BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm, elnök asszony - még távoztában is - a lehetõséget, de ha sok mindenben nem is, abban egyetértek Csapody Miklós képviselõtársammal, hogy szívesebben maradok a helyemen. Más is lesz, amiben egyet fogok vele érteni, bármilyen meglepõ is.
Csapody Miklóshoz hasonlóan a pótköltségvetés néhány gazdaságpolitikai vonatkozásáról szeretnék beszélni. Nevezetesen három kérdést emelnék ki: az egyik a pótköltségvetés szükségessége és indokoltsága; a másik a pótköltségvetés és az infláció, illetve a jelenlegi gazdaságpolitika és az infláció összefüggései; a harmadik kérdés pedig a privatizációs bevételek pótköltségvetés-beli szerepeltetése.
Az elsõ kérdés - ismétlem - a pótköltségvetés szükségessége, felmerülése. Ellenzéki képviselõtársaink igen gyakran beszélnek arról, hogy a pótköltségvetés nyilvánvalóan azért vált szükségessé, mert a néhány hónapja benyújtott eredeti 1995-ös költségvetés példátlan gyorsasággal összeomlott; ezért kényszerült a kormány pótköltségvetés benyújtására.
(19.50)
Azt is szokták mondani - talán a legmarkánsabban ezt éppen Orbán Viktor képviselõtársunktól hallottuk oly sokszor, de most Csapody Miklós is megismételte ezt a bizonyos összeomlást, és Orbán Viktor rendszeresen hozzáteszi -, példátlan, hogy ilyen rövid idõ alatt összeomoljon ez a költségvetés.
Varga Mihály képviselõtársam bólogat ennek hallatára. Ennek azért örülök - hogy most bejött és bólogat -, mert õt szeretném idézni. Mégpedig az Országgyûlés 1992. március 10-ei ülésén hangzott el Varga Mihály interpellációja Kupa Mihály akkori pénzügyminiszterhez. Március 10-én hangzott el az interpelláció, de mint Varga Mihály akkor elmondta, már több mint egy hónappal korábban benyújtotta. Tehát '92. február elején nyújtotta be azt az interpellációt, amiben lényegében azt a kérdést tette fel az akkori pénzügyminiszternek, az MDF-kormány második pénzügyminiszterének, látva azt, hogy a '92-es költségvetéshez - azon a bizonyos szilveszter éjszakáján született költségvetéshez - képest hogyan növekszik a költségvetés hiánya, hogyan ítéli ezt meg az akkori pénzügyminiszter, és szükségesnek tartja-e pótköltségvetés benyújtását, kérdezte Varga Mihály elõször '92 márciusában. Majd havonta megismételte ezt a kérdését mindaddig, amíg valamikor a nyár elején végül el nem ismerte az MDF-kormány akkori pénzügyminisztere, hogy bizony, az ellenzéknek - jelesül is Varga Mihálynak és a vele egyetértõ szabaddemokrata és szocialista képviselõknek - igaza volt, valóban szükség van pótköltségvetésre. Ezt a pótköltségvetést, ha jól emlékszem,'92. nyár elején be is nyújtották, aztán a nyár után, az õsz elején el is fogadtatta az akkori kormány.
Egyetértek azzal, amit Varga Mihály akkor életszerûen elmondott. Igaza volt: szükség volt pótköltségvetésre.
Most viszont nem volt szükség rá, hogy az ellenzék hívja fel a figyelmet arra, hogy szükség van pótköltségvetésre. Ez a kormány maga is meg tudta ítélni, milyen a gazdaság helyzete. Talán az õsszel még a kormánykoalíció egésze ezt nem tudta jól megítélni. Hozzáteszem: Békesi László pénzügyminiszter már akkor figyelmeztetett, amikor decemberben lezárult a költségvetés vitája, hogy ez így nem lesz jó. Nem azért, mert irreálisnak ítélte volna a bevételeket és a kiadásokat, hanem azért, mert azt mondta, ezt a hiányt nem fogjuk tudni finanszírozni, ezért szükség lesz pótköltségvetésre. Nem az ellenzék hívta fel rá a figyelmünket. Maga a kormány tudta, hogy nem tökéletes a költségvetés. Ez az egyik különbség a mostani pótköltségvetés és az MDF-kormány pótköltségvetései között.
