DR. SZABAD GYÖRGY (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Ha valaki szakmai pályáját - mint velem történt - levéltárban kezdte és élete nagy részét levéltári kutatómunkával töltötte, nyilvánvalóan nagy izgalommal, feszültséggel, érdeklõdéssel fogadta a levéltári törvényjavaslat beterjesztését.
Ez a levéltári törvényjavaslat nem a pillanat szülötte. Hosszú évekre, sõt - szélesebb értelemben véve - évtizedekre megy vissza elõkészítése. A közvetlen beterjesztés elõtt szakmai mûhelyek retortáin haladt át szövege. S nekem olyan szerencsém volt, hogy nemcsak az elkészült szöveggel, hanem különbözõ fázisokban, a készülõvel is alkalmam volt megismerkedni. Tehát szakmai mûszóval is élve: in statu nascendi ismertem meg a törvényjavaslat szövegét.
Ehhez járult az, hogy a vitákban résztvevõk közül többen is ismertették álláspontjukat a jegyzõkönyveken túlmenõ alapossággal. Külön is hálával és tisztelettel gondolok arra, hogy a kérdés elsõ értõje, Varga János akadémikus nagyon sok részletkérdésben megosztotta velem véleményét.
Így érthetõ, hogy az elkészült szöveget, megismerve az elõterjesztett változatot, sok minden ismerõsnek, nagyon sok minden problémamentesnek bizonyult számomra. Módom volt arra, hogy azokkal a problémákkal foglalkozzam, ahol úgy gondolom, a kialakított szöveg további mérlegelést, további munkálást érdemel.
Ezekrõl szeretnék szólni. De mielõtt ezt teszem, engedjék meg, hogy a jelenlevõk és talán a nem jelenlevõk számára is néhány szóval utaljak arra, hogy a levéltárakban felhalmozott forrásanyag nemzeti kincsünk egyik legfontosabb, ha nem éppen a legfontosabb eleme.
(11.40)
A magyar történelemben - amely oly sok megrázkódtatás története - sok baljós esemény történt és sok csodálatos. Én az utóbbiak közé sorolom azt, hogy annyi és olyan minõségû levéltári forrásanyag maradt fenn ezer év történetébõl, mint ahogy ez történt. Nagyon messzire kalandoznék, ha ennek okairól szólnék, de mégis hadd szóljak arról, hogy ebben a csodában nem transzcendentális tényezõk szerepe volt a meghatározó, hanem úgy gondolom, az emberi tényezõé, amely korai felismerések és korai szerepvállalások révén tulajdonképpen ezt a csodát véghez vitte. Az írásbeliséget elrendelõ III. Bélától korunk értelmiségének egy alig mondhatni, hogy széles körben ismert, de legszorgalmasabb és legeredményesebben produkáló rétegéig, a levéltárosokig ível ez az emberi történet, amelynek eredményeként ma Közép- és Kelet- Európában a megõrzött levéltári anyagból a magyar levéltári anyag a legnagyobb méretû és - merem mondani, hogy történetileg és nem szûken vett történetileg - a legnagyobb értékû.
Ez a levéltári forrásanyag nem egyszerûen csak történészek számára nyújt alapot a múlt hiteles rekonstruálásához, hanem úgy gondolom, hogy a megírton túl a megíratlan történet révén éltetõ forrást jelent egy nemzet számára a nem romantikusan, nem fantáziatermékként, nem vitaanyagként megírt történelem megelevenítése szempontjából, hanem a valóság rekonstruálására törekvõk számára a mind mélyebb, mind értõbb, mindinkább a valóságot a tudatba emelõ nemzeti történelem és az európai történelem kivételesen bonyolult és jelentõs fejezetének a megismeréséhez, megértéséhez - és ami még nem történt meg -, megértetéséhez.
Azt hiszem, a nemzet mibenlétének, lehetõségeinek, céljainak meghatározása, hamis romantikában gyökerezõ vagy hamis realizmusban gyökerezõ identitászavarainak leküzdése itt és csak ebben a forrásanyagban lelheti meg igazi fogódzóját. Nem kívánok errõl többet mondani, csak egyet - más értelemben, mint történetírókról szólva, a hamis realizmust idézve Bibó István szavával -, korunk egyes hamis realistáinak a közéletben nagyon tanulságos lehet, hogy ez nem egyszerûen eszmei értéket jelent csupán, nemcsak iránytût eszmei értelemben, hanem talán egynemû legnagyobb nemzeti kincsünket.
