DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Legutóbb a parlament gazdasági vitanapjának egyik elõadásában Kádár Béla képviselõtársam idézett egy francia klasszikust, Voltaire-t, aki szerint az a szerencsés, hogyha egy országnak van pénzügyminisztere, és nem egy pénzügyminiszternek van egy országa. Az más kérdés, hogy késõbb aztán az egyik napilap azt írta, hogy Kádár Béla képviselõtársunk egy híres francia pénzügyi szakembert idézett - de ez már csak az információk folklorizálódása.
Az alapkérdéshez, az alapmegállapításhoz szeretnék visszatérni: az tehát a szerencsés, hogyha az országnak van pénzügyminisztere.
Rögtön folytatva a gondolatot, egy mesterkélt ellentétre is szeretném felhívni a figyelmet. Gyakran mondja bírálólag, néha fölösleges éllel is a sajtó egy része, hogy az ellenzék, mi - vagy személy szerint néha én is - csak az úgymond nemzeti sorskérdésekrõl beszélünk, ahelyett, hogy a gazdasági problémákat elemeznénk, vagy tennénk javaslatot azok megoldására.
Nos, azt hiszem, volt néhány tucatnyi megoldási javaslatunk a majdnem kéttucatnyi, de egy csomagban benyújtott "labilitási" csomagtervhez, s hallhatta, aki itt volt, hogy melyek voltak ezek a javaslatok, a múlt csütörtökön reggel hét óráig. Néha elhangzik az is, hogy fájlaljuk a stratégia, kifejezetten a nemzeti stratégia hiányát, és miért sajnálkozunk annyit az ország arculatának romlásán, rontásán, ahelyett, hogy a "nagy g-vel írott" gazdaság kérdéseivel foglalkoznánk. Egy éve azonban a korábbi helyzet megváltozott: ma az MSZP és az SZDSZ kormányoz, azok a politikai erõk tehát, amelyek korábban a gazdaságpolitika elsõdlegességérõl beszéltek - látszaniuk kellene tehát az eredményeknek.
Ma a kormány valóban - úgy tûnik - kizárólag a pénzzel, a gazdaságnak ezzel a részével törõdik, de véleményem szerint nem stratégiai jelleggel, anélkül tehát, hogy figyelembe vennék a létezõ nemzeti sajátosságok egészét és a társadalmi körülményeket, az ország állapotát vagy ha jobban tetszik - ami elég rossz -, a sokat emlegetett teherviselõ képességét.
Gazdasági és nemzeti kérdés hamis ellentétének azonban egyetlen föloldása lehet - és azt hiszem, ebben mindnyájan egyetérthetünk: gazdasági talpraállásunk, az ország polgárainak nem gyengítése, hanem erõsítése, ennek ügye maga is nemzeti kérdés. Ma már világos, hogy a nemzeti stratégiának része, fontos eleme a gazdasági stratégia is - annak egyik szférája -, nem pedig attól elkülöníthetõ, más elem. A nemzeti stratégia nélkül - amelynek középpontjában a nemzet megtartásának, fönnmaradásának biztosítása kell hogy álljon - nem születhet meg a gazdasági stratégia sem.
Tisztelt Országgyûlés! A Magyar Köztársaság 1995. évi elsõ pótköltségvetésének éppen az a legnagyobb hibája, hogy nincs mögötte gazdaságstratégia és az azt megvalósító konzisztens gazdaságpolitika. A gazdaságpolitika helyett a költségvetés mai szempontjai váltak mérvadókká, mert a gazdaságpolitika szintjére emelkedett az adósságfinanszírozás - és minden más ennek rendelõdik alá. Ez pedig a legnagyobb megértés mellett sem nevezhetõ gazdasági stratégiának. A régóta ismert, sajnálatos következményekkel járó, egyoldalú fiskális korlátozásokat nem lehet stratégiának nevezni.
Másodszor: hazánk szempontjából a gazdaságstratégiának és az azt megvalósító gazdaságpolitika meglétének azért különösen nagy a jelentõsége, mert igen kicsi gazdaságunk cselekvési tere. Tehát valójában nem fiskális szempontú költségvetési "nyíróakciókra", mindenáron való pénzszerzõ hajszára volna szükségünk, hanem egy finoman hangolt, az összes cselekvési, gazdaságszabályozó eszközt virtuóz módon alkalmazó és nem stratégia nélkül csetlõ-botló gazdaságpolitikára.
