DR. SZIGETHY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Balsai István képviselõ úr felszólalása közben jelentkeztem felszólalásra, tekintve hogy õ olyan gyakorlati példákat kért számon az igazságügyi kormányzattól, amikor a bíróság a tárgyalás megtartásakor igenis eltért a tárgyaláson kívül hozott végzéstõl. De ha már ennek kapcsán szót kértem, egy- két kérdésben még szeretnék reagálni, kiemelve azt, hogy Csiha Judit államtitkár asszony és Hack Péter az általam elmondani kívánt kérdések túlnyomó részére már válaszolt, s ezeket én feleslegesen nem szeretném ismételni.
Azt mindenképpen szeretném kiemelni - amire egyébként Hack Péter is hivatkozott -, hogy Balsai Istvánnak az alkotmányossági aggályai elvi jellegû aggályok, tehát nem mennyiségi, hanem minõségi kérdést jelentenek. Azt jelentik, hogyha az õ alkotmányossági aggályai alaposak, abban az esetben az eddigi, tárgyaláson kívüli büntetéskiszabási törvényi szabályozás, illetõleg gyakorlat is alkotmányellenes lenne.
(15.40)
(A jegyzõi széket dr. Trombitás Zoltán foglalja el.)
Nem hiszem, hogy ez akár az elmúlt négyéves törvényhozási periódusban felvetõdött volna így, hogy ezeket a rendelkezéseket hatályon kívül kellene helyezni.
Tartalmilag sincsenek véleményem szerint itt alkotmányossági aggályok. Miért? Azok az érvek, amelyeket Balsai István elmondott, az állampolgárt védik az állammal szemben, tehát a vádlottakat védik adott esetben a bírósággal szemben. Abban az esetben, ha az okfejtése helyes lenne, valóban minden ügyben a bíróságnak közvetlenül el kellene járnia, függetlenül attól, hogy az eddigi törvényhozási gyakorlat szerint a tárgyaláson kívüli büntetéskiszabás feltételei fennállottak-e vagy sem. Eddig sem így volt, és ebbõl semmiféle gond nem keletkezett.
Azt szeretném hangsúlyozni, hogy az állampolgárok jogvédelme érdekében az eddigi törvényi szabályozás is megfelelõ garanciákat biztosított. Azért biztosított, mert egyrészt valójában csak enyhébb súlyú bûncselekményeknél lehetett így eljárni, nem lehetett eljárni, ha nem volt szabadlábon a vádlott, nem lehetett eljárni akkor, ha nem volt lehetõség enyhébb büntetések kiszabására, és ugyancsak feltétel volt az, hogy a tényállás egyszerû, a vádlott a bûncselekmény elkövetését beismerte, és a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhetõ. Ezekben az esetekben a mostani változás csak mennyiségi változás, hiszen magasabb büntetési tétel mellett is erre sor kerülhet, és felfüggesztett szabadságvesztés kiszabását is alkalmazhatja a bíróság. Ezek a mennyiségi változások azonban az elvi kérdést egyáltalán nem érintik.
Nos, azzal a problémával kapcsolatban, amit Balsai István felvetett, hogy vajon mennyiben tér el a bíróság a tárgyaláson kívül kiszabott büntetésétõl: az eddigi tapasztalatok értelmében erre igenis volt példa. Természetesen viszonylag szûk körben kérik a vádlottak, hogy ilyenkor eljárjon a bíróság. Egyszerûen azért, mert a vádlottaknak a legtöbb esetben nem érdeke, hogy bíróság elé kerüljenek. A vádlottak nagyon nagy része ezekben az ügyekben - éppen az egyéb feltételek miatt - alkalmilag kerül a törvénnyel összeütközésbe. Életének egy nagyon kellemetlen traumája, hogy az igazságszolgáltatással szembekerült, hogy õ vádlott, hogy õvele szemben büntetést szabnak ki. Ennek a pszichológiai oldalához tartozik, hogy lehetõség szerint ezekben az ügyekben el szeretnék kerülni azt, hogy a bíróság elõtt meg kelljen jelenniük, ez számukra egy megalázó élethelyzetet teremt. Ugyanakkor pedig akár nagyobb nyilvánosságot is biztosít, hiszen a sajtó jelen lehet, megjelenhet az újságban esetleg a büntetõügye, és olyan további következményekkel járhat, amelyek már a büntetés célján túlmutatnak.
