DR. KIS GYULA JÓZSEF, a Magyar Demokrata Fórum vezérszónoka: Köszönöm, elnök asszony, köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! A jelenleg kormányzó szocialista-liberális kormány miniszterelnöke és a pártok választási programjukban elsõ helyen szerepeltették azt a jelszót, hogy rendbe tesszük az országot. Nos, ennek a rendbetételnek mára tapasztalható eredménye a tökéletes káosz. Kiderült, hogy a társadalombiztosításnak nincs még költségvetése, noha a második félév már elkezdõdik; kiderült, hogy az elõterjesztett költségvetési javaslat már részben visszavonásra került, részben tökéletesen megalapozatlan, mert azóta változtak a törvények. És hogy ez a káosz meddig terjed? Szolnoki Andrea képviselõtársam elõbb elmondott beszéde is tartalmazza. Azt mondta, hogy jelen formájában elfogadhatatlan ez a költségvetés. A kormányzó koalíció egyik pártja vezérszónokaként mondotta ezt. A dolgok rendbetétele talán nem ezen az úton kellene, hogy menjen.
A kialakult helyzetben ugyanis rendkívül nehéz bármit mondani arról, hogy milyennek kéne lenni a társadalombiztosítás költségvetésének. Nehéz bármit is mondani, mert az önkormányzati javaslat, ami most egyedül maradt terítéken, tökéletesen megalapozatlanná vált azáltal, hogy módosítottuk a bevételt jelentõ törvényeket tegnap késõ este, illetve már tavaly november óta egyfolytában ezt tesszük. A kiadási oldallal kapcsolatban viszont további egyeztetések várhatók és szükségesek a társadalombiztosítási önkormányzatok, a szakmai vezetés, a Népjóléti Minisztérium között. Nem tudjuk, mi fog járni, miért kell fizetnie a társadalombiztosításnak. Tulajdonképpen ez az egész vita addig, amíg valamilyen új variáció össze nem áll több tíz vagy száz módosító javaslatból, értelmetlennek tûnik.
Ahhoz, hogy az ember mégis valamit megpróbáljon ennek a módosító csomagnak az irányával kapcsolatban mondani, látni kell, hogy ez egy folyamat akármilyen homályos állomása is, de egy állomás. A költségvetés elfogadása mindig valamit lezár és valamit újraindít. Ez a folyamat elindult tavaly novemberben, amikor a társadalombiztosítási rendszer átalakítása elõször kezdõdött meg, amikor adókötelessé tették a társadalombiztosítás befizetéseit, de adómentességet adtak a különbözõ, nem társadalombiztosítási befizetéseknek, amikor bejelentették, hogy szorítani, szûkíteni fogják azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a több pénzért ezután az állampolgár kap, amikor tegnap elfogadtuk, hogy ezek a szigorítások egyszerre jelentenek nagyobb elvonást az állampogártól és kevesebb szolgáltatást az állampolgárnak, amikor elfogadtuk, hogy ezután többet fizet és kevesebbet kap az állampolgár, akkor tulajdonképpen elindult a társadalombiztosítás leépítése. Leépítése, illetve átépítése egy olyan veszedelmes irányba, amely egy más típusú biztosítási rendszert tételez fel. Például azt, amit Chilében vezettek be az amerikai magánbiztosítók, ahol tehát a társadalom közös kockázatvállalása, közös felelõsségvállalása és a szolidaritás elvén alapuló esélyegyenlõség megteremtése legalább a betegeknél, illetve a nyugdíjaknál részben végül is a társadalom egyik alapvetõ stabilizáló tényezõje.
Ez a fajta társadalombiztosítási rendszer egész Európában így mûködik. Ennek leépítése akármilyen érdekcsoport igényei szerint igen veszélyes. Veszélyes, mert az egyetlen stabil, Magyarországon már száz éve mûködõ biztonsági rendszert kezdi ki, és ez a biztonsági rendszer marad az egyetlenegy általánosan elszegényedõ társadalomban, amely az emberek jövõképét, jövõbe vetett hitét, az utódai világrahozásában az ésszerû kockázatot elfogadhatóvá tenni az állampolgároknak.
Természetes az, hogy vannak magas keresetû csoportok, amelyek ki akarnak szállni ebbõl a társadalombiztosítási rendszerbõl, mert úgy érzik, az õ magasabb befizetésükkel nem kapnak arányos szolgáltatást a nyugdíj degresszív megállapítása miatt, illetve az egészségügyben legalábbis meghirdetett esélyegyenlõség miatt.. Ennek elébe mentünk már abban az országgyûlési határozatban, amely a társadalombiztosítás hosszú távú fejlesztésérõl '91-ben született, amikor egy limitet húztunk. Tehát havi 75 ezer forint fölött már nem kell társadalombiztosítási járulékot fizetni. Ez, azt hittük, kielégíti e csoportoknak azt az igényét, hogy a magasabb jövedelmükkel arányban álló terheket ne viseljenek a többiek javára. Csalatkozni kellett ebben a hitünkben, mert ez a tendencia, hogy lehetõség szerint az egységes társadalombiztosításból kiváljanak, saját biztosítókat hozzanak létre, legyenek ezek akár közalkalmazottak, akár repülõgép-vezetõk, stewardessek vagy légiforgalom-irányítók, azóta is megvan. Én csak azt tudom mondani, hogy önmérsékletet kérnénk azoktól, akik már így is lehetõséget kaptak arra, hogy adókedvezmény formájában - ami az önkéntes vagy a magánbiztosítóknál történõ befizetéseket jelenti -, vagy pedig ezzel a limittel, úgy érzem, nem viselnek elviselhetetlen terheket.