Még azt is hadd jegyezzem meg, példátlannak mondták olyakor, hogy egy év alatt, nyolc hónap alatt három költségvetést, illetve pótköltségvetést nyújtott be ez a kormány. '92 nyara és '93 nyara között ugyanezt történt. '92 nyarán volt egy pótköltségvetés, '92 végén a '93-as költségvetés, és amint Szabó Iván átvette a stafétabotot Kupa Mihálytól, rögtön jött egy pótköltségvetés. Néhány hónappal volt csak több, ott is egy éven belül volt három költségvetés.
De van egy ennél fontosabb különbség az akkori pótköltségvetések és a mostani pótköltségvetés között. Ezt szeretném nagyon nyomatékosan hangsúlyozni. Mit jelentettek az MDF-kormány pótköltségvetései? Azt jelentették, hogy az akkori kormány tudomásul vette, a hiány nagyobb, mint amit tervezett. Tudomásul vette, hogy az állam eladósodása nagyobb lett, mint amit tervezett. Nem tudta kézben tartani a bevételek és a kiadások különbözetét. Minden MDF-es pótköltségvetés a jövõ kiárusítását jelentette. Azt jelentették az MDF-es pótköltségvetések, hogy nagyobb a hiány, mint amit eredetileg terveztek, és emiatt nagyobb terhet hagy az MDF-kormány az õt követõkre, a jövõre. '92-ben, '93-ban, '94-ben a hiány emiatt lett nagyobb, mint amit az MDF-kormány eredetileg tervezett.
Mit jelent a mostani költségvetés? A mostani költségvetés nem azt jelenti, hogy megnövelik a kiadásokat az eredetileg tervezetthez képest. A mostani pótköltségvetésre alapjában véve nem azért van szükség, mert a bevételi tervek nem teljesülnek. Ezért is, talán, ezt még nem tudom. Alapjában véve azért van szükség a mostani pótköltségvetésre, mert ha nem is tavaly novemberben - amikor errõl elõször döntött a jelenlegi kormánytöbbség -, de most március- április-májusban a jelenlegi kormánytöbbség és a jelenlegi kormány úgy döntött, nem hagyhat még nagyobb terhet a jövõre, nem engedheti meg, hogy a hiány nagyobb legyen a tervezettnél. Sõt el kell érnie, hogy a hiány lényegesen kisebb legyen annál, amit az eredeti költségvetés tartalmazott. Mert azt, amit az eredeti költségvetés tartalmazott - azt a bizonyos 280 milliárdos hiányt -, nem hagyhatjuk tiszta lelkiismerettel a bennünket követõ évekre. Mert nem lehet elviselhetõ módon finanszírozni.
Nem biztos, hogy nem lehetne rá finanszírozási forrást találni, hiszen amikor '91-ben, '92-ben a hiány nagyobb lett a tervezettnél, akkor megindult egy hatalmas belsõ eladósodási folyamat.
Itt most hadd álljak meg egy percre. Csapody Miklós képviselõtársam nagyon helyesen mutatott rá arra hozzászólásában, hogy milyen nagy terhet jelent az ország számára a belsõ eladósodás. Helyesen mutatott rá arra, hogy növekvõ mértékben belsõ forrásokból kell finanszírozni a költségvetési hiányt, hogy nem lehet teljes mértékben vagy nagy mértékben külsõ forrásokból biztosítani, hiszen az eladósodás nem növekedhet, mert nincsenek erre külsõ források. És helyesen mutatott rá arra, hogy ez a belsõ eladósodás, az, hogy a költségvetés elvonja a gazdaságból a hitelforrásokat, bizony a vállalkozásoktól vonja el. Ez az, amit Csapody Miklós képviselõtársam helyesen, a közgazdasági nyelvet követve kiszorító hatásnak nevezett.
Csak egy dologról feledkezett meg Csapody Miklós képviselõtársam, hogy 1991-ben indult meg ez a belsõ eladósodási folyamat. Ez a belsõ eladósodási folyamat annak a következménye, hogy az MDF-kormány évei során újra meg úrra belsõ állami kötvények, állampapírok kibocsátásával lehetett csak finanszírozni ezt a hiányt. És még egy valamit hadd tegyek hozzá. Már egy korábbi alkalommal hivatkoztam a néhány hete a HVG-ben megjelent táblázatra a kelet-európai országok hitelképességi rangsoráról. Magyarország visszaszorulása a kelet-európai hitelképességi rangsorban nem '94 közepén kezdõdött, hanem '91 óta tart. Magyarország '90-ben volt elsõ a kelet-európai országok között, '94-ben már harmadik volt, miközben a többiek pozíciója sem javult.