Azt hiszem, mostani helyzetünk valóban nagy és komoly kihívás a szakértelem számára, a javítás érdekében, alkalom tehát arra, hogy a magabiztos szakértelem virtuóz módon megmutassa, mire is képes. Erre volna szükségünk, és nem bizonytalan, ám konoknak mutatkozó határozatlanságra - a 150 milliárd után. Nem tekintem bajnak, ha az MSZP-SZDSZ-ajándékcsomag kapcsán az egymást váltó pénzügyminiszterek alapszinten kifejtik nekünk a gazdasági összefüggéseket. Nem baj, mert azt hiszem, hogy ez rá is fér a tisztelt Ház legtöbb tagjára - magamat is beleértve természetesen -, csakhogy a ráolvasás a mondottak fényében már nem elég. Nem elég a rábeszélés, és nem elég - a rábeszélést elunva - a két kormánypárt elsöprõ parlamenti többségû szavazata sem, mert a gazdaság minderrõl nemigen tud; ahogy általában a horgász sem szokott egyeztetni, érdekegyeztetni a hallal, kapás elõtt - és a horogra akadás még hátravan. Nekünk azt hiszem, eredeti, új, alkotó gazdaságpolitikára volt szükségünk, lenne szükségünk, nem pedig magyarázatokra.
Visszatérve szûkebb tárgyamhoz az elsõ pótköltségvetés általános vitájában: véleményem szerint erre a pótköltségvetésre két okból - de lehet, hogy több okból, két okból azonban bizonyosan - van szükség. Elõször: mert a világkiállítás lemondásával megkezdõdött folyamatos országkép-rombolás után - mely a Hungarotex-botránnyal folytatódott, és tart ma is, a Budapest Bank és az Agrobank ügyével -, a hiány finanszírozásába külföldi forrásokat már alig lehet bevonni. Ezeket tehát valójában - mármint a forrásokból származó hiányfinanszírozási eszközöket -, belsõ források fölkutatásával kell megpróbálni helyettesíteni.
Másodszor: azért lehet szükség erre az egyelõre még csak elsõ pótköltségvetésre, mert hazánk külföldi gazdasági megítélésének negatív változása mindezen kívül még azokkal a sajnálatos következményekkel járt - vagy azzal a következménycsomaggal is járt -, hogy sok mindentõl, talán a mexikói csõdtõl is megrettent hitelezõink újravizsgáltatták velünk saját büdzsénket, és a látvány hatására szigorú feltételeket állítottak, olyanokat, mint például a költségvetési hiány csökkentése - hogy hogyan és milyen áron, a társadalom milyen megnyomorításával, azt már ránk bízták -, aztán az elõzõ, még érvényes költségvetési szakértõi számítási hibák kijavítása, az MNB kamatmentes államhitelének megszüntetése s a többi. Visszaesett a tõkeimport egymilliárddal - ezzel is romlott a fizetési mérleg -, és nõtt az eladósodás, tehát - mint mondtam - a kiesõ külsõ forrásokat nekünk kéne kiizzadnunk.
A nem belsõ gazdasági okokra visszavezethetõ megfontolások kényszerítették megítélésem szerint a kormányt a pótköltségvetés benyújtására, és ebben a következõ lépések kényszerû megtételére. Elõször: nyilván a szociális és kisebb mértékben az igazgatási megszorításokra, ami azonban még véletlenül sem tévesztendõ össze a költségvetési reformmal. Másodszor: itt a kényszer az importköltségek jelentõs növelésére - lásd vámemelés és vámpótlék kivetése. Harmadszor: az államadósság növekvõ mértékû, hazai forrásból való finanszírozására; és negyedszer: a véleményünk szerint irreális privatizációs bevételek betervezésére.
Az elsõ, mint említettem, a szociális visszanyesés, ami nem költségvetési reform - errõl már nagyon sok szó esett. Az ellenzék részérõl talán minden elhangzott, aminek ebben az ügyben el kellett hangoznia, ezért ezeket természetesen szükségtelen megismételni. A közvélemény nem véletlenül nevezi nyilvánosságra hozásának napját "fekete vasárnapnak".
