DR. PETÕ IVÁN (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Többen elmondták elõttem, hogy rendkívül fontos törvényt tárgyal most a parlament. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokszor kapunk szemrehányást laikus nézõktõl - akik televízión keresztül követik az itteni eseményeket -, hogy amikor ilyen súlyos gazdasági problémák vannak az országban, amikor a hétköznapi életet rendkívül súlyos gondok terhelik, akkor miért foglalkozunk a napi, a hétköznapi élettõl oly távol álló ügyekkel, mint például ez az ügy is, a levéltári törvény.
Mégis szükséges hangsúlyozni, hogy a parlamentnek igenis kötelessége olyan területek szabályozása, olyan területekrõl való gondoskodás is, amelyek látszólag távol állnak a hétköznapi élettõl, ugyanakkor jogrendszerünk megkívánja ezen területek szabályozását, és - mint azt elõttem többen hangsúlyozták - ebben az adott esetben, a levéltárügyben nemcsak egyszerûen a jogrendszerünk kíváltságáról van szó, hanem a nemzeti kultúráról, a nemzeti kulturális örökségrõl is szó van. Ez a téma látszólag valóban távol áll a hétköznapi élettõl, azonban levéltárügy, jól mûködõ levéltári rendszer nélkül nem létezik nemzeti tudat, nem létezik oktatás. Ezt mindannyiunknak tudni kell, azoknak is, akik most esetleg szívesebben hallanának a hétköznapi élethez közelebb álló ügyekrõl parlamenti szónoklatokat.
Nem titok többek elõtt, és nem is szeretném titkolni, hogy jómagam közel húsz évig voltam levéltáros, tehát érzelmi kötelékek is fûznek ehhez az ügyhöz. Szeretném megemlíteni, hogy Illés Endre, a Nyugat harmadik nemzedékének kritikusa, drámaíró, esszéíró, aki sokáig könyvkiadói igazgató is volt, sokszor elmondta, hogy aki még nem látott, nem olvasott kéziratokat, csak nyomtatott könyveket látott, az nem érzi, nem tudja, milyen varázsa van például a kéziratban olvasható irodalmi alkotásoknak. Az õ nyomán én is mondhatom, hogy aki nem látott levéltárat belülrõl, nem olvasott levéltári iratokat, nem lapozott olyan iratok között, amelyeket elõtte még soha senki nem olvasott, az feltehetõen nem tudja, milyen érzés a történelmi múltat levéltári iratokból föltárni, és nem csak mások által írt könyvekbõl megismerni.
De itt nemcsak személyes érzésekrõl, érzelmekrõl van szó, amelyeket elõttem már többen szép szavakkal jeleztek, hanem - mint említettem - az egész nemzet, az egész ország érdeke az, hogy azt az örökséget, amely a levéltárakban megõrzõdött, gondosan kezeljük, és utódainknak legalább olyan gondosan adjuk át, mint ahogy az évszázadok során mi megörököltük.
(9.50)
És ne feledkezzünk meg azokról az emberekrõl sem, akik a levéltárakban dolgoznak, hiszen ritka alkalom, hogy egy ilyen viszonylag kis szakma - amelynek azonban renkdívül jelentõs a befolyása nemzetünk tudatára, ha sokszor nem is nagyon látványos - ügye a parlament elé kerül.
Ha már levéltárosokról esik szó, érdemes megemlíteni, hogy a levéltárosok, muzeulógusok, könyvtárosok kevesen vannak, nincs igazán érdekérvényesítési lehetõségük. Helyzetük nem nagyon különbözik sok más szakma helyzetétõl, de - ahogy a levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok egymás között gyakran említik - ha ezen szakmák képviselõi az utcára vonulnak tiltakozni, esetleg sztrájkolnak helyzetük lehetetlensége miatt, nem nagyon veszi észre senki, az érdekeiket kevésbé tudják érvényesíteni. Érdemes tehát figyelni ezen szakmák képviselõire is. Akkor érdemes megemlíteni õket, amikor a tevékenységüket is szabályozó törvényrõl, törvénytervezetrõl esik szó.
Szó esett itt a tegnapi vitában arról, hogy a levéltárak sajátossága, hogy az iratok egyediek, egy példányban léteznek a jelentõs iratok az esetek döntõ többségében. Ez különösen az elmúlt évszázadokra igaz, amikor a nyomtatás még más technikát jelentett mint ma, vagy a korábbi évszázadokra különösen, amikor kézzel írták az okmányokat.
De érdemes ehhez hozzátenni azt is, amirõl talán itt még nem esett szó, hogy az elmúlt évek, elmúlt évtizedek problémája a levéltáros szakma számára éppen ennek ellenkezõje: az iratmásolási technika, az irat-elõállítási technika megváltozása. Az, hogy olyan mennyiségû irat keletkezik a különbözõ hivatalokban, amit technikai értelemben rendkívül nehéz kezelni; olyan mennyiségû irat áramlik a levéltárakba, amely mennyiség kezelése a levéltárak alapvetõ problémájává kezd válni.
Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni azt, amirõl tegnap szintén esett már itt szó, hogy egyelõre nincs olyan normatív rendszer, amely az anyagi feltételeket biztosítaná a levéltárak számára ahhoz, hogy ezt a rendkívül nehéz feladatot, hogy a hivatalokból hatalmas mennyiségben kikerülõ iratanyagot befogadják és szakmailag megalapozottan kezeljék. Az ehhez szükséges pénz, az ehhez szükséges anyagi támogatás bizony mindenkor veszélyben van. Ez a törvény sem tudta megoldani, nem a törvény-, a jogszabályalkotók hibájából, hanem egyszerûen azért, mert nem létezik az a normatív rendszer, amelyhez igazodni lehetne. De világossá kell tenni: ez a törvény sem tudta megoldani azt a problémát, hogy milyen kötelezettsége van a levéltárat fenntartó államnak, önkormányzatoknak ahhoz, hogy biztosítsák, a levéltárak be tudják fogadni az egyre nagyobb mennyiségben keletkezõ iratokat, és ezen iratok között aztán olyan rendet tudjanak teremteni, amely rend biztosítja, hogy a kutatók, történészek hozzáférjenek a szükséges információkhoz.
És ha már itt tartunk, érdemes részletesebben foglalkozni azzal a felszólalókat, úgy tûnik, leginkább megosztó üggyel, hogy hol húzzuk meg a kutatási korszakhatárt. Ha jól látom, három különbözõ vélemény fogalmazódott meg itt a parlamentben. A törvényjavaslat benyújtói a kormány nevében egységesen 30 éves korszakhatárt állapítanak meg. Mint az tegnap elhangzott, a Szabad Demokraták Szövetsége nevében azt javasoljuk, hogy a rendszerváltás elõtti, az 1990 elõtti idõszakra 15 éves kutatási korszakhatár legyen érvényes, attól kezdve - normális, demokratikus társadalomnak tekintve országunkat, illetve a magyar társadalmat - lépjen életbe az a szokás, amely a nyugat-európai országokban és általában a civilizált országokban érvényes, vagyis 30 éves kutatási korszakhatár legyen. Elhangzott itt a Fidesz javaslata, amely - ha jól értem -, azt mondja, hogy az 1990 elõtti idõszaknál semmiféle kutatási korszakhatár ne legyen, és elhangzott a Kisgazdapárt javaslata, amely egységesen 15 éves kutatási korszakhatárt kíván megjelölni.
Én természetesen az SZDSZ javaslata mellett kívánok érvelni, vitatkozva azokkal, akik azt mondják, hogy a történelem egységes, és ezért a történelem kutatásánál egységes korszakhatárt kell megállapítani. A történelmet valóban lehet egységesnek tekinteni, de a történelem megismerhetõségét nem lehet minden idõszakban, minden korszakban egyforma eséllyel megpróbálni. A mi javaslatunk nyilvánvalóan abból indul ki, hogy az 1990 elõtti idõszak nem nyílt, nem demokratikus társadalom volt Magyarországon; az 1990 elõtti években az állampolgárok nem jutottak, nem juthattak hozzá azokhoz az információkhoz, amelyek egy szabad, demokratikus társadalomban minden állampolgárt megilletnek. Ez utólag természetesen már nem orvosolható, de orvosolható az, hogy utólag föltárjuk - a szakemberek föltárják - azokat az információkat, amelyek az állampolgárokat érintõ döntésekre vonatkoznak. Ez indokolttá teszi azt - tekintettel arra, hogy a '90 elõtti idõszak, a nem demokratikus korszak nem tekinthetõ normális társadalmi berendezkedésnek -, hogy erre az idõszakra érvényes legyen ez a más idõszakoktól eltérõ kutatási korszakhatár. Ez a levéltárak számára nem jelenthet technikai problémát. És, amint mondtam, miután az egész levéltár a történelmi tudat, az ország, a nemzet múltjának föltárása miatt rendkívül fontos ügy, az 1990 elõtti idõszak föltárása a mi véleményünk szerint nélkülözhetetlen az elõzõ rendszer és az ország történetének megismerése szempontjából.
