DR. HACK PÉTER (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Azzal szeretném kezdeni, hogy nagyon sok mindenben egyetértek Balsai Istvánnal, mindenekelõtt abban, hogy a most tárgyalt kérdés nagyon nagy horderejû és fontos kérdés. Ezért azt hiszem, nem vitatkozunk azon, hogy megérdemli azt, hogy a parlamentben alaposan, részletesen megvitassuk.
Hozzá kell tennem, hogy természetesen Balsai képviselõ úr is, mint a plenáris ülésen az egyik legtöbbet jelen lévõ képviselõ úr tudja, hogy minden szakértõnek a saját témája a legfontosabb, tehát ilyen értelemben az elfogultságunk adott. Egyetértek abban is - és azt hiszem, ezt az álláspontot a kormány is osztja -, hogy a büntetõeljárás átfogó reformjára szükség van, és ebben az átfogó reformban a problémák egy részét koherens, szisztematikus és valóban megnyugtató módon rendezi majd az új büntetõeljárási törvény tervezete.
Amiben már nem értek egyet, az az, hogy ez olyan egyszerûen kidolgozható lett volna. Én a pontos dátumokra nem emlékszem, de úgy tudom, hogy maga az irányelv elõterjesztése is legalább másfél évet vett igénybe a kormányhatározattól. (Dr. Balsai István: Egy évet!) Egy évet, igen, köszönöm szépen. Tehát egy év telt el azóta, hogy a kormány eldöntötte, hogy az elveket kidolgozza, és ettõl számítva eltelt immár egy és negyed év az irányelvektõl a törvényig. De azt gondolom, reálisan arra kell számítani, hogy ez egy hosszabb elõkészítõ munka, hiszen nem olyan egyszerû a helyzet, hogy a sommás eljárás bevezetése röviden megtörténhet. Ez alapvetõ koncepcionális változást is jelent a magyar büntetõeljárásban. Ne felejtsük el, hogy abban a sommás eljárásban, amirõl ez a tervezet szól, az a feltevés, ami eddig a kontinentális büntetõ igazságszolgáltatás elve volt - és persze a polgári igazságszolgáltatásnak is -, hogy a bíróság az objektív igazságot kell hogy megállapítsa, ez a sommás eljárásban nem feltétlenül érvényesül. Tehát itt az alaki, a perbeli igazság az, amit a bíróság a sommás eljárás bevezetésével elfogadna.
Ne felejtsük el, hogy ez a sommás eljárás akkor mûködõképes, ha a jogásztársadalom felkészül ennek az alkalmazására. Ott, ahol ilyen elemeket átvezettek - néhány évvel ezelõtt Olaszországban -, megbénult pár hónapon belül a jogszolgáltatás, mert nem voltak felkészülve az igazságszolgáltatás szereplõi a megváltozott körülményekre. Ezért én azt feltételezem, hogy az az átfogó büntetõeljárási reform, amirõl itt beszélünk, leghamarabb a jövõ év vége felé léphet hatályba. Tehát a legoptimistább becslés is az, hogy ez az átfogó, új eljárási kódex majd csak '97 végén, esetleg '98 elején lép hatályba, megint csak egy olyan törekvéssel, ami - szerintem - indokolt, hogy az elfogadás és a hatálybalépés között minél hosszabb idõ teljen el, hogy az igazságszolgáltatásban szereplõk fel tudjanak készülni erre.
Azt hiszem, ezek azok a pontok, amikben teljesen egyetértünk. A többi pontban már vitánk van.
Vitám van mindenekelõtt azzal az utolsó mondattal, ami azt hiszem, talán nyelvbotlás is lehetett, hogy ezen törvényjavaslat következtében a helyi bíróság elõtt elbírált ügyek döntõ többsége tárgyalás mellõzésével történne. Ez nem igaz, ez nem így van! Az, hogy a törvényjavaslat egyszerre tesz két, egymástól független lépést, tehát megteszi azt a lépést, hogy a vétségi eljárás feltételeinél a jelenlegi két évi szabadságvesztési tételt három évre emeli - ez az egyik lépés -, és ettõl függetlenül a tárgyalás mellõzése intézményénél - amit klasszikusan célszerûség szempontjából szegényített vagy kevesebb garanciával ellátott eljárásnak szoktak nevezni - beemeli az alkalmazható szankciók közé a végrehajtásában felfüggesztett, legfeljebb egyéves szabadságvesztést.