Hamis az az állítás, hogy ez a folyamat most kezdõdött, miközben nincs vitám Csapody Miklóssal abban, hogy a kormány elmúlt 9-10 hónapja nem fordította meg ezt a folyamatot, sõt az tovább folyt. Erre majd még a végén vissza fogok térni.
Azt gondolom tehát, hogy ez a pótköltségvetés nem jó dolog. Az, hogy az eredeti költségvetésen módosítani kell, nem jó dolog. De ez a pótköltségvetés teljesen más jellegû hatásait és célját tekintve, mint az MDF-kormány pótköltségvetései. Azt tükrözi, hogy ez a kormány megfékezi a belsõ és külsõ eladósodást. Azt tükrözi, hogy ez a kormány a jövõre gondol, nemcsak a mára, nemcsak a mai túlélésre gondol, hanem a költségvetési hiány megfékezésével, azzal, hogy egy olyan 280 milliárdról jóval 200 milliárd forint alá kívánja csökkenteni a költségvetés hiányát, ez a kormány felelõs módon a jövõre gondolt. (Közbeszólás jobbról: Tavaly is arra gondolt!) Erre majd még visszatérek, mint ígértem.
Egyetértek azzal, el is mondtuk a tavalyi költségvetési vitában, hogy a '94-ben beterjesztett költségvetés nem tudta jobban megfékezni az eladósodási tendenciákat, mint az MDF-kormány által beterjesztett '92-es, '93-as és '94-es költségvetés. Igaz, ebben a tekintetben tavaly még nem volt ez a kormány a feladata magaslatán, egyetértek Jeszenszky Géza képviselõtársammal.
Áttérnék a második kérdésre, amivel foglalkozni szeretnék. Az exporttámogatás és inflációmérséklés az a két cél, amelyet Barsiné Pataky Etelka képviselõtársam olyan fontos prioritásként jelölt meg itt, ebben a teremben a pótköltségvetés vitájában elmondott vezérszónoklatában, s amelyet szerinte a kormánynak követnie kellene.
(20.00)
Azt mondta Barsiné Pataky Etelka: tegyenek le az asztalra exportösztönzõ csomagot, tegyenek le az asztalra az infláció megfékezését szolgáló intézkedéseket. Nos, kedves képviselõtársaim, a legfontosabb exportösztönzõ intézkedést ez a kormány március 12-én letette az ország asztalára, mert a leértékelés a legfontosabb exportösztönzõ eszköz - az az eszköz, amelyet az elõzõ kormány külgazdasági minisztere is éveken át szorgalmazott, és amelyet az elõzõ kormány nem tudott elhatározni. Ez a kormány ezt megtette.
Ez olyan kézenfekvõ és nyilvánvaló, hogy az exportösztönzés kérdésével nem is foglalkoznék tovább, hanem áttérnék a másik, a vitában nagyon gyakran idézett kérdésre, az infláció kérdésére: hogyan viszonyul az egész Bokros- csomag és a pótköltségvetés az inflációhoz?
Azt mondja Barsiné Pataky Etelka: tessék inflációmérséklést, infláció elleni harcot napirendre tûzni. Nos, azt kell mondanom önöknek, tisztelt képviselõtársaim: az a pótköltségvetés és az a gazdaságpolitikai intézkedéscsomag, amelyet önök két és fél hónapja élesen támadnak, nem más, mint az inflációellenes fellépés hatékony eszközrendszere. Ez persze nem olyan nyilvánvaló, mint az exportösztönzés esetében.
Úgy tûnik - és erre hivatkozott Barsiné Pataky Etelka képviselõtársam is -, hogy lám, lám, '94-re az Antall-Boross-kormánynak sikerült levinnie az inflációt egy olyan 17 százalék körüli tartományra, most pedig 20 százalék körüli inflációt tervez a kormány, tehát, íme, az elõzõ évek inflációmérséklõ politikája most megfordul, és ez a kormány meglódította a maga politikájával az inflációt.
Nos, azt kell mondanom: hogy ha ezt a háziasszony Barsiné Pataky Etelka mondaná, akkor én ezt el is tudnám fogadni. Még azt is hozzáteszem: hogy ha az építõmérnök Barsiné Pataky Etelka mondaná ezt, még akkor is meg tudnám érteni. De ha a Magyar Demokrata Fórum frakciója gazdaságpolitikai kabinetjének vezetõje, tehát a gazdaságpolitikus Barsiné Pataky Etelka mondja ezt, akkor elfogadhatatlan.