Mi szól az ellen, hogy az 1990 elõtti levéltári anyag mindenféle korlátozás nélkül megismerhetõvé váljék? Elsõsorban az, hogy a levéltári törvény - és errõl még viszonylag kevés szó esett - két dolgot kell hogy szem elõtt tartson. Az egyik a hozzáférhetõség szempontja - errõl most nem érdemes részletesen beszélni -, a másik azonban a személyiségi jogok védelme. A személyiségi jogok védelme - és ez újítás a levéltári törvény mostani tervezetében - nem a levéltárak kizárólagos feladata, hanem a kutatók, akik az anyagot megismerik a kutatások során és a levéltárak, a levéltárosok közös feladata. De ha 1990-ig minden iratanyag, ami levéltárba kerül, hozzáférhetõ, a levéltárak egyszerûen technikai okok miatt nem képesek garantálni azokat a személyiségi jogokat, amelyeket a levéltáraknak kellene védeni. Nem tudják olyan rendben a kutatók rendelkezésére bocsátani az iratokat, ami mindazokat a garanciákat biztosítanák, amelyeket nekünk is kötelességünk számon tartani, és természetesen kötelességük a levéltárosoknak is.
A mi javaslatunk azt jelentené, hogy 1980-ig - ha elfogadja a parlament ezt az indítványt -, aki kutatási lehetõséget kap a levéltárakba, hozzáférhet a nyilvános iratokhoz, természetesen személyesen vállalva, hogy ha a személyiségi jogokat esetleg sértené a következményeit személyesen neki - mármint a kutatónak - kell vállalni. 1980 és '90 között pedig - ez összhangban áll Szabad György javaslatával, de a törvény mostani formájában erre lényegében lehetõség nyílik - szakértõk számára, akikrõl egyértelmû - és erre szakmai garanciák vannak -, hogy nem önös érdekbõl, valamiféle személyes ügy miatt próbálnak levéltári kutatásokat folytatni, hanem valóban a múlt föltárása érdekében, egyéni elbírálás alapján az 1980 és '90 közötti idõszak iratainak föltárására, illetve kutatására is lehetõség nyílna.
Mért nem tartom szerencsésnek a Kisgazdapárt javaslatát, az egységesen 15 évet? Azért, mert a történések után 15 év kevés ahhoz, hogy olyan módon kerüljenek levéltárba iratanyagok, aminek kapcsán a törvényes garanciákat biztosítani lehet. Nem véletlen, hogy minden demokratikus országban, vagy a demokratikus országok döntõ többségében a történésekhez képest 30 évnek kell eltelni ahhoz, hogy gyakorlatilag bárki számára hozzáférhetõek legyenek az iratok.
(10.00)
Ennek technikai okai vannak és természetesen személyiségijog-védelmi okai, valamint államérdekekben keresendõ okai is vannak, hogy 30 évre szokás a kutatási korszakhatárt egy demokratikus, nyilvános társadalomban meghúzni.
Röviden szeretnék még szólni arról is, amirõl talán ilyen módon nem esett szó - bár indirekt, közvetett módon sok szó esett -, hogy a levéltári törvény meglehetõsen hosszadalmas elõkészítés után került a parlament elé. A bõvebben vett levéltáros szakma - ide értve a történész kutatókat -, nagyon sok fordulóban, nagyon hosszú idõn keresztül nyilvánított igen kritikus véleményt az elõzetes tervezetekrõl, és úgy tûnik az itteni felszólalásokból, hogy azon kivételes, vagy szinte kivételesnek mondható pillanat jött el, amikor egy fontos, olykor politikai ügyeket is érintõ törvénytervezet kapcsán a parlament bármely oldalán ülõ képviselõk lényegében azt mondják, hogy alapos szakmai munkával elõkészített, bár természetesen módosításokkal korrigálható törvényjavaslat került a parlament elé. Ez nem túl gyakori pillanat a parlament életében - azt hiszem, ezt a tévénézõk, rádióhallgatók és maguk a parlamenti képviselõk is igazolhatják. Tehát érdemes itt néhány dicsérõ szót szólni mindazokról, akik a levéltáros szakma, a történész szakma, a Magyar Tudományos Akadémia és természetesen a törvényjavaslatot közvetlenül elõkészítõ Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium részérõl ezt a törvénytervezetet elõkészítették. Úgy tûnik, hogy módosító indítványokkal a lehetõ legnagyobb megelégedéssel elfogadható törvényjavaslat került a magyar parlament elé.
Még egy megjegyzést szeretnék tenni az elhangzottak után, az elhangzottaktól némileg elválasztva. Több parlamenti frakció képviselõivel egyeztettünk és úgy ítéljük meg, hogy a módosító indítványok beadása érdekében és a levéltárügy jelentõsége miatt az eredeti tervektõl eltérõen ne zárjuk le ezen a héten a levéltári törvény általános vitáját, hanem - és ez egy ügyrendi javaslat - a jövõ héten zárjuk le. Így július elsõ parlamenti ülésén tudunk szavazni errõl a törvényrõl, és így semmiféle alkotmányos sérelem ezt az ügyet, illetve az Alkotmánybíróság határozata nyomán ezt a területet nem érinti. Köszönöm szépen. (Taps.)