GELLÉRT KIS GÁBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Elég nyilvánvaló, hogy ebben a vitában valóban az egységes vagy különbözõ kutathatósági idõ lesz a központi kérdés. Mécs Imre az imént szinte azzal zárta mondatait, hogy nincs múltunk, és ez elégséges felhatalmazás volna arra, hogy újraalakítsuk és megteremtsük a magunk múltját.
Igaz, múltunk nincs, de úgy gondolom, ez nem ok arra, hogy bárki is birtokba vegye, kisajátítsa ezt a múltat, bármilyen múltat. Ez a vita - tegyem hozzá: szakmai és politikai vita is - errõl szól, hogy vajon megadathatik-e a lehetõség bárkinek is birtokba venni a múltat.
Számomra úgy tûnik, ez a vita közöttünk a demokrácia alapkérdéséig nyúlik vissza, a demokrácia minõségére kérdez rá, arra ugyanis, hogy feladata-e egy demokratikusan választott Országgyûlésnek történettudományos és személyiségjogi kérdésekre politikai választ adni. Mert hiszen Mécs Imre, Petõ Iván és mások fejtegetésében is elsõdlegesen a politikai szempontok domináltak akkor, amikor a 15, illetve a 30 éves kutathatóság mellett érveltek.
Nekem is vannak ez ügyben személyes tapasztalataim ismeretterjesztõként, olyan emberként, aki a közelmúltról publikált vagy igyekezett publikálni. Számos kudarc az elõéletembõl pontosan ehhez a témához kötõdik: nem juthattam hozzá olyan dokumentumokhoz, amelyek egy-egy anyag feldolgozásához kellettek volna, elakadtam még mielõtt igazán ráleltem volna a téma lényegére, emiatt fel kellett adnom bizonyos törekvéseimet, tehát nincs igazán jó emlékem errõl az idõszakról. Azt hiszem azonban, hogy amikor törvényt hozunk, akkor ezektõl a személyes benyomásoktól, tapasztalatoktól valamelyest mégis csak el kell vonatkoztatnunk.
Valamikor, egy évtizede beadtam a televízióhoz egy dokumentumfilm- tervezetet, amely az államosítások 40. évfordulójára dolgozta volna fel az államosító igazgatók késõbbi sorsát. E a film kapcsán volt egy igen hasznos tanácsadóm, aki itt ül a parlamentben, a koalíciós partner soraiban. Sokat tanultam tõle e munka során, és mégis, a levéltár ott és akkor keveset adott. Személyes kapcsolatok révén tudtam bekerülni az ipari minisztérium irattárába, ahol jó néhány folyóméter személyi anyagot néztem át, teljesen baráti kapcsolatok alapján.
Úgy