Arról van ugyanis szó - valamennyien tudjuk -, hogy az inflációellenes politika vagy az inflációt elõmozdító politika nem az infláció tényeit kezeli, hanem az infláció okait. Aki gazdaságpolitikával foglalkozik, az tudja, hogy az inflációnak gazdasági gyökerei vannak, és az inflációt nem ráolvasással lehet gyógyítani, hanem az infláció gazdasági gyökereinek elhárításával.
Honnan fakad, mibõl fakad az infláció? Az infláció, az árak emelkedése nem abból fakad, hogy a kormány elhatározza, árakat emel - ezt legfeljebb a háziasszony gondolhatná, esetleg még az építõmérnökkel is elõfordulhat, bár ritkábban. A gazdaságpolitikus azonban tudja, hogy az inflációnak két forrása lehet: az egyik a költségoldal, a költségek emelkedése, a másik pedig a keresleti oldal, az, hogy a kereslet úgy elszalad, miközben a termelés nem tudja követni, hogy a kialakuló egyensúlyhiányt az árak emelkedése hidalja át. Azon múlik tehát az infláció gyorsítása vagy mérséklõdése, hogy mennyire sikerül a költségek kedvezõ alakulását - csökkenését vagy emelkedésük lassulását - elérni, illetve hogy a gazdaságpolitika kézben tudja-e tartani az összkeresletet.
Ebben a tekintetben azt lehet mondani, hogy az inflációt leginkább a növekvõ költségvetési hiány váltja ki, alapozza meg. Azt kell tehát mondani, hogy a '92 és '94 közötti idõszak nem az infláció visszaszorításának idõszaka volt, mert az azévi infláció ugyan '92 és '94 között évrõl évre csökkent, közben azonban a holnapi infláció - vagyis a költségvetési hiány - évrõl évre növekedett, méghozzá rohamos mértékben. 1992 és '94 között a költségvetési hiány évrõl évre való növekedésével nem más történt, mint a következõ évek inflációjának megalapozása. Ahhoz, hogy magát az inflációt lehessen tartósan leszorítani, az infláció okait kiküszöbölni, a költségvetési hiányt kellett volna csökkenteni - és ez az, amire az elõzõ kormány nem merte elszánni magát.
Amikor a mostani kormány '95-ben elszánja magát a költségvetési kiadások mérséklésére - '95-ben! -, akkor ezzel '96-ra, '97-re és '98-ra alapozza meg az akkori inflációmérséklést, amint ezt a kormány gazdaságpolitikai elképzelései és maga a kormányprogram - ami mellesleg, mondom, létezik: gazdaságpolitikai program és stratégia - rögzíti.
Azt szeretném tehát leszögezni, hogy ez a csomag - amit Bokros-csomagnak neveznek - egy inflációellenes csomag. Itt van, az önök asztalán, bemutatta a kormány - és ez az, amit önök nagy vehemenciával támadnak.
Még egy megjegyzést szeretnék tenni: természetesen az infláció kiváltó tényezõinek másik oldala a költségoldal. Kétségtelen tény, hogy a leértékelés azonnal, mindig az infláció növekedésének irányába hat - ezt nem vitatja senki -, és ilyen értelemben a '94. augusztusi és a '95. márciusi leértékelésnek van azonnali inflációs hatása. Ehhez megint csak két megjegyzést kell tenni:
Az egyik: a leértékelést - az évek óta halogatott leértékelést - a '93-ban és '94-ben kialakult hatalmas, a magyar gazdaság történetében példátlan külkereskedelmi- és fizetésimérleg-hiány tette elengedhetetlenné; az, hogy '93-ban, '94-ben az akkori kormány szinte tétlenül nézte a külkereskedelmimérleg-hiány növekedését. Ezért volt a leértékelés elkerülhetetlen.
Ugyanakkor arra is rá kell mutatni: a leértékelés azzal, hogy az exportképességet javítja, hogy az exportképes termelés növekedését mozdítja elõ, önmagában véve azzal, hogy növekedést ösztönöz, a termelés bõvítésének megalapozásával a fajlagos költségek növekedését fékezi, illetve a fajlagos költségek csökkentését teszi lehetõvé, és ilyen értelemben költségoldalról is inflációellenes hatású.