(15.20)
Ez a két lépés nem jelenti azt, hogy az összes ügy, ami ettõl kezdve vétségi eljárás alá tartozik, az mind automatikusan tárgyalás mellõzésével fog eldõlni, hiszen változatlanul megmaradnak a törvényben a tárgyalás mellõzésével kiszabott büntetéshez írt feltételek. Tehát változatlanul megmarad az, ami a hatályos büntetõeljárási törvényben benne van, hogy az ügynek egyszerû megítélésûnek kell lennie, hogy az elkövetõt tetten érték vagy a bûncselekmény elkövetését elismerte, és hogy a büntetés a tárgyalás mellõzésével is kiszabható. Tehát ennek a három feltételnek együtt kell jelen lenni, a tettenérés és a beismerés azok, amelyek alternatív feltételek. Ha ezek megvannak, tehát ha a bíróság úgy látja, hogy a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhetõ, akkor ez még mindig nem elegendõ, hogy tárgyalás nélkül elrendezze az ügyet, hogy tárgyalás nélkül esetleg felfüggesztett szabadságvesztésig terjedõ szankciót is alkalmazzon, hanem még kell az, hogy ez egyébként egy egyszerû megítélésû ügy legyen, s még kell az is, hogy vagy tetten érték, vagy beismerte a bûncselekmény elkövetését. Tehát ez az elsõ pont, amit, azt hiszem, korrigálni kell.
A vétségi eljárás körének tágítása szintén egy vitára okot adó körülmény, amire szeretnék még visszatérni; de szeretnék beszélni a tárgyalás mellõzését ért kritikákról.
Ha nem is értek egyet Balsai István érveivel, el tudom fogadni azt a logikát, amely úgy szól, hogy nem helyes az, hogy valakivel szemben büntetõbíróság büntetést kiszabó ítéletet mondjon ki oly módon, hogy nincs közvetlen, szóbeli, nyilvános tárgyalás. Ha valakinek ez az álláspontja, ha ez egy következetes álláspont, ebben az esetben viszont választ kell adni arra a kérdésre, hogy mi van a tárgyalás mellõzésének intézményével, ami már 1973 óta benne van a büntetõeljárási törvényben, és benne volt az elmúlt négy esztendõben is. Ha tehát én azt az álláspontot vallom meggyõzõdéssel, hogy nem helyes, hogy valakinek a távollétében a bíróság úgy szab ki ítéletet, hogy egyáltalán nincs tárgyalás - tehát nem is a távollétében történik ilyenkor az ítélet kiszabása, hanem egyáltalában nincs tárgyalás, a bíró tulajdonképpen az iratok alapján mondja ki a döntést -, ha ez az álláspontom, akkor az egész tárgyalásmellõzési intézményt el kell vetnem. Az az álláspont nem következetes, hogy odáig elfogadom: két év alatt büntetendõ szándékos bûncselekmények esetén, illetõleg öt év alatt büntetendõ gondatlan bûncselekmények esetén, ha a cselekmény egyszerû megítélésû, az elkövetõt tetten érték vagy beismerte a cselekményt és a tárgyalás nélkül is elérhetõ a büntetés célja, ilyen esetekben lehet alkalmazni, de három évig büntethetõ szándékos bûncselekménynél már nem lehet alkalmazni, mert az már ütközik az elvekkel. Az elvek konzisztensek, azok nem függenek attól, hogy ez kétéves vagy hároméves feltételhez kötött; nem függenek attól sem, milyenek a szankciók.
Igaza van Balsai Istvánnak abban, miszerint sokan kritizálják azt is, hogy foglalkozástól eltiltást, jármûvezetéstõl eltiltást szabhat ki a bíróság - szabhatott ki már eddig is, évek óta egyébként; azt hiszem, 1987-88 óta van ez, hirtelen nem emlékszem, mikor volt az a novella, ami beemelte a foglalkozástól eltiltást is a tárgyalás mellõzésével kiszabható büntetések közé -, de lássuk be, tisztelt képviselõtársaim, hogy az esetek jelentõs hányadában ezek a szankciók, amelyek ma is hatályosan alkalmazhatók, nagyobb joghátrányt jelentenek mint egy felfüggesztett szabadságvesztés! Ha valakit például a megélhetését biztosító foglalkozásától tiltanak így el, ez nagyobb joghátrány, mint ha, mondjuk, hathónapos felfüggesztett szabadságvesztést szabnak ki rá. S gondoljunk bele, hogy az ilyen esetek döntõ többségében gondatlan cselekményeknél, adott esetben súlyos gondatlan cselekményeknél alkalmazza ezt az eljárási módot a bíróság.
Ezzel én csak azt szeretném állítani, hogy lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy nem jó a tárgyalás mellõzése mint intézmény; akkor viszont magyarázatot kell adni arra, hogy az elmúlt idõszakban ennek megfelelõ javaslatok miért nem kerültek elõ, illetõleg miért került bele 1994 januárjában a kormányzati elvekbe, hogy megmarad ez a tárgyalásmellõzési intézmény. Hozzá kell tennem, hogy ez nem a legszebb intézménye a jogtörténetnek, a világon sehol nem szeretik ezt az intézményt, de mindenhol egy nagyon praktikus megfontolásból alkalmazzák.
