DR. GARAY ISTVÁN (MSZP): Elnök úr, köszönöm szépen a szót, és köszönöm a képviselõtársaknak a türelmét. Ígérem, megpróbálok röviden fogalmazni és tömöríteni, már csak azért is, mert hozzászólásomnak, amelyet az elmúlt héten adtam be, lényege a végkielégítések és politikai tisztesség lenne.
Ezzel kapcsolatban napirend elõtt elég sok lényeges vélemény hangzott el. Ezeket nem akarom megismételni, és azt hiszem, idõkímélés céljából célszerû ezeket a véleményeket, amelyek már reggel elhangzottak, nem megismételni.
Napirend elõtt elhangzott sok minden a pénzvilágban és a jogban jártas képviselõtársaim részérõl, fõleg az ellenzék padsoraiból. Annak egy jelentõs részével, fõleg az erkölcsi oldalával egyetértek, de ezzel együtt megjegyzem: az elõzõ kormánykoalíció hívta életre és tartotta életben olyan formában a végkielégítés intézményét, amely a lakosságot végtelenül irritálta, már az elõzõ ciklusban is.
Elismerem, hogy az új parlament, az új koalíció felelõssége, hogy ezt a jelenséget késlekedve kezelte, habár az számára ismert volt és megszüntetése választási ígéretei közé tartozott.
A végkielégítés intézményérõl és a különleges munkaszerzõdésekbõl származó nagy összegû kifizetésekrõl szólnék egy pár szót.
A piacgazdaságban közismert tény a munkaerõ mobilitása, az álláshely- változtatás, sõt egy emberöltõ alatt esetenként többszöri foglalkozás-, szakmaváltás is. A piacgazdaság, ha szociális piacgazdaság, ilyen helyzetben védeni köteles a dolgozó érdekeit. Tehát ebben az értelemben a végkielégítés intézménye elfogadható.
Habár pont az átlagállampolgár számára nem biztosítja sokszor az átmeneti nehézségek kivédését. A sokmilliós kifizetéseknek ehhez véleményem szerint semmi közük, mert ilyenkor az igen magas elõzetes fizetés és jövedelem miatt egzisztenciális problémák nemigen jöhetnek szóba. Nem beszélve arról, hogy a kiugró jövedelem kimagasló képességeket, teljesítményt feltételez vagy feltételezne, ebben az esetben pedig az illetõ számára az esélynek jónak kell, kellene lennie a munkaerõpiacon.
Elgondolkodtató, hogy a társadalom többi tagja mire számíthat ilyen helyzetben a többmilliós összegekkel szemben. Vajon mit kap egy bányász, aki életét kockáztatva, egészségét nem kímélve dolgozik a föld alatt? Az orvos, aki visszaadja betegeinek egészségét, a pedagógus, aki betûvetésre és tisztességre neveli a jövõ nemzedékét? És még sorolhatnám tovább.
Speciális kérdés az - véleményem szerint -, ha valaki bejut a parlamentbe, képviselõ lesz vagy magas állami tisztségbe kerül. Ekkor nem tartom helyesnek, ha a végkielégítés bármilyen formában szóba kerül, vagy utalás, hivatkozás történik az esetleges jövedelemcsökkenésre.
Az a bizalom, az a csodálatos érzés, hogy itt ülhetünk a választópolgárok akaratából, nem váltható át aprópénzre, mégha ezt az aprópénzt milliókban mérik is.
A jogszerûségrõl is szólnék pár szót. Több jogszakértõ képviselõ kollégám nyilatkozta, hogy a végkielégítések mostani mértéke és a pénzügyminiszter úr juttatása is jogos. Sajnos, azt kell mondanom, manapság sokak számára elérhetetlen vagy nehezen elérhetõ, vagy éppen érvényesíthetõ olyan alapvetõ emberi jog, mint az egészséghez, a tanuláshoz vagy a munkához való jog.
A valóban nehéz gazdasági körülményekre hivatkozva korlátoztuk, vontuk meg - néha visszamenõleges hatállyal - lényeges szociális juttatásokat. Gondolok itt például a családtámogatási rendszer átalakítására.
A hivatkozás a nehézségekre, az érvelés a megszorító intézkedések mellett igen nehéz, ha a másik oldalon a társadalmat felháborító jelenségek megoldása késlekedik, mint ahogy ebben az esetben késlekedett.
Szociális érzékenység és teljesítményelvûség. Vajon erkölcsileg, szociálisan elfogadható egy olyan országban, ahol milliók élnek létminimumon, hogy vélt vagy valós teljesítmények alapján rendkívül magas jövedelmek keletkezzenek? Nem tagadom a teljesítményelvûséget, a kiugró képességek elismerését.
A bankok táján ez a kérdés sem egyértelmû. Kerülendõ az általánosítást, tisztelet a kivételnek, mert az a 360 milliárd forint, amelyet konszolidáció címén kellett hogy kapjanak a költségvetésbõl, az valóban kiugró teljesítmény, de negatív irányban. Ezt még honorálni több mint elfogadhatatlan.
Az pedig már szinte az irracionalitás határát súrolja, igaz, jogerõs bírói döntés hiányában, hogy felfüggesztett eljárás alatt levõ volt bankvezetõ 16 milliós végkielégítésrõl tárgyal.
Elhangzik érvként gyakran az, hogy a pénzintézetek csak részben vannak állami tulajdonban, a magántulajdonos pedig annyit fizet, amennyit akar. Ez sem állja meg a helyét abban a pillanatban, amikor a csõd, csõdök elkerülése végett, a betétesek pénzének megmentése érdekében az állam, a költségvetés az érintett bank mögé áll és kisegíti.
Tudomásul kell vennünk, hogy ezek és a hasonló jelenségek pattanásig feszíthetik jogosan a húrt a társadalom döntõ részénél akkor, amikor a politikának valóban leginkább türelemre és bizalomra lenne szüksége. Mert a nehézségeink, kínjaink mostaniak és biztosak, a várt fellendülés pedig csak a jövõben várható.
A szociális béke, a türelem és a bizalom milliárdokban sem mérhetõ, mert nélküle mindent elveszíthetünk.
Sporthasonlattal fejezem be mondanivalómat. A gazdaság, a pénzvilág és a privatizáció focipályáján sok az alattomos szabálytalanság, betartás. A közönség tiltakozik, jobb játékot követel, hiszen az õ pénzébõl játszik az egész társaság. De fõleg a bírótól várnak pártatlan és hatékonyabb játékvezetést. Jó néhány jétékos már régen piros lapot érdemelt volna. A pénzügyminiszter úr is lesre futni látszik, és e lehetetlen helyzetbõl félig már öngólt rúgott. A labda még a gólvonalon táncol. Ha hazajön Amerikából, lesz lehetõsége javítani. Remélem, meg fogja tenni és nem veszi fel a pénzt, vagy inkább jótékony célra fordítja.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)