Gondolkodott már valaki - nem történészeken kívül - arról, hogy mit ér a levéltárakban felhalmozott anyag? Hadd döbbentsem meg önöket, lényegesen többet, mint a múzeumainkban lévõ mûvészeti anyag együttesen. Tudják önök, hogy az e régióbeli közép-európai oklevélgyûjtemények között a miénk a legnagyobb, amelynek darabszáma most - levéltárosok rekonstruáló és gyûjtõ munkájának eredményeként - a 150 ezerhez közeledik? Hogy mit jelent ennek az állománynak az értéke? Nagyon alacsonyra számított dollár árfolyamon, a jelenlegi piaci áron 11-12 milliárd dollárra becsülhetõ csak egyedül ennek, a persze nem akármilyen gyûjteménynek a forgalmi ára. És akkor még hol van a Magyar Országos Levéltár roppant regisztratúráinak az értéke?! Kétkedõknek elmondom, hogy az átlag ilyen középkori oklevél 5-8 ezer dollár közötti áron kel el, de vannak szélsõséges esetek. És akkor hol van a roppant regisztratúráinknak a megõrzött, majdnem teljes állománya a XVI. századtól a XIX. századig és a sajnos nagyon hiányos ezt követõk?! Hol vannak az óriási személyi hagyatékok, hol vannak a legnevezetesebb külföldi személyiségek nálunk feltalálható eredeti okmányainak darabjai. Csak egy zárójelet mondok, hogy döbbentette meg a svéd királyi párt, amikor Krisztina királynõ lemondó levelének eredetijét, amit Bethlen Gáborhoz intézett, számukra bemutattam a Magyar Országos Levéltár állományából. És millió mindent lehetne még felsorolni.
Tisztelt Országgyûlés! Nem ez a célom, hanem az a célom, hogy ezzel is szolgáljam azt, amit az elõterjesztés megcéloz, figyelmeztetést - és én nagyon súlyosítani fogom ezt a figyelmeztetést és konzekvenciáit a tekintetben -, hogy micsoda értékrõl van szó és hogy a nemzedékek legjava által megõrzött és a mi korunkig eljuttatott értéket hogy kell megõriznünk, gyarapítanunk, hogy e téren a világszínvonalon álló szakmai munkánk megfelelõ módon folytatódjék õrzésben - hozzácsatolom mindjárt -, hazaféltõ hûségben, tudományosságban és elkötelezettségben a tekintetben, hogy mivel tartozunk egyszerre a múltnak, amely ezt ránk hagyományozta és egyszerre a jövõnek, amely áldani vagy átkozni fog bennünket, attól függõen, hogy mit adunk át az örökségbõl és mit gyarapítunk.
Mindezek után, mindezt elmondva, a realitások világába szeretnék most áttérni, és alig néhány ponton, - majd a részletes vitában rendkívül sok ponton - bõvíteni és pontosítani, e kívánatosnak ítélt kitûnõ elterjesztést néhány ponton - ami még nem nagyon hangzott el és fontosnak érzem, egybecsendül ez számos említett vagy nem említett levéltáros véleményével - megerõsíteni. Úgy gondolom, nagyon fontos számunkra, hogy konkretizáljuk, hol vannak a még erõsítendõ pontok a védelemben, a biztonságban. Ezt kettéosztom, az egyiket nem drámai csattanóként, hanem a teendõk megfogalmazása szempontjából a mondanivalóm végére szeretném helyezni. Most a biztonság kérdésében egy olyan mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet, ahol talán egy szóval - barátaimtól kölcsönzött szóval - nagyon sokat lehet tenni. Szó van arról, gondos körülírása van annak, hogy levéltári anyagot kivinni milyen engedélyezési és biztosítási eljárással szabad.