Egészében véve - szeretném megismételni - ez a program az infláció hosszabb távú és középtávú mérséklését alapozza meg, még akkor is, ha azonnali hatásaiban ebben az évben sajnos az infláció növekedésére hat.
Végül a harmadik kérdéskörrõl szeretnék beszélni, a privatizációs bevételekrõl, amelyek a pótköltségvetés fontos elemét jelentik. Látni fogják képviselõtársaim, hogy nem szívesen, nem örömmel és nem mindig folyamodom ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetért az elõzõ kormányt tegyem felelõssé - csak akkor, hogyha szakmai meggyõzõdésem szerint ez valóban indokolt, ha olyan gazdasági folyamatokról van szó, ahol a döntés, az ok és a hatások között valóban vannak egy-kétéves vagy még hosszabb késleltetések, amikor valóban a mai gazdasági folyamat a tegnapi és tegnapelõtti döntések - vagy nem döntések - következménye. És ha majd '97-ben, '98-ban lesznek hasonló folyamatok, azok magyarázatában nyilvánvalóan nem folyamodhatunk ahhoz, hogy '91-es, '92-es döntésekre vezethessük õket vissza, de '94-ben, '95-ben ezt még tiszta lelkiismerettel megtehetjük.
Visszatérve azonban a harmadik kérdésre, a privatizációs bevételekkel kapcsolatban ma is azt kell mondanom, amit több hónappal ezelõtt, a '95-ös költségvetés vitájában, valamikor '94 novemberében elmondtam: egyetértek önökkel, ellenzéki képviselõtársaim, abban, hogy ennek a pótköltségvetésnek ez a legbizonytalanabb, legvitathatóbb pontja. Elmondtam '94 novemberében: az, hogy ennek a 150 milliárdos privatizációs bevételnek van realitása vagy nincs, attól függ, hogy a kormány privatizációs stratégiáját kész, és képes lesz-e a kormány következetesen megvalósítani, szemben azokkal a törekvésekkel, amelyek a parlament legkülönbözõbb oldalairól fogalmazódnak meg, hogy eltérjen ettõl a privatizációs stratégiától. Már novemberben egyetértettem önökkel abban, hogy ez egy bizonytalan pontja a '95-ös költségvetésnek. Azóta eltelt közel fél év, és ma meg kell erõsítenem, jobban alá kell húznom nekem is azt, amit 1994 novemberében mondtam: igen, a 150 milliárdos privatizációs bevétel elõirányzása rendkívül bizonytalan pontja ennek a pótköltségvetésnek.
(20.10)
Elvégre kétségtelen tény az, hogy a privatizációs bevételek nagyon enyhén csordogáltak az azóta eltelt idõben.
De nem is ez az igazi baj, hiszen a privatizációs bevételek soha sem a döntés idõpontjában, hanem jóval késõbb szoktak megjelenni. Az igazi baj az, hogy az elmúlt fél évben sem születtek nagy számban, még kis számban is csak elvétve, olyan privatizációs döntések, amelyek alapján tiszta lelkiismerettel bízhatnánk abban, hogy az év hátralévõ részében sok tíz milliárdnyi, 150 milliárdnyi privatizációs bevételhez jut az ország. Azt gondolom, hogy rendkívül sajnálatos, kellemetlen, rossz az országnak, hogy a privatizációs törvény meghozatala késett. Rossz az, hogy a privatizációs törvényt, amely alapjában véve a kormány megalakulásakor készen állt, csak novemberben nyújtották be. Még nagyobb baj, hogy január végéig el sem kezdõdött a vitája. További baj, hogy miután a privatizációs törvény vitája már megindult, a koalíción belüli viták következtében, azok nyomán a privatizációs törvény egész koncepcióját sokan megkérdõjelezték. Baj, hátráltatta az elõrehaladást és nagyon nagy baj, hogy a privatizációs törvény csak most, majdnem május közepén született meg.
Azt gondolom, hogy mindazok a kormánypárti politikusok, akik nem voltak képesek a saját kormányuknál elérni a privatizációs törvény mielõbbi benyújtását, azok a kormánypárti politikusok, akik megkérdõjelezték a privatizációs törvény egész koncepcióját, akik hónapokig egymás közt vitatkoztak arról, hogy mi legyen ebben a privatizációs törvényben, ezek a kormánypárti politikusok nagyon nagy felelõsséget viselnek a saját kormánykoalíciójuk, a saját pártjuk és az ország elõtt. Ebben mindkét parlamenti frakciónak - abban a mértékben, ahogy a választások során helyet kapott itt a Házban - megvan a maga felelõssége.