Ha ez a társadalombiztosítási rendszer tovább fog bomlani - és erre a pénzügyminiszter úr több alkalommal tett kijelentése elég alapot ad -, tovább fog szûkülni a szolgáltatások köre, és tovább fog bõvülni az a lehetõség, hogy kibújjon az állampolgár a társadalombiztosítási kötelezettségek alól, ha elég jövedelme van, hogy ezt megtegye, akkor én nagyon félek attól, hogy a társadalom egyetlen igazán tartós és biztosnak tekinthetõ stabilizáló tényezõje - a társadalombiztosítás - mûködésképtelenné válik.
Különös dolog ez, mert hiszen itt egy szocialista és liberális koalíció van kormányon. Egy olyan szocialista és liberális koalíció, amelyben a szocialista rész a társadalmi szolidaritást alapelvei között kell hogy elismerje, hirdesse. És egy olyan liberális koalíció, amely az emberi szabadságot és a szabadság megvalósításának lehetõségét kell hogy zászlajára tûzze. A szabadság azonban - most nem liberális, hanem egy konzervatív keresztény politikust idézek, Ludwig Erhardot -, nem különválasztható, mert a politikai, az emberi és a gazdasági szabadság egységet képez. Egyik hiánya is lehetetlenné teszi a másik kettõ érvényesülését.
Tehát a szabadság abban az értelemben, hogy az állampolgárnak joga legyen önkéntesen kockázatot vállalni és kivonni magát a közös kockázatvállalás alól, az eredeti klasszikus liberális gondolkodásban úgy jelent meg, hogy a tulajdon oly mértékben szentség, hogy a már megszerzett tulajdonból másnak juttatni, tehát a szolidaritás elvét érvényesíteni erkölcstelen.
John Stuart Mill 1848-ban mondta azt, hogy a progresszív adózás a rablás szalonképes formája. Tehát nemhogy azt, hogy a közteherviselésben vagyonarányosan és a vagyonarányosság szerint a terhelhetõség mértékét figyelembe véve nagyobb arányban vegyenek részt, hanem még azt sem hajlandó elfogadni, hogy vagyonarányosan fizessen.
(11.10)
A mai gazdaságpolitika atyja, Milton Friedman, a chicagói iskola atyja és a mostani neoliberális gazdasági program - tulajdonképpen - szellemi örökhagyója 1968-ban, tehát százhúsz évvel késõbb azt mondta, hogy "én liberálisként nem tudom elfogadni a közteherviselést és a progresszív adózást abban az esetben, ha ez azt a célt szolgálja, hogy mások számára juttassak elõnyöket. Ez az emberi szabadság lábbal tiprása".
Nos, mi történt az elmúlt november óta? Kiderült, hogy a közteherviselésbõl kizárólag a bérbõl és a munkából élõk veszik ki a részüket, a tõkejövedelmek nem adóznak, nem kell utána illetéket fizetni. Kiderült, hogy a társadalombiztosítás szolgáltatásait oly mértékben szûkítik, hogy az már csak egy igen kezdeti szegénybiztosításnak felelne meg. Kiderült, hogy ezenközben a magasabb jövedelmû rétegek, tehát akik megszerzett tulajdonukat védik, módot kapnak arra, hogy kikerüljék a közteherviselés társadalombiztosítási befizetésként megvalósuló formáját.
Ezenközben az állam - teljes mértékben ellentétesen a liberális elvekkel - centralizál, központosít, növeli beavatkozását a választott önkormányzatok, például a társadalombiztosítási önkormányzatok életébe. Ezt bizonyítja az az egész eljárás, amivel megakadályozták, hogy a parlament elé kerülhessen a már tavaly novemberben elkészített javaslat. Ezenközben a kormány, a parlament fölé helyezve magát, elõre rendeleteket hoz még el sem fogadott törvények alapján. Tehát a kormány mindenképpen fogat akar növeszteni - ahogy a pénzügyminiszter mondta -, meg akarja mutatni erejét, azt, hogy képes harapni. Ezenközben csak neki lesz már foga, mert a fogászati ellátás térítésmentességének megszüntetése miatt az a mai helyzet, hogy egy magyar állampolgárnak 60 éves korában már csak 3,2 saját foga van, többek között azért, mert Európában Magyarországon vásárolják a legkevesebb fogkefét. S ha még ezután fizetni kell a fogmegtartásért a húzással szemben, akkor gondolom, 40 éves korában már egyetlen foga sem lesz. Tehát egy fogatlan nép áll szemben egy igen erõs fogakat növesztett kormánnyal. (Taps a jobb oldalon.)
