amik elsõsorban a bányászatban jelentkeztek - nem lesz képes. A közös kockázatviselésre álltak össze, társultak, és társpénztárakat alakítottak, ami aztán még késõbb, a különbözõ céhekben is megjelent. De a lényege két dolog volt, amire spóroltak az emberek: az egyik a saját temetésük. Higgyék el, az akkori kereseti viszonyok között az ember tisztességes eltemetése egy élet munkájának és megtakarításának volt az eredménye. A második: betegségük esetén valamilyen módon a kiesõ keresetüket megkapják.

Ez a forma - tehát a különbözõ társpénztárak - 1778-ban kötelezõvé tétetett a kincstári bányákban, és 1854-ben - tehát a Bach-korszak idején - a magántulajdonban lévõ bányákban is állami törvény tette kötelezõvé az ilyen fajta biztosítást. És még mindig azt mondom, hogy a biztosítás - a temetési segélyen túl - elsõsorban a keresõképtelenség esetére nyújtandó táppénzre irányult. 1884-ben az ipartörvény meghatározta azokat az iparágakat, ahol szintén kötelezõ volt az ilyen fajta biztosítás bevezetése. És kérem, figyeljenek: 1907-ben, az elsõ világháború elõtt, Ferenc József és az Osztrák- Magyar Monarchia idején, Tisza István uralkodása idején - akit szintén nemigen lehet baloldalisággal vádolni, koalíciós kormány volt, de semmiképpen nem volt egy baloldali kormány... (A szocialisták padsora felé fordulva:)... - azt hiszem, ezzel nemigen vitatkozik képviselõtársam sem -, tehát 1907-ben a XIX. törvény a következõket mondta: "Táppénzre jogosult a biztosított abban az esetben, ha a betegség keresetképtelenséggel jár, és három napnál tovább tart; a megbetegedés elsõ napjától számítva, a keresetképtelenség tartamára húsz héten át, mégpedig az átlagosan vett napi bérösszeg 50 százalékának megfelelõ mértékben."

(21.50)

Utána jött az elsõ világháború, és ez még akkor is érvényben volt. Jött Trianon, amikor óriási gazdasági csõd fenyegette az országot sokkszerûen, és még mindig érvényben volt. Sõt 1927-ben a bethleni konszolidáció megalkotta a XXI. törvényt. Ebben nyilván már a Szociáldemokrata Pártnak is része volt, hiszen a '21-es Bethlen-Peyer-paktumban azért igyekeztek a munkavállalók érdekeit, jogait képviselni az ipari munkásság esetében, és az 1927-es XXI. törvény valóban csak az ipari munkásságra, a kereskedelemben dolgozókra - tehát a nem mezõgazdasági dolgozókra - kötelezõvé tette a biztosítást. 6 százalék járulékot kellett fizetni! 6, azaz 6 százalékot, a mai 54-gyel szemben. A 6 százalék felét a munkavállaló, felét a munkaadó fizette. Ennek a 6 százalék járuléknak a fejében ingyen orvosi kezelés, gyógyszer, gyógyfürdõ, gyógyvíz, gyógyászati segédeszköz, kórházi ápolás járt egy éven át, sõt fogászati és protetikai ellátás is. Nem kívánom a '27-es törvényt felolvasni, de a vonatkozó részre nézvést az Országgyûlési Könyvtárban a Corpus jurisban mindenki megtalálja a bizonyítékokat.

A táppénzt a következõképpen intézték: a negyedik naptól - tehát az 1907-es törvénynek megfelelõen - egy évig járt az éves átlagkereset 60 százaléka, az elõzetes munkaviszony idõtartamától függetlenül. Dátum: 1927, a bethleni konszolidáció.

Képzeljék el, hölgyeim és uraim, hogy a mai fejléce szerint is 1876-ban alapított egykori szociáldemokrata Népszava mit írt volna a Bethlen- kormányról, ha olyan munkásnyúzó javaslatokkal áll elõ, mint amikkel a jelen kormány elõállni merészel! Mit írt volna akkor egy szociáldemokrata lap, a Népszava, hiszen akkor már létezett, és írt is, bizony rettentõ vaskosakat írt, nagyon szórakoztató ma már olvasni, de akkor véresen komolyan vették ezeket a dolgokat.

Tehát a mai rendszer gyakorlatilag 1927-ben létrejött. Létrejöttek a biztosítók, a magánalkalmazottaké, a MABI-é, a munkásbiztosító, ami késõbb OTI-vá, Országos Társadalombiztosítási Intézetté alakult, a postások, a vasutasok és a többiek biztosító intézetei - többek között a színészeké - és önkéntes pénztárai. Tehát fölállt egy olyan rendszer '43-ra, ami 6 százalék befizetés mellett az akkori skandináv egészségügyi normáknak megfelelõ egészségügyi ellátást biztosított, és táppénzt a negyedik naptól kezdve.

