DR. ROTT NÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnöknõ. Igen tisztelt Elnöknõ! Tisztelt Ház! Az imént a titkos iratokról, anyagokról beszéltem, most pedig a köziratokról, közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelmérõl szóló törvényjavaslathoz fogok néhány gondolatot fûzni. A két kérdéskör bizonyos vonatkozásban összefügg, de most nem ezekrõl az összefüggésekrõl fogok beszélni.
Hogy ez a törvényjavaslat mennyire fontos és mennyire nélkülözhetetlen, azt már az elõttem szólók nagyon alaposan és sokoldalúan bizonyították. Az elõkészítés rendkívül alapos és kiváló módjáról is hallottunk elismerõ szavakat és kaptunk áttekintést. Valóban, ennek a törvényjavaslatnak az elénk terjesztett formája minden szempontból megfelel a legmagasabb követelményeknek is, függetlenül attól, hogy számos részletkérdésben lehet javítani ezen az elõterjesztésen. Én most csak egy-két olyan kérdést szeretnék föltárni, ami azt mutatja, hogy a leggondosabb elõkészítés mellett és a szakemberek valóban teljes körû közremûködése mellett is óhatatlanul belecsúsznak bizonyos logikai hibák egy törvényjavaslatba.
Ennek a törvényjavaslatnak vannak olyan passzusai, fõképpen az értelmezõ rendelkezések és az általános szabályok között, amelyeket meg kellene próbálni újrafogalmazni, illetve a fogalmazásukat pontosítani. Nagyon jól tudom - gyakorlatból is -, mennyire nehéz ezeknek az általános fogalmaknak a meghatározása és az értelmezés pontos rögzítése. De ha ebben kisebb lazaságok és hiányosságok is vannak, az elképesztõ eredményre vezet, s ez aztán fõképp a jogalkalmazás gyakorlatában válik végrehajthatatlanná; s ha egy jogszabályban végrehajthatatlan rendelkezések vannak, félõ, hogy az egésznek az értékét aláássa.
Csak példaképpen említem meg, hogy a törvényjavaslat 4. §-a szó szerint azt tartalmazza - felolvasom, mert csak így érthetõ a benne rejlõ nonszensz -: "A szervek és a természetes személyek kötelesek a szervesen összetartozó irataik egységes megõrzésérõl... gondoskodni". Természetesen az összefüggésbõl nyilvánvaló, hogy itt nem mindenféle iratról van szó, hanem csak azokról, amelyek ennek a törvénynek a hatálya alá tartoznak; de akkor, amikor megfogalmazunk egy törvényt, nem támaszkodhatunk rögtön egy értelmezésre is, mégpedig egy olyan logikai értelmezésre, amibõl ki kell következtetni az adott rendelkezés terjedelmét! Itt, ebben a 4. §-ban olyan követelmény van leírva a természetes személyekkel, magyarán minden állampolgárral szemben, hogy köteles az összetartozó iratait egységesen megõrizni. Mindenki, aki normális ember, az igyekszik így rendezni a saját iratait, de azt hiszem, ez messze nem felel meg a törvény céljának. Ezt csak azért idéztem példaként, hogy sokkal pontosabb, precízebb meghatározásokra lenne szükség, hogy ezeket az értelmezési nehézségeket kiküszöböljük. És ez a nehézség egyrészt abból származik, mert az értelmezõ rendelkezések kissé szokatlan módon a szerveket, tehát a nem természetes személyeket és a természetes személyeket egy kalap alá veszik. Ez a 3. § b) pontjában történik meg.
(9.40)
Ettõl kezdve - miután ilyen furcsán a szervezet és a személy egy kalap alá vétetett - tulajdonképpen a nem természetes személyre egyszerûsítjük le a jogi személyre vonatkozó rendelkezéseket, és kénytelen a törvény szövege is meg a nyájas olvasó is értelmezni a természetes személyekre. Ebbõl aztán az értelmezõ rendelkezések között egy csomó homály és kétértelmûség ered. Bármennyire nehéz is ezeknek a kiküszöbölése, és kissé bonyolult megfogalmazásokat kíván is, azért felhívom a szakemberek figyelmét, hogy ezekre méltóztassanak majd egy kicsit odafigyelni. Teljesen természetesnek tartom, hogy a szakember, aki benne van ennek az egész kérdésnek a csínjában- bínjában, az ezeken nem akad fönn. De egy kívülálló talán könnyebben észreveszi, hogy az általános hétköznapi vagy jogászi logikával ellentétes dolgok kerülnek bele a törvénybe.
A törvény nagyon fontos elemének tartom, hogy a közlevéltárak anyagát valóban teljesen nyilvánossá teszi, és lehetõvé teszi benne a kutatást, nem tartva fenn a korábbi gyakorlatot, amikor csak tudományos szervek kutathattak. Hiszen a tudományos szervek túldimenzionált elõnyben részesítése tulajdonképpen nem is felel meg egy normális demokratikus rendszernek, ahol mindenkinek - tudományos és nem tudományos szervnek egyaránt - joga van arra, hogy bizonyos kérdéseket megismerhessen vagy azokkal foglalkozzék. Ez nagyon pozitív eleme a törvénynek.
Az is nagyon pozitív eleme, hogy ha valakit nem engednek élni a lehetõséggel, akkor az megfelelõ jogorvoslati úton követelheti ennek a lehetõségét. Ismétlem, ezek nagyon pozitív vonásai a törvénynek.
Azonban mégis föl kell vetni a kérdést, hogy ennek az egész gondolatkörnek jogszabályilag kellõen biztosított-e az a része, hogy azok a szervezetek - és most elsõsorban állami szervekre, állami szervezetekre gondolok -, amelyeknél levéltári értékû anyagok keletkeznek, azokat megfelelõ menetben a levéltárak rendelkezésére bocsátják-e. Nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy e tekintetben ennek a törvénynek a jogi biztosítékai teljesen kielégítõek.
Elnézést kérek, lehet, hogy én régimódian gondolkozom, de az én megítélésem szerint azok a jogszabályok, amelyekhez nem fûzõdnek szankciók, írott malasztok maradnak. Következésképp én ennek a törvénynek a végrehajtásában hiányolom a szankcionálási hátteret. Mert mi történik akkor - volt már erre precedens, itt is elhangzott -, amikor tudatosan semmisítenek meg iratokat. Ennek a lehetõségét a jövõben sem lehet kizárni. De ne legyünk mindjárt rosszindulatúak; nem tudatosan, hanem egyszerûen hanyagságból, hanyag ügykezelésbõl, hozzá nem értésbõl fontos dokumentumértékû anyagokat semmisítenek meg. Akkor egyszerûen azt mondjuk: kár; hiba történt.
Tehát ennek a nagyon fontos törvénynek, ennek a nagyon fontos processzusnak a hatékony jogi védelmét - akár azzal, hogy az elmulasztásokra megfelelõ büntetõjogi kategóriát találunk, akár azzal, hogy az eljárás menetét próbáljuk valahogy szankcionálással védeni - nagyon fontosnak tartanám, éppen azért, mert - ahogy Szabad György képviselõ úrtól hallottuk - egészében óriási értékekrõl van szó, és ezeknek az óriási értékeknek a mindennapokban folyik a továbbképzõdése, és ezeknek a nemcsak szellemi, hanem anyagi értéket is jelentõ folyamatoknak a biztosítása és jogszerûségének az alátámasztása indokolttá teszi, hogy szankciók épüljenek bele ennek az egésznek a menetébe, és azok biztosítsák a nemzeti vagyon e részének a további sorsát.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)