Ez az állami túlsúly a teljes szabadverseny és a korlátlan gazdasági érdekérvényesítés közepette egy dél-amerikai típusú banánköztársaságnak felel meg, hölgyeim és uraim. Az a jövedelemszerkezet, amelyben a lakosság 95 százaléka valahol a létminimum környékén tengõdik és 5 százalék nagyon jól él, az egy dél-amerikai banánköztársaságnak felel meg. Sajnos a klímánk rosszabb, mert ma is kétszer eláztam, mire ideértem a Parlamentbe, tehát ennyiben hátrányban vagyunk velük szemben. (Közbeszólás: Ott még könnyebben eláznál!) Viszont hamarabb megszáradnék.
(A jegyzõi széket dr. Kiss Róbert foglalja el.)
Tehát ez a fajta államliberalizmus - aminek ezt a formációt nevezni lehet - példátlan a társadalmi szervezõdések körében; tehát egyszer a vállalkozások korlátlan szabadsága, a tõke szabadsága, adómentessége, illetékmentessége és egy nagyon szigorú alattvalói létbe kényszerített állampolgári állapot. Ez az államliberalizmus az értelmiség jelentõs részét bizonyára arra fogja késztetni, hogy azon tûnõdjék, mitõl mûködik ez a rendszer, hiszen ez nem mûködhet, elvben lehetetlen egy ilyen formáció.
'68-ban a mai - fõleg kormánypárti, de részben ellenzéki - értelmiség azon kezdett el tûnõdni - és ez volt az egész underground értelmiségi mozgolódás kezdete, például Balatongyörökön -, hogy mitõl mûködik az államszocializmus, amikor minden racionális meggondolás alapján mûködésképtelen. Mégis mûködött, utána '68-tól legalább '88-ig. Most ugyanolyan értelmiségi feladvány annak megfejtése, hogy mitõl mûködik ez a rendszer, amely két összeegyeztethetetlen dolgot, az emberi kezdeményezés szabadságát és az állam egyre terjeszkedõ beavatkozását egyesíti olyannyira, hogy például rátelepszik a társadalombiztosítás önkormányzatára, amely egy ugyanolyan legitimen választott testület, mint a kormányt megválasztó parlament.
Tehát hogy ennek mi lehet a mûködési struktúrája, erre elsõ megközelítésben csak azt tudom mondani, hogy valószínûleg a kölcsönös félelmek rendszere mozgatja ezt a rendszert; a kölcsönös kiszolgáltatottság, a munkaadók kiszolgáltatottsága, a munkavállalók kiszolgáltatottsága a munkaadóval szemben, a munkaadó kiszolgáltatottsága az állammal szemben és az állam kiszolgáltatottsága a nemzetközi és a hazai tõkével szemben. Ez a kölcsönös alá-fölérendeltség, kiszolgáltatottság teszi fenntarthatóvá ezt a rendszert, egészen addig, míg a destabilizálás odáig nem megy, hogy vagy egy erõs állami diktatórikus eszközökkel fenntartható rend valósul meg, vagy egy gazdaságilag, társadalmilag, politikailag instabil állapot következik be, mint például annak idején a weimari köztársaságban.
Tehát akkor, amikor önök tudják, hogy egy ilyen látszólag részkérdés, mint a társadalombiztosítás költségvetése, milyen, november óta elindított és elõre beígért folyamatoknak a tükrözõdése, nagyon kérem, gondolkozzanak azon, hogy ezek a folyamatok nem egy parlamenti ciklusra szólnak, és ennek az országnak nagyon hosszú idõre meghatározzák a lehetõségeit. Ezért a társadalombiztosítási önkormányzatok valamelyik beterjesztett költségvetését - mert õszintén, elég nehéz eligazodni benne, hiszen az egyiket visszavonták, a másik már érvénytelen, mert az azt megalapozó törvények megváltoztak tegnap - próbálja meg a parlament rendbe tenni, de e rendbetétel során - hogy is mondjam? - a szakértõi kormánytól nem várt módon, a parlamentet bízza meg ezzel a feladattal, aprómunkával, ha tetszik, a piszkosmunkával, ennek során gondolják végig azt, hogy bármilyen döntésük milyen gazdasági, társadalmi következményekhez vezet. Ebbõl a szempontból az ellenzék a stabilitás, a fenntartható társadalmi béke pártján áll, és ehhez segítséget fogunk adni. De jelen formájában még azt se tudom megmondani, hogy támogatható-e ez az elõterjesztés, mert tulajdonképpen valós elõterjesztés nem fekszik a Ház asztalán.
Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)