Ugyanezt a logikát tudom elmondani arra az érvre is, hogy nem helyes az - mondta képviselõtársam -, hogy ugyanaz a bíró bírálja el a tárgyalástartási kérelem után az ügyet, aki korábban tárgyalás mellõzésével kiszabta a büntetést. De ez eddig is így volt! Ez '73 óta így van, tehát ebben ez a mostani javaslat nem hoz változást, ez a rendszer megmaradt! A javaslat csak annyi változást hoz, hogy bevonódik a körbe a szándékos bûncselekmények közül a kétségtelenül nem csekély számú ügy, mivel a vétségi eljárás határa felemelkedik, illetõleg a kiszabható szankciók közé bekerül az egyéves felfüggesztett szabadságvesztés.
Miért van szükség ezekre a lépésekre? Azt hiszem, ebben azt a kulcskérdést, hogy a kormány lépése valóban alkotmányellenes, jogállamellenes és a többi vagy egyszerûen egy szükségszerû lépés, amit a helyzet diktál, annak alapján tudjuk megválaszolni, ha áttekintjük, milyen helyzetben van ma a magyar igazságszolgáltatás. Képviselõtársaim pontosan tudják, hogy az elmúlt esztendõk folyamán folyamatosan kedvezõtlen jelenségek játszódnak a kriminalitás területén. 1988-89 óta radikálisan növekszik a bûnözés. Ezen segített az elõzõ kormánynak az az elõterjesztése, amely felemelte a szabálysértési értékhatárt, és ezzel a statisztikából kinyomott egy csomó bûncselekményt; de magunk között azt igazán bevallhatjuk, hogy ez a problémának csak a szõnyeg alá söprése, ez a kriminalitás helyzetén nem változtat. Akinek ma ellopnak az asztaláról 4500 forintot, az nincs attól megnyugodva, hogy mostantól õellene nem bûncselekményt követtek el, csak szabálysértést, ahogy ezt az értékhatár módosítása eredményezte.
A helyzet az, hogy a Btk. módosítása következtében beálló csekélyke visszaesést, amire egyébként sokat hivatkoztak 1994 elején, hogy beindult ez a pozitív folyamat a bûnözésben, ezt a csekélyke visszaesést már most látható, ha az elõzõ évhez mérjük a statisztikákat, hogy nem lehet kompenzálni. A Btk. nem követheti az infláció ütemét, nem lehet valorizálni a bûncselekményi értékhatárt mindig az aktuális pénzügyi viszonyokhoz. A bûnözés újra növekszik, aminek az a következménye, hogy olyan nagy számú ügy kerül a bíróságokra, amely nagyszámú ügynek az idõben való feldolgozása nem lehetséges - és ez a büntetõügyekre is igaz. Márpedig ha nem lehetséges ennek a nagyszámú ügynek a feldolgozása, akkor a kormányzatnak, amely az igazságszolgáltatásért felelõs, keresnie kell azokat a módokat, hogy hogyan lehet ezt a problémát megoldani. Elvileg többféle megoldás van. Elvileg - nagyon hangsúlyozom: elvileg - megoldási lehetõség az, hogy növeljük a bíróságok számát, a bírák létszámát, igyekszünk vonzóvá tenni a bírói pályát - amely vonatkozásban nem szeretném elmulasztani ismételten méltányolni Balsai képviselõ úrnak mint korábban igazságügy-miniszternek az érdemeit, aki ezt valóban megtette. De azt is be kell látni, hogy az ország mostani helyzetében, miközben minden területen elvonás van, a kormány nagyon nehezen vállalhatja azt, hogy a bíróságok tekintetében jelentõs fejlesztéseket hajt végre, mert az a probléma, amivel szembenézünk, csak nagyon komoly, rendkívüli erõfeszítésekkel lenne orvosolható. Azok a jelentõs lépések, amelyeket az elmúlt ciklusban a parlament egyhangú támogatásával a kormány megtett, szintén csak részben tudták orvosolni a problémát, egészében nem tudták azt a látványos fordulatot végrehajtani, amire igazából szükség lenne.
Tehát ez az út a kormány számára a mostani helyzetben sajnos nem járható.