Másodszor: az importköltségekrõl. Az importpótlékból fakadó közel százmilliárd forint nincs összhangban a magyar kormány sokat hangoztatott exportorientációs gazdaságpolitikájával, differenciálatlan a megvalósítás módja, pedig a gazdaságfejlesztést fékezõ hatáson kívül - a bóvli ugyanis egyforma elbírálás alá esik a fejlõdéshez égetõen szükséges termelõeszközökkel, ezért válik, egyébként környezetvédelmi szempontból is mondható a szó: szinte szemétlerakó teleppé az ország -, és inflációt gerjesztõ hatásán kívül ez a lépés komoly kereskedelempolitikai hátrányokkal is jár. Várhatóan nem marad el sem a közép-európai, sem a nyugat-európai országok - tehát elsõsorban európai uniós és CEFTA-tagországok - válaszlépése, amely ellen a szervezetileg amúgy is igen zilált külkereskedelem-politikánk - zilált, mert mindenki csinálja, az IKM-tõl, a Külügyminisztériumon át, a szakminisztériumokon keresztül -, aligha tud megfelelõ hatékonysággal védekezni.
(19.40)
Amit tehát megnyertünk a vámon, azt kevés idõbeni késéssel nem a réven, hanem az exporton veszítjük el.
Szóltam az államadósság növekvõ mértékû hazai forrásból megvalósítandó, onnan fakasztandó finanszírozásáról is. Itt nemcsak a hirtelen lépések sorozatában elrendelt importteher-növekedés ténye és annak elõkészítetlen volta, rossz végrehajtási módja mutatja a konzisztens gazdaságpolitika hiányát, de az adósságfinanszírozás erõforrás-átcsoportosításának végrehajtása is kívánnivalókat hagy maga után.
Említettem, hogy az adósságfinanszírozásban az államnak külsõ források hiányában a belsõ tõkepiac felé kell fordulnia. Már önmagában ez a tény - minden más tényezõt változatlannak tekintve - jelentõs kiszorítást okoz. A hazai tõkepiacról az állam mint hitelfelvevõ kiszorítja a vállalatokat. Ráadásul azt tapasztaljuk, hogy a magyar kincstár a magyar tõkepiacon úgy mozog, mint az az állat, amelyik tör-zúz a porcelánboltban. Nem hiszi el, hogy belföldön õ a legjobb adós, a kamatlábakat szükségtelenül olyan magasra hajtja, amivel az egész pénzügyi rendszert ellehetetleníti. A bankok többsége pedig nem tesz mást, mint az összegyûjtött lakossági megtakarításokat államkötvénybe forgatja át, amit pedig a lakosság a bankok kikapcsolásával voltaképpen közvetlenül is megtehetne. Nemcsak a forrásátcsoportosítás okán, de helytelen módjából is adódóan a kincstárjegyek eredeti, az 1995. évi költségvetésben meghatározott 88,5 milliárd forint kamatát a pótköltségvetésben már 110,3 milliárd forintra kellett tervezni.
Tehát nemcsak a kiszorító hatás jelentkezik, hanem már a kamatbomba is ott ketyeghet az adósságban. Ezért neveztem elsõnek ezt a pótköltségvetést. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezen egyetlen összeg 50 milliárdos kamattöbblet-kiadása háromszor meghaladja az összes közvetlen szociális megszorításból adódó megtakarítást.
A külsõ hitelezésrõl a belsõ hitelezésre történõ átállás költségeit, illetõleg a szerencsétlen kamatpolitika következményeit is a magyar társadalom fizeti meg. Ha belegondolunk, hogy az átállás kiváltó okát, az arculat, a megítélés romlását lényegileg hasonló körök idézték elõ - hogy ne mondjam: ugyanazok -, akkor megállapítható, hogy ez igen sokba kerül nekünk. Utólag igazolódik a Magyar Narancs publicistájának egyik megfigyelése, hogy ezek a körök, emberek csak a válságkezeléshez értenek, tehát minél nagyobb válságot idéznek elõ, úgymond, hogy végre tehessék a dolgukat. De a helyzet komolyabb annál, semmint hogy iróniával üthetnénk el ezt a kérdést.
