DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr.
Tisztelt Országgyûlés! Az elõttünk fekvõ törvényjavaslat, amint azt terjedelmébõl és az indoklások nagy terjedelmébõl is láthatjuk, nagyon gondos és sok vitával tarkított módon alakult ki.
A köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelmérõl szóló törvényjavaslat vitáját talán az elõterjesztéshez hasonlóan a 3. §-sal, a fogalmak tisztázásával kell kezdenem.
A g) pontot úgy pontosítanám, hogy az irattár - hagyományos latin szóval archívumnak nevezik ezt a levéltárhoz hasonlóan - az elintézett ügyiratok megõrzésére és rendbentartására szolgáló helyiség, átvitt értelemben maguknak az iratoknak a gyûjteménye is. A közhivatalok iratait sorszámozva, csoportosítva iktatják, az úgynevezett "irományjegyzék" alapján, hogy könnyen hozzáférhetõk legyenek. A régi, jelentõségüket vesztett iratok bizonyos idõ múlva selejtezésre, a megõrzésre érdemesek viszont meghatározott idõ után levéltárba kerülnek. Ez az idõ korábban hol 32 év volt a levéltári gyakorlatban, azután 30 év, de úgy érezzük, hogy a mai felgyorsult idõszakban ennek rövidítésére is feltétlenül szükség lenne, és az itt elhangzott 15 éves idõtartam megfelelõnek látszik. Az így levéltárba került anyag a nemzeti vagyont és a kulturális, szellemi örökséget képezi.
A levéltár - véleményünk szerint - elsõsorban a jogbiztonság letéteményese, azáltal, hogy a közfeladatok folyamatos ellátásához és az állampolgári jogok érvényesítéséhez nélkülözhetetlen köziratok megõrzõjének és gondozójának szerepét tölti be, tehát - ha így is szoktunk hozzá - nem elsõsorban történelmi a küldetésük. A levéltári iratanyagok forrásértéke kétségtelen ugyan, de ez csak másodlagos jelentõségû, az elsõ a praktikus cél, amely idõvel természetesen sok esetben elavul és csak történeti érdekûvé válik.
Levéltárak már az ókor népeinél, az egyiptomiaknál, a görögöknél, a rómaiaknál is voltak. Itt a közismert történetre Tarquinius Superbus király esetére utalnék csupán a cumaei Sybillával, ami átvezet az egyes okmányok értékéhez is. Ezt részletesen kifejtette Szabad György képviselõtársam.
Ha a hazai levéltárazás kezdeteit keressük, akkor - mint Európában általában - a X. századtól kezdve találkozunk a levéltári munkák elemeivel és alapjaival. Biztosan tudunk a XI. században már a pannonhalmi, akkor Szent Márton-hegyi bencés apátság munkájáról. 1055-tõl itt õrizték - hogy a legismertebbet említsem - a Tihanyi alapító levelet, amely nemcsak a magyar nyelvtudomány becses, 58 eredeti nyelvemlékét - köztük a híres "Fehervaru rea meno hodu utu rea"-t - õrizte meg, hanem az apátságnak adott birtokok nevét, köztük elsõként a Balaton nevét is, és az adományozott iparosok számát, szakmáját is. Az oklevélnek persze akkor nem nyelvtudományi jelentõsége volt, hanem az I. Endrétõl adott királyi adományt rögzítette.
Késõbb az uralkodók, a városok, a földesurak gondoskodtak irataik megõrzésérõl, ezeket a hiteles helyek (többnyire káptalanok) õrizték, amennyire tudták a zivataros századokban. De a királyi levéltárak helyzete is hasonló volt. III. Béla király uralkodásától módszeresen õrizték 1526-ig az ország iratait, amelyek a török háborúk során zömmel megsemmisültek. Ezt követõen a nádorok voltak az országos iratok õrei 1756-ig, amikor az 1723-as országgyûlés rendelete értelmében Pozsonyban megszervezték az Archivum Regnit, amely 1784-ben Budára költözött. Ez a rendek és a nádor fõhatósága alatt õrizte a törvényeket, az uralkodói hitleveleket a nádorok és az országbírók iratait, illetve egyéb országos becsû iratokat.