Tehát én nem osztom azt a véleményt, hogy feltétlenül minden esetben a vádlottnak az az érdeke, hogy a bíróság elõtt adjon számot a tetteirõl és a bíróság nyilvános tárgyaláson döntsön az õ ügyében. Nos, ha ennek a visszatartó hatása - amelyet egyébként a törvény tartalmaz, tehát a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhetõ - anélkül is mûködik, hogy egy embert, aki véletlenül megtévedt életében egyszer, egy megalázó helyzetbe hozzanak, akkor az õ érdekében, az õ alkotmányos jogaira való hivatkozással nem kell elõírni azt, hogy minden esetben bíróság elõtt adjon számot a tetteirõl. Tehát úgy gondolom, ha a vádlott alkotmányos jogait kívánjuk védeni a Balsai István által említett módon, akkor bizonyos értelemben az õ saját érdekeivel ellentétesen védenénk az õ formális alkotmányos jogait. Ez pedig azt hiszem, hogy senkinek nem hasznos.
Ezzel kapcsolatosan szeretnék egy másik ilyen pszichológiai összefüggésre rámutatni. Nem hiszem, hogy a bíróságokat az jellemezné, hogy valamiféle egyéni sértettségbõl vagy lustaságból, vagy nem tudom minek nevezni, milyen elfogultságból ragaszkodjon ahhoz a korábbi döntéséhez, amelyet csak az iratok alapján hozott meg. Ezt a feltételezést - megmondom õszintén - a bírákkal szemben sértõnek tartom. Saját ügyvédi gyakorlati tapasztalatomból tudom, hogy ha a bírósági tárgyaláson akár a bûnösségi körülmények módosultak, akár a beismerésen túlmenõen a bûnösségi körülményekre is kiható tényállási elemek módosultak, a bírák vették maguknak azt a fáradságot, hogy új tényállást állapítsanak meg, és közel sem érezték magukat sértve azért, hogy nekik újból ítéletet kell hozniuk. A bírák is általában tisztában voltak azzal, hogy a saját tevékenységüket könnyíti ez az eljárás, és ha néhány ilyen ügyben részletesebb munkát kellett végezniük, emiatt õk semmiféle retorzióval nem éltek. Konkrét ügyeket tudok, amikor igenis a bíróságok a korábban kiszabott ítéletektõl eltérõ döntéseket hoztak a tárgyalási szakban.
Ugyanakkor Hack Péter hivatkozott arra az összefüggésre, amelyik rendkívül fontos, hogy ezeknek az ügyeknek az elbírálása valóban általában egyszerûbb, és ami szintén nagyon lényeges, hogy a prevenció, a megelõzés érdekében elégséges kell hogy legyen az így kiszabott büntetés a vádlottal szemben. Ez azért nagyon fontos összefüggés, mert a bírósági kapacitás véges. S ha a bírósági kapacitást nem az ilyen egyszerû megítélésû ügyekre kell lekötni, hanem a bírák valóban a bonyolultabb, nehezebb megítélésû, beismerõ vallomást nem tartalmazó ügyekre tudnak nagyobb energiát fordítani, ha ezek az ügyek felgyorsulnak, ezekben hamarabb születnek bírósági ítéletek, akkor ezek az eljárások szükségszerûen a generális prevenció, az általános megelõzés szempontjából is hatékonyabbak. Hiszen, ha hamarabb születik meg egy bírósági ítélet, alaposabb munka alapján születik meg egy bírósági ítélet, akkor a bûnmegelõzésre is nyilvánvalóan nagyobb a hatásuk, mint ha ez a bírósági ítélet megkérdõjelezhetõ akár azért, mert az eljárásra késõn került sor, a tanúk emlékezete romlott, és még sorolhatnám ezeket az okokat, akár egyszerûen azért a tényért, mert a bíróság lényegesen késõbb tud ítéletet hozni.
Tehát úgy gondolom, ha a lehetséges bírósági kapacitás átcsoportosítása a bonyolultabb, a generális prevenció szempontjából fontosabb ügyekre megtörténik, akkor ez az egész társadalom szempontjából nagyon hasznos átcsoportosítást jelent a bíróságon belül. Hangsúlyozom, ez nem igazságügyi érdek. Az igazságügynek a feladata, hogy szolgálja a bûnüldözésen keresztül is a társadalom érdekeit, adott esetben éppen a bûnözés csökkentését, a bûnözés visszaszorítását próbálja ezzel elérni. Ha a bírósági munkát könnyebbé tesszük azzal, hogy formális, gyakran csak idõrablást jelentõ eljárásoktól megszabadítjuk ezt a munkakapacitást, akkor ezzel az egész társadalom érdekében a bûnmegelõzés, a bûnözés visszaszorítása érdekében nagyon fontos lépést tudunk megtenni. Úgy gondolom, ha erre lehetõség nyílik, akkor nem érdemes formális, nagyon egyszerû eljárások érdekében ezt a lehetõséget korlátozni. Köszönöm szépen. (Taps.)