(11.50)
Én azokhoz csatlakozom, akik arra az álláspontra helyezkedtek, hogy kölcsönzésre, bemutatásra levéltári anyag elhagyhatja az országot, de levéltári anyagot véglegesen kivinni az országból semmilyen módon nem szabad. Itt tudniillik nem egyszerûen arról van szó, mint féltett könyvek vagy egyes múzeumi tárgyak esetében: minden eredeti levéltári anyag unikális. Abból nincs, az eredetibõl nincs másodpéldány. Ez különbözteti meg többek között a levéltári anyagot sok más, értékes forrástól. Tehát az eredetit nekünk az országból véglegességgel kiengedni soha nem szabad, csak kölcsönzésre, csak bemutatásra, megfelelõ biztosítékok révén. Így tehát a szövegbe ez a tilalom feltétlenül bele kell hogy kerüljön.
Ne zárkózzunk el a világtól, tárjuk föl - a lehetõségekkel minél gazdagabban élve - e téren is kincseinket, de e téren átengedésre nincs jogunk, s nem szabad, hogy legyen lehetõség.
Itt nagyon fontosnak érzek egy biztonsági szempontot a modern anyag gyarapítása tekintetében is. A 32. § szól a nem közfeladatokat ellátó szervek iratanyagának sorsáról. Varga János hívta föl a figyelmemet: fenyeget annak a veszélye, hogy egy vállalat vagy egy intézmény felszámolása, átalakítása során sor kerülhet olyan körülményre, hogy a levéltárba illõ irattári anyag a felszámolók könnyelmûsége, haszonlesése, millió ok miatt elkezd önálló életet élni, és az átruházott vállalat vagy intézmény irattárára a jogutód nem tart igényt, azt külön áruba bocsátják.
Én úgy gondolom, teljesen igazuk van azoknak, akik sokszólamúan fölhívják a figyelmet arra, hogy így nagyon sok - idetartoznak privatizációs fejlemények - iratanyagunk kerülhet veszélybe, ami éppen modern történetünk fontos építõköve. Amikor átalakul az intézmény, más kézbe kerül és így tovább, az irattár egy ballaszt. Ha pénzt adnak érte, úgy jó.
Legyen akkor a törvényben egy kifejezett rendelkezés, hogy egy ilyen, vagyontárgyaktól elkülönített iratanyag sorsa tekintetében a levéltárnak legyen elõvásárlási joga. Ha pedig bármilyen oknál fogva nem élhet ezzel a jogával - például olyan magasra csigázzák az irattár árát -, akkor a levéltárnak legyen védettséget megállapító kezdeményezési joga. Én úgy gondolom, jelenleg, amikor intézményeink, vállalataink stb. stb. óriási átalakuláson mennek keresztül - nagy gondja ez a Magyar Országgyûlésnek egyéb vonatkozásokban is - legyen szemünk arra - jobb késõn, mint soha -, hogy itt megfelelõ intézkedést építsünk be a megfelelõ törvénybe.
Szeretnék szólni arról, amirõl itt már többszólamúan szó esett: a kutatási idõhatárról. Lényegében az elõterjesztésben foglaltakkal néhány módosítással - ezeket részletezni most nem akarom, csak a legfontosabbakat - egyetértek. A harmincéves általános idõhatár megfelel a nemzetközi normáknak, megfelel bizonyos hagyományainknak is és így tovább. Tehát ezt én nem szeretném bolygatni.
Értem azoknak az érvét, akik a 15 éves idõhatár mellett szólnak, és úgy gondolom, a meglévõ szövegben élhetnénk egy olyan módosítással, amelyik azt mondja ki, hogy az irattermelõ szerv, illetve az átadó szerv - ha jól emlékszem, ezzel a fogalommal élt a törvényjavaslat - hozzájárulása esetén a fogadó levéltár a maga megítélése szerint lehetõvé teheti a kutatást a 15 év múltán is, tehát a két érdekelt fél közbejöttével. De nem módosítanám az általános kutatási határt.
Ugyancsak elfogadom némi módosítással a személyes vonatkozások védelmében helyesen beiktatott szigorú rendelkezést. Itt az elõterjesztés 30-110 évrõl beszél. Egyetértek azokkal, akik a 30 évet elfogadják, a 110 évet egy kicsit túlbiztosításnak tekintik. Legyünk azért a kutatás érdekeire is figyelemmel! Én most nem megyek bele a részletekbe. Olyan módosítást fogok támogatni, amelyik 30-80 évet állapít meg, és ezen belül némi módosítással azokat a feltételeket és biztosításokat fogadja el, illetve köti ki, amelyek ésszerûen lehetõvé teszik - megfelelõ indoklással, megfelelõ biztosítékokkal - a kutatást e határokon belül is. Ezeket nem kívánom felsorolni. Lényegében a családi hozzájárulás vagy az illetõ, az örökhagyó személyes rendelkezése mellett a tudományosság biztosítékait a Tudományos Akadémia illetékes szakbizottságában látom - ez elég széles grémium ahhoz, hogy ne egy-két személyre szûkülõ döntések szülessenek.