Azonban szeretném azt is hozzátenni, hogy privatizálni lehet, lehetett volna törvény nélkül is. Ha jól emlékszem, a kormány még decemberben, nem is a végén, döntést hozott azoknak a nagy közszolgáltató vállalatoknak a privatizációjáról, amely közszolgáltató vállalatok privatizációjától elsõsorban várta a '95-ös költségvetés a privatizációs bevételeket, és május közepén, május második felében ezeknek a decemberi kormánydöntéseknek a végrehajtásában a legjobb tudomásom szerint még szinte semmi sem történt. Egyetlen tendert nem írtak ki, hanem azok a kormánytisztviselõk, akiknek az lenne a dolguk, hogy a kormányzati döntést végrehajtsák, ehelyett alternatív koncepciókat gyártanak a közszolgáltató vállalatok privatizációjára.
Ez megítélésem szerint is károkat okoz az országnak, és - egyetértek az ellenzéki képviselõtársaimmal - bizonytalanná teszi ezeknek a pótköltségvetési elõirányzatoknak a realitását. Úgy gondolom azonban, nem lenne helyes, ha törölnénk ezeket az elõirányzatokat a pótköltségvetésbõl. Ezeknek az elõirányzatoknak a szerepeltetése a pótköltségvetésben azt fejezi ki, hogy a kormánytöbbség továbbra is indokoltnak tartja azt, hogy a privatizáció során jelentõs bevételekhez jusson az ország, és ezzel tehermentesítsük az állami költségvetést. Hiszen valamennyien tudjuk, hogyha a privatizációs bevételekhez nem jutunk hozzá, akkor más bevételekkel kell pótolni ezeket a bevételeket, vagy pedig az adósság nõ még nagyobb mértékben.
Végül egy utolsó megjegyzés ezzel kapcsolatban. Én indokoltnak tartom azt, hogy ellenzéki képviselõtársaink rámutatnak velünk együtt arra, hogy bizonytalan a pótköltségvetésnek ez az elõirányzata, mint ahogy már a '95-ös költségvetésnek is ez az elõirányzata bizonytalan volt. De azt azért szeretném hozzátenni, hogy ugyanezek az ellenzéki képviselõtársaink az elsõ perctõl kezdve többségükben élesen bírálták azt a elemét a privatizációs stratégiának, hogy bizony bevétele is legyen az országnak a privatizációból, hogy a készpénzbevétel fontos szempont legyen a privatizációban. Tehát egyfelõl rossz néven veszik, ha a kormány privatizációs stratégiája egyebek mellett bevételeket is kíván szerezni a privatizációból. Másfelõl pedig krokodilkönnyeket hullatnak a privatizációs bevételek fölött, azt kérik számon a kormánytól, hogy miért iktatja be ezt a költségvetés bevételi oldalára, miért nem szerez még több bevételt más forrásból, amely forrás nem lehet más, mint a lakosság mai terheinek mai növekedése, vagy pedig az adósság további növekedése, ami a lakossági terhek holnapi növekedését jelenti.
Nagyon nyomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy a mindenkori kamatteher, ami ma a legnagyobb teher a költségvetésben, mindig tegnapi adósságból származik, nem valahonnan az égbõl jön. Számtalan alkalommal elhangzott, miért kell csökkenteni a kiadásokat, amikor kamatfizetések nélkül a bevételek és a kiadások különbözete nem is olyan nagy. Már-már egyensúlyban van a költségvetés. Ez igaz, de a kamatterhek valódi terhek, amelyektõl nem lehet eltekinteni. Kisgazda képviselõtársaim figyelmét arra is szeretném felhívni, hogy a jelentõs a belföldi kamatteher, a belföldi államadósság és nem a külföldi államadósság terhe. Saját állampolgárainknak, magyar befektetõknek tartozik a költségvetés ezekkel a terhekkel. Ezeket nem lehet leírni, nem lehet nem létezõnek tekinteni. Tehát ha ma a költségvetési terhek döntõ többsége kamatteher, az azért van így, mert a megelõzõ 3-4 évben az akkori kormány vonakodott a költségvetési kiadások visszafogásától.
Tiszteljük a mai kormányt azért, mert elszánta magát erre a népszerûtlen lépésre, hogy a következõ kormánynak kevesebb ilyen teher maradjon. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)