JUHÁSZ PÁL, a költségvetési és pénzügyi bizottság elõadója: Köszönöm szépen, elnök asszony.
Tisztelt Ház! Elnézést, hogy zavarom figyelmüket. Hogy a végével kezdjem, három tartózkodással és ellenszavazat nélkül ajánlotta a költségvetési bizottság általános vitára a társadalombiztosítások költségvetési tervezetét.
Az okok azok, amiket elmondott az elõzõ bizottsági elõadó. Mindenki tudja, hogy az idõt tovább húzni már nem lehet.
A vita négy témakörben alakult ki a bizottságon belül:
Az elsõ témakör minden költségvetésnél teljesen érthetõ: az aggályok a dolog realitását illetõen. Különösen fokozódnak az aggályok akkor, ha vannak szerkezeti változások egy költségvetésben, mert ezek mind a bevételi, mind a kiadási oldalon bizonytalanul becsülhetõk. Mondhatnám, ezek rutinszerûek.
A másik három téma azonban egyáltalán nem rutinszerû, hanem a témához kapcsolódó vita volt.
Az egyik arról, hogy kintlevõségeibõl miért nem tud többet behajtani a társadalombiztosítás;
a második arról, hogy mennyire elfogadható, elviselhetõ a mûködési költségek magas szintje a társadalombiztosításnál;
a harmadik pedig, hogy mi az oka és a következménye a költségvetés késlekedésének.
Az elsõ témakörben a társadalombiztosítás emberei - és ebben támogatták õket a jelen levõ számvevõszéki és pénzügyminisztériumi képviselõk is - azt mondották, hogy amennyiben rendes alkueszközöket nem kap a társadalombiztosítás, márpedig a parlament elvetette, hogy neki rendes alkueszközöket adjon, akkor nem nagyon tud sikeresebb behajtást csinálni, mint ami van. Azon kívül, hogy véleményt cseréltünk a tekintetben, hogy jó lenne, ha csinálna - nyilvánvalóan a vélemények szintjén tudott maradni az eszmecsere.
A második témakörben, az ÁSZ-jelentés is hangsúlyozta, hogy milyen dinamikus a mûködési költségek növekedése, és azon kívül még az önmagában való befektetési tevékenység is milyen erõs. Ehhez hozzájön az is, hogy a bizottsági tagok érzékelték: nemcsak arról van szó, hogy mondjuk így nem marad az infláció mögött a társadalombiztosítás üzemelési költségeinek növekedése, hanem amellett minõségileg is erõsen kifogásolható az a munka, amelyet a társadalombiztosítás végez mind abban az értelemben, ahogy az ügyfeleket kiszolgálja, mind abban az értelemben, amilyen határozottan a saját szolgáltatási rendszerét, az általa vezényelt szolgáltatás rendszerét alakítja át.
Be kellett látnunk azt - Pusztai Erzsébet képviselõ asszony nagyon határozott érvekkel igyekezett beláttatni velünk, de ettõl függetlenül is be kellett látnunk -, hogy amikor megváltozik a társadalmi környezet egy ilyen rendszer körül - ezért mondjuk, hogy az eddigi kifizetõhely-rendszer helyett, amely a legtöbb vállalatnál leállt, új kifizetõhely-szisztémát kell kialakítania, amelyben fontossá válik az egyéni nyilvántartások rendszere, de ennek nincs meg a megfelelõ adminisztratív háttere s hasonló -, akkor önmagában a változás elviselhetetlen munkatömeggel jár a rendszerre. A másik oldalról egy modern rendszer kialakítása pedig sokkal célzottabb politikát kíván éppen azért, hogy gyorsabban lehessen kifejleszteni, mint azt, amelyikhez eddig szerencséje volt a társadalombiztosításoknak. Hiszen igaz ugyan, hogy 87/88 óta tudjuk, nagyjából milyen lesz egyszer az új társadalombiztosítási rendszer, az erre vonatkozó konkrét képzetek háromszor változtak meg közben, háromszor változott meg közben maguknak a társadalombiztosítási intézményeknek a konkrét irányítása. Érthetõ, hogy így belõni modern adminisztrációs rendszert nem lehetett. Ezért késésben van ennek a kifejlesztése. Bármennyire nem örülünk neki, kénytelenek vagyunk beletörõdni abba, hogy addig, amíg a megfelelõ új rendszer ki nem alakul - ami mind számítógépes rendszert, mind ügyviteli rendszert, mind különbözõ hivatalszervezési rendeket jelent -, addig bizony érdemben csökkenteni ezeket a költségeket nem lehet, és a mai költségekkel is csak ez a kifulladás határán lévõ mûködés biztosítható.
Hozzá kell tennem, hogy ez a beletörõdés együttjárt azzal, hogy nagyon sok képviselõtársam kifejtette a maga rendszerszervezõ tudása alapján, hogy mi mindent csinált rosszul a társadalombiztosítás eddig - és talán még most is - , aminél azért mégis jobban tehetõk ezek a dolgok. De ezeknek a szakmai véleménycsere szintjén kellett maradniuk.
A harmadik témakör, amely disputára adott okot, hogy miért késtünk, miért késett az új költségvetés. Egyrészt teljesen világos volt, hogy a késés éppen a tervezett reformok miatt nem jó, másrészt éppen a tervezett reformok miatt sodródtunk bele, tehát a kérdés elég ellentmondásos. A tervezett reformok miatt nem jó ez, hiszen akkor a tavalyi költségvetés, illetve a tavalyi költségvetés plusz tíz százaléka - amelyet az utólagos korrekció belevitt - szerint kell mûködni. Magyarul ez azt jelenti, hogy a fölhasználási arányok addig nem változtathatók, amíg az új költségvetés be nem lép. Ilyen értelemben az a cél, hogy minél inkább tükrözõdjön a kívánatos változás az új költségvetésben, s emiatt késik az új költségvetés, ellene hat annak, hogy elég gyorsan történjenek az új változások, hiszen változások csak az elfogadott költségvetés után lehetségesek.
Az az igazság, hogy itt is kénytelen volt a bizottság nagyobbik része belátó lenni, hiszen látván, hogy az átalakulás lépéseit illetõen lassan megszületõ döntések - amelyek igazából csak a Bokros-csomag kapcsán lévõ törvényekben történtek meg - egyszerûen nem tették lehetõvé, hogy már tavaly ennek megfelelõ költségvetést lehessen elkészíteni, és nem tették volna célszerûvé, hogy a tavaly készített és februárban vitatásra átadott anyagot akkor fogadjuk el a tavalyi elgondolások szerint, amikor már pontosan tudtuk, hogy az idén mégis csak lesznek reformlépések. Így tehát belekerültünk abba a helyzetbe, hogy mindnyájunk szíve fáj, hogy ez a helyzet, de belátjuk, hogy nemigen lehetett mást csinálni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)