(15.30)
A másik lehetséges út, amelyet egyébként Nyugat-Európában Olaszország követett a nyolcvanas években, hogy amikor az igazságszolgáltatás mûködõképességét veszélyeztetõ módon felhalmozódtak az elbírálatlan ügyek, akkor két-háromévenként eljárási kegyelmeket hirdetett, katasztrofális lenne a bûnözés növekedésének fázisában. A magyar lakossággal nem lehetne megértetni, miért van az - tekintettel arra, hogy viszonylag kisebb súlyú ügyek is évekig húzódnak -, hogy a már két éve húzódó vétségi eljárásokra eljárási kegyelmet mondana ki az Országgyûlés. Azt hiszem, ezt joggal támadná meg az ellenzék is a parlamentben, és joggal érné kritika a lakosság részérõl is. Növekvõ bûnözés mellett az Országgyûlés nem gyakorolhat közkegyelmet: ez a polgárokkal, a polgárok érdekeivel való szembehelyezkedés lenne.
Ilyen értelemben nem marad más hátra ennek az akut helyzetnek az orvoslására, mint olyan, a magyar igazságszolgáltatásban már lassan több mint két évtizede érvényesülõ igazságszolgáltatási megoldások, mint a tárgyalás mellõzése, illetõleg a vétségi eljárás, amelyek az egyszerûsített eljárásoknak a körét bõvítenék. Mióta elkezdtük ezt az általános vitát, lefolyt már a népiülnök-újraválasztás, képviselõtársaim is értesülhettek a sajtóból arról, hogy néhány vidéki várost leszámítva, az ország nagy részén komoly problémákat okozott a megfelelõ számú népi ülnök megválasztása. Ez is átvisz egy átfogó problémába. Mindenesetre a tény az tény: a bíróságok egy részén nincs megfelelõ számú népi ülnök. Azok között a népi ülnökök között, akik vannak - s akik ezért a tevékenységükért minden tiszteletet megérdemelnek -, többen vannak, akik idõskorúak, megbetegedhetnek, ami a tárgyalásnak akadályává válik, hosszan húzódnak a tárgyalások. Márpedig ez semmiképpen nem lehet a társadalom és az igazságszolgáltatás érdeke, hiszen nem érdeke ez a sértetteknek, akik az ügyükben a megnyugtató igazságszolgáltatási döntést csak évek múltán tudják kézhez kapni; nem megnyugtató az igazságszolgálatás egésze szempontjából, hiszen a töretlen bírói gyakorlat szerint a bûncselekmény elkövetése és a büntetés kiszabása között eltelt hosszú idõ nyomatékos enyhítõ körülmény - magyarán az elkövetõ javára enyhítõ körülményként értékeljük azt, hogy az igazságszolgáltatás nem tudja kellõ gyorsasággal elvégezni a feladatait.
Ebben a helyzetben, mindazokat a kritikákat komolyan megfontolva, komolyan mérlegelve és valódi kritikának érezve, amelyeket képviselõtársaim elmondtak, úgy gondolom, ez a mostani gyorsító csomag az eljárásjogi részében nem jelent olyan jelentõs fordulatot, hogy ez már átvinné a büntetõ igazságszolgáltatást az alkotmányellenesség mezejére. Nem jelent olyan fordulatot, hogy ugyan lehet ellene érvelni, és lehet ellene tiltakozni, de hogy teljes mértékben elfogadhatatlanná, abszurddá és mindenféle erõsebb jelzõvel minõsíthetõvé tenné a büntetõ igazságszolgáltatásunkat, de jelent egy reményt arra, hogy még ebben az esztendõben a bíróságok valamilyen mértékben képessé tudnak válni annak az óriási ügytehernek a feldolgozására, amely rájuk nehezedik. Ilyen tekintetben a K. Csontos képviselõ úr által említett érvet - hogy szignáljunk, illetve szignáljanak kevesebbet egy bíróra -, nem tartom igazán súlyos érvnek, hiszen ha egyszerûen jönnek az ügyek, s adott a bíróknak a száma, adott az ügyeknek a száma, ezeket az ügyeket valakinek el kell látni. Nem lehet pusztán a szignálással megoldani, mert ha egy bíróságon öt bíró és ötszáz vagy hatszáz ügy van, akkor ott nagyon nagy variációkra sajnos nincsen lehetõség.
Összefoglalva, a magam részérõl azokat az indítványokat, amelyek részint a vétségi eljárás körének kiterjesztését, részint a tárgyalás mellõzésével kiszabandó büntetés körének bõvítését elhagynák a javaslatból, nem tudom támogatni, hiszen ez a büntetõ igazságszolgáltatás vonatkozásában a javaslat egyik legfontosabb részét venné ki az elõterjesztésbõl, és ez azzal az eredménnyel járna, hogy az ügyek változatlanul nagyon elhúzódnának, változatlanul az igazságszolgáltatási tevékenység minõségének rovására húzódnának el az eljárások.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)