Ha ezek után valaki baloldalinak, baloldali vagy szocialista indíttatásúnak mondja azt, hogy tartsuk fenn a jelenlegi rendszert, akkor azt kell mondanom, hogy ezek szerint Bethlen és Horthy is baloldali volt. Ez elég merész állítás lenne. Ez alapvetõen a társadalmi szolidaritás elvét elfogadó keresztény- konzervatív gondolkodás terméke Bismarcknál és utódainál. Egyszerûen a társadalmi stabilitás zálogát látták abban, hogy az ember biztos legyen a jövõjében, és ennek jelentõs eleme volt a táppénzrõl való gondoskodás.

Közben volt egy gazdasági világválság, és ez érvényben volt. Volt egy óriási nagy fenyegetettsége az országnak, nagyon rigorózus költségvetése 1932- ben, és ez a rendszer még mindig érvényben maradt. Sõt a Klebelsberg-féle iskolafejlesztési program is érvényben maradt, mint délelõtt hallhatták.

Tehát volt egy olyan kormány, amely - nem kis részben a szociáldemokrata ellenzék nyomására, de - ezeket, az akkor már egész Európában elfogadott normákat tiszteletben tartotta. És jött a második világháború, ami - nem kell mondani - igazán gazdasági csõdöt jelentett a maihoz képest, és még mindig érvényben volt, és használták és mûködött. S ma, amikor béke van - úgy tudom legalábbis, nem hívták össze a hadügyi bizottságot rendkívüli ülésre, ezért gondolom, hogy még mindig béke van -, egyszer csak ezt a rendszert a kormány javaslatára föl kívánják számolni.

Azt hiszem, nincs még egy javaslat, amely egy ilyen rövid szakaszban képes lenne a társadalom ilyen széles rétegeit felháborítani. A munkaadóknak ez azt jelenti, hogy 4-4,5 milliárddal megnõ a társadalombiztosítási járulékuk. Hiszen amit eddig a társadalombiztosítás fizetett a 44 százalék fejében, ezután nekik kell fizetni.

Mit jelent a munkavállalóknak? Azt jelenti, hogy az egész biztosítási elv - tehát a XIII. század óta élõ biztosítási elv, ami az ember elemi szándékából fakad arra, hogy valami módon összeverõdjenek valami közösségbe, amikor a jégesõ jön, hogy egymásért vállalják a kockázatot -, tehát a biztosításnak ez az õsi és alapvetõ elve sérül, hiszen megszûnik a közös kockázatvállalás. Az egyik munkavállaló dolgozik Gipsz Jakab mûkövesnél, a másik dolgozik Holzreiter asztalosnál. Ha az egyik munkaadó tönkremegy, az ott dolgozó munkás semmi garanciát nem kap arra, hogy megkapja a táppénzét. Ha kitör egy influenzajárvány, tönkre fog menni mind a kettõ. Mert nem tud dolgoztatni, nem tudja a munkáit elvégezni, a szerzõdéseit teljesíteni, és a kötbéreken kívül még fizetnie kell a munkásait.

Tehát a munkás számára megszûnik a biztonság tudata, amit a társadalombiztosítás eddig jól-rosszul megteremtett. Hogy lehet elvárni attól a munkaadói rétegtõl, amely 170 milliárd adóként behajtható társadalombiztosítási járulékkal tartozik, hogy egyenként és minden munkaadóval, és a kollektív szerzõdés nélküli munkahelyeken egyenként külön- külön eleget tegyen annak a kötelezettségének, aminek 170 milliárd forint értékben nem tesz eleget? Amit mostanáig mondtam, azt a magukat szociáldemokratáknak valló képviselõtársaimnak mondtam.

Most szeretnék liberális barátaimhoz fordulni. Mit jelent ez a másik oldalon, a munkavállaló oldalán? Azt jelenti, hogy az az elemi jog, amely a diszkriminációt, és pláne a hátrányos helyzetûek diszkriminációját minden liberális lelkületû emberben alapvetõen tiltja, az sérül. Kit fog fölvenni az idézett Gipsz Jakab kõfaragó? Azt, aki egészséges. Ugyanis akkor csökken a kockázata arra, hogy neki 25 napig munkája híján is fizetnie kell. Elindul egy nagyon szigorú szelekció a munkavállalók között. Kik lesznek a hátrányosok? Azok, akik betegek, vagy krónikus betegségek miatt idõnként gyakrabban kerülnek betegállományba, táppénzes állományba.