1874-75-ben a polgári korszak igényeinek és az európai gyakorlatnak megfelelõen átszervezték az Archivum Regnit, és ekkor kapta a Magyar Királyi Országos Levéltár nevet, amely 1945-ben Magyar Országos Levéltárra módosult.
(12.30)
Ez magában foglalja a megszûnt kormányszékek iratanyagát, a minisztériumok régi és újabb iratait, a letéteményezett családi levéltárakat. Gyûjti ezenkívül "elõvásárlási joggal" a hazai középkori okleveleket és azon egyéb hatósági és magánirományokat, amelyeknek jogi vagy történelmi forrásértékük van. Ezek a jogosítványai a törvényjavaslatban is változatlanul megmaradtak, csak mint látni fogjuk, jelentõsen bõvülnek.
1950-ben a pártállam államosította a levéltári iratanyagokat, ettõl az idõtõl kezdve váltak tömegessé a zárolt anyagok - a nyilvánosság kizárására -, a különféle állam- és szolgálati titkok, a csak "belsõ használatra" készült iratok. Ezek az anyagok a mai napig is zároltak és védettek legtöbbször, tekintet nélkül a korlátozásra, amit például - mint erre Mészáros István képviselõtársam utalt - Németországban átléptek, s ott ma a kommunista párt és a hírhedt Stazi iratanyagait tanulmányozni, sõt közzétenni is lehet, s ezt az ottani szociáldemokrata párt is egyhangúlag megszavazta - ezzel talán kiegészítem Mészáros István megjegyzését. Nem törõdtek ezekben az esetekben a személyiségi jogokkal. Erre hazánkban is igény lenne. Talán csak nem ez az oka, hogy a törvényjavaslat a levéltárnál 30 éves távlatot határoz meg, a történelmi szerepet hangsúlyozza és nem a jogbiztonságot?
Ha a törvényjavaslat 36. §-át vesszük vizsgálat alá, nem lehet tagadni azok szakszerûségét, s azt az igyekezetét, hogy az alkotmánnyal és az Alkotmánybíróság döntésével összhangba kerüljön. A szerkezete ugyan kissé szokatlan, az értelmezések - például a 3. §-ban - gyakran pongyolák, máskor feleslegesek. Az n) pont például így definiál: a "levéltári kutatás: a levéltári anyag tanulmányozása, abból adatok kigyûjtése tudományos vagy más cél érdekében." Mire való ez? Nem szólva arról, hogy nyelvileg is helytelen itt az igekötõ használata.
A III. és IV. fejezet 17. §-ában vizsgálódik az állami, a megyei, a fõvárosi önkormányzati, az állami szaklevéltári, a települési önkormányzati levéltárak feladatait illetõen, de mûködésük anyagi fejlesztésérõl kevés szó esik, az is az általánosság szintjén. Pedig a harmadik évezred küszöbén már nem tartozik a technikai forradalom fogalomkörébe a raktározást és gondozást segítõ mikrofilmes szolgáltatás.
A magánlevéltárakról szóló 5. § korántsem - bár érthetõen - olyan részletezõ, mint a közlevéltáraké. Van azonban olyan kitétele is, amely a Független Kisgazdapártot, amely fenntart egy nyilvános magánlevéltárat, nagyon érdekli. Eszerint egy meghozandó külön jogszabály alapján a magánlevéltár is jogosult lesz állami támogatásra, mint ezt a miniszter úr az expozéjában is megígérte. Ez azonban a Bokros-csomag árnyékában alig remélhetõ.
A Független Kisgazdapárt módosító indítványokkal kíván a véleménye szerint javítható törvényjavaslaton segíteni. Köszönöm szépen. (Taps.)