Én úgy gondolom, nagyon fontos mozzanat nem került tárgyalásra az elõterjesztésben: ez a kézirattárak problémája. Aki ismeri a mai magyar valóságot, nagyon jól tudja, hogy a személyes hagyatékok ilyen-olyan okoknál fogva egyre inkább könyvtárak, múzeumok kézirattárába irányulnak. Így jöttek haza nagyon értékes gyûjtemények külföldrõl, így születnek napról napra tudós- , irodalmár- stb. stb. végrendeletek, amelyek kézirattárakba irányítják a személyes hagyatékokat. Én úgy gondolom, ne lépjünk be voluntarista elgondolásokkal - amire volt példa, kísérlet a korábbiakban; meg is buktak, bizalmatlanságot is keltettek, nehéz is a profiltisztítás címû erõszakjáték e téren.
Én inkább arra gondolok, hogy az Országgyûlés foglaljon úgy állást: kötelezi magát, hogy egy éven belül törvényt alkot a kézirattári anyagot illetõen is. És akkor e két törvény megfelelõen gondoskodni tud azoknak az anyagoknak a biztonságáról is.
A másik, amire utalni szeretnék - közvetve és, meg kell mondanom, inkább félénken, ismerve bizonyos elõzetes csatározásokat a múltban -: fölmerült, hogy a szabályrendeleti korlátozás bizony, elég gyenge - s hadd tegyem mindjárt hozzá: esendõ - mint szankció. Ha eszükbe idézhetem vagy visszaidézhetem - bocsánatot kérek - azt, amit a bevezetõben mondtam, hogy milyen roppant - nemcsak eszmei, hanem valóságos - értéket jelent a levéltári anyag, bizony itt nem elég a büntetõ törvénykönyv eltulajdonítással kapcsolatos nagyvonalú - természetesen általánosító - intézkedéssorozata.
(12.00)
Úgy gondolom, az Országgyûlés most, a tárgyalás során nyilvánítsa feladatának, hogy a hatályos büntetõ törvénykönyvet egy éven belül kiegészíti a levéltári és kézirattári anyag fokozott védelmét célzó rendszabályokkal. Ismétlem: csengõ dollárokban számítva is nagyobb kincsrõl van szó, mint Magyarország általunk ismert bányakincse és így tovább. Lehetetlen, hogy e téren csupán botlásnak számítson az eltulajdonítás-féle eljárás.
Végül és befejezésül: azt hiszem, amit önök errõl olvastak, és amit a mai vitában hallottak, meggyõzi önöket arról, hogy óriási felelõsséggel - eszmei és anyagi felelõsséggel egyaránt - kell megalkotnunk ezt a törvényt. A kérdéskör igen bonyolult, roppant kockázatok fekszenek egy-egy rosszul megfogalmazott mondat mögött. Nem hiszem, hogy megengedhetjük magunknak, hogy kutyafuttában döntsünk.
Megdöbbenve és, meg kell mondanom, még számonkérõ módon is - ami talán nem illett - szóltam azokhoz, akik részt vettek azon az ülésen, ahol megszülethetett egy olyan fogalmazás, hogy a mai általános vitát lehetõség szerint már holnap zárjuk le. Én ezt túl korainak érzem. Itt érlelési, mérlegelési szempontokra van szükség. Tisztelettel felkérem innen is a házbizottságot, hogy a jövõ hétre legalább egy rövid idõt jelöljön ki még általános vitára, és ennek megfelelõen legalább a jövõ hétre terjessze ki a módosítások benyújtásának idejét. Úgy gondolom, hogy ez az elmondottak alapján részemrõl természetes - és én nagyon bízom benne, hogy minden illetékes számára meggyõzõ -, hogy a holnapi napon lehetetlen az általános vita lezárása. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiból.)