Ha ezt a fajta szegregációt el tudja fogadni egy liberális gondolkodású képviselõ, akkor - s most mindannyiukhoz fordulok biológusként - gondoljanak bele, ha ezt ad absurdum visszük, tehát a társadalomban egy olyan értékrend alakul ki, hogy gyõzzön az erõsebb, ha a korai darwinizmusnak ezt az elvét a társadalomra alkalmazzuk, akkor vajon milyen.., majdnem azt mondtam, hogy.., hogy is mondjam.., fajtanemesítõ vagy fajnemesítõ vizekre tévedünk a "hulljon a férgese!" elv alapján, mert a betegebb ember mindenképpen hátrányosabb helyzetbe kerül kétszeresen; nemcsak a betegsége miatt, hanem a munkaerõpiacon való hátrányos helyzete miatt is.

(22.00)

Én nem hiszem, hogy akadna 1995-ben a magyar Országgyûlésben olyan képviselõ, aki jó lélekkel vállalná ennek a következményeit.

Nagyon sokat gondolkoztam orvosként, biológusként azon, hogy jó irányba halad-e az emberi nem. Ugyanis például azzal, hogy a harmincas évek óta életben tudjuk tartani a cukorbetegeket, azt értük el, hogy nemzõképes kort is megéltek, míg elõtte meghaltak a betegségük miatt. Nemzõképes kort elérvén, káros génjeiket örökíteni tudták a társadalomban. Ezért szaporodik a cukorbetegek száma. De orvosként, biológusként, egyszerûen emberként az a véleményem, hogy ezzel együtt nem lehet megtagadni az inzulint, ha már egyszer ismerjük. Lehet, hogy több lesz a cukorbeteg - biztos, hogy több lesz a cukorbeteg -, csak éppen minden ember egyszeri és soha elõ nem állítható mesterségesen, a világ összes tõkéje nem elég arra, hogy egy embert létrehozzon. Éppen ezért minden ember olyan unicum, hogy nem szabad annak a lehetõségét megtagadni, hogy fennmaradjon. Nem szabad tehát mesterségesen szelektálni a betegeket, és ez a látszólag egyszerû, egymondatos indítvány bizony, hosszú távon ilyen kétségbeesett gondolatokat kelt az emberben.

Én azt hiszem, az erkölcsi érveken túl még egy érvet kell mondanom, amely ennek a törvénymódosításnak az elfogadását lehetetlenné teszi minden, a jogállamot tisztelõ képviselõ számára, és amely kényszerûen elõírja, hogy támogassák Selmeczi Gabriella és jómagam módosítását, hogy maradjon el ez a módosítás, az alkotmány 76/E §-a, amely (1) bekezdésében azt írja, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz, öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. Tehát betegség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak!

Ugyanennek a szakasznak a (2) bekezdése a következõt tartalmazza: "A Magyar Köztársaság az ellátáshoz szükséges jogot a társadalombiztosítás útján valósítja meg." Ennél egyértelmûbben már nagyon nehéz lenne fogalmazni, hiszen itt a társadalombiztosítás útján kell az államnak alkotmányos kötelezettségét gyakorolni. Ha ezt a társadalombiztosítás helyett akárkire bízza, a munkaadóra - meg nem tudom mondani, mi módon lehet rákényszeríteni, de ha rábízza -, akkor nem tesz eleget alkotmányos kötelezettségének, és eggyel szaporodni fog az az ok, ami miatt bármely állampolgár Strasbourgig elmehet. Hiszen mondanom sem kell, hogy a betegség esetén a táppénzhez való jog nemcsak az európai szociális chartának, hanem a foglalkozás körében bekövetkezett megbetegedésekrõl szóló genfi egyezménynek is alapelve. Ehhez már 1988-ban csatlakoztunk, kihirdettük egy minisztertanácsi rendelettel.

Ennek alapján akár az ILO, a nemzetközi munkaügyi szevezetünk, az Egyesült Nemzetek Szövetsége szakosított szervezete, mind az érintett és panaszt tevõk keresetére a strasbourgi bíróság egyértelmûen úgy fog állást foglalni, hogy ezt bizony sajnos nem lehet ily módon megoldani, hiszen egyszer már csatlakoztunk egy egyezményhez, annak felmondása tíz év után lehetséges. Ez azt jelenti, hogy '98-ig tartani kell magunkat az egykori elhatározásunkhoz.

Az alkotmánymódosításra ugyan lehetõség van, de mint hallom, legutóbb megállapodtak, hogy öt párt minimum szükséges hozzá. Azt kell mondanom, mind a Fidesz, mind a Magyar Demokrata Fórum nevében - hiszen azonos indítványt terjesztettünk elõ -, hogy ehhez az alkotmánymódosításhoz két párt semmiképpen nem fog csatlakozni.

Ezért kérem, gondolják meg mind a szociáldemokrata érzelmû, mind a szabadelvû képviselõtársaim, hogy tudják-e támogatni a kormány e tárgyban tett elõterjesztését.

Köszönöm szépen, elnök asszony. (Taps az ellenzéki képviselõk padsoraiban.)

Tartalom Elõzõ Következõ

Eleje Homepage