A költségvetés ilyenfajta finanszírozásának ára a gazdasági fejlõdés teljes megbénítása, a magyar vállalatok közül is elsõsorban azoknak a kis- és középvállalatoknak a kiszorítása a tõkepiacról, amelyek - a kevés jól mûködõ nagyvállalattal ellentétben - az olcsóbb külföldi tõkepiactól is teljesen el vannak zárva. Így ez a politika a bérbõl élõ középosztály, az úgynevezett polgárság ellehetetlenítése mellett éppen azokat a kis- és középvállalatokat fojtja meg, amelyektõl tíz év utáni gazdasági kibontakozásunkat remélhetnénk.
Negyedszer: beszéltem az irreális privatizációs bevételekrõl, pontosabban a privatizációs bevételek irreális mértékû betervezésérõl. A kormány már az elõzõleg benyújtott pót.., illetve a költségvetésben - bocsánat, az még csak költségvetés volt, mely azóta összeomlott - ügyes trükkel érte el a hiány csökkentését, mégpedig oly módon, hogy - idézem - "a nemzetközi követelményekhez igazítva" a költségvetést, a törlesztést kivette a folyó évi kiadások közül. Ez még meg is felel a nemzetközi sztenderdeknek, de az már aligha, hogy az összehasonlítási alapul szolgáló elõzõ évi költségvetésben ugyanezt a törlesztést továbbra is benne hagyták. Így fordulhatott talán elõ, hogy a magyar sajtó - ezt az összehasonlítást alkalmazva - úgymond, sikerként állította be a költségvetési hiány csökkentését, ami - tegyük hozzá - a valóságban nem csökkent, hanem nõtt.
Ezt a sportszerûtlen megoldást a kormány most azzal tetézi, hogy az 1994. évi költségvetésben szereplõ 150 milliárd forintos privatizációs árbevételt változatlanul betervezi. Ennek realitását a szakértõk már fél évvel ezelõtt - többek között az 1995. évi költségvetés parlamenti vitájának több hozzászólója is - megkérdõjelezték, de még inkább megkérdõjelezhetõ most, amikor az elsõ negyedévi privatizációs adatok már rendelkezésre állnak. Ezek azt mutatják, hogy a betervezett 37,5 milliárd forintos idõarányos teljesítéssel szemben az elsõ negyedévben 10 milliárd forint körüli - kevesebb vagy több, de lényegében ekkora nagyságrend, tehát 10 milliárd forint - készpénz folyt be az államkasszába. Ami tehát fél évvel ezelõtt még csak prognózisnak volt minõsíthetõ, az sajnos mostanára egyre inkább valósággá válik.
Arra pedig már gondolni se jó, hogy milyen feltételek között, a szó legszorosabb értelmében: milyen áron privatiziálhat egy olyan ország, amelyik ennyire rá van utalva a pénzre. Lehet, hogy ebben meg a Magyar Nemzet publicistájának lesz igaza, aki azt írta valahol, hogy nem történik más, mint hogy ezáltal üzennek egyesek a potenciális vevõknek talán, hogy immár nem fél- , hanem negyedáron eladó az ország.
És mi lesz azután, ha mindez mégis sikerülne? Hogyan lehet akkor menedzselni az államadósságot, ha vége a privatizációnak, ha már mindent eladtunk? Nem tudni, hogy erre mi a stratégia.
Tudjuk, hogy nehéz a helyzet. Ezért mondom, hogy a gazdaságpolitika nem közgazdasági, elsõsorban az adósság kezelésére vonatkozó alapösszefüggések szabatos kifejtése kell hogy legyen, hanem a rendelkezésre álló beavatkozási eszközök virtuóz alkalmazása kellene hogy legyen. Úgy persze nehéz virtuózan játszani, ha az esetleges tehetség mellõl hiányzik magának a zenemûnek a kottája, vagyis a gazdasági stratégia.
Tisztelt Országgyûlés! Bármennyire is húsbavágóan érint bennünket, mégsem az az igazi baj ezzel a pótköltségvetéssel vagy az ezt megelõzõ intézkedéscsomaggal, amelyet már részleteiben is megvitattunk, hogy megszorító, hanem az, hogy így és ilyen mértékben teszi ezt; az a baj, hogy nagy társadalmi áldozatvállalás árán sem mutat kiutat ebbõl a nehéz helyzetbõl, jó esetben csak az összeomlás idõpontját tolja ki. Az a baj, hogy ez nem stratégia!
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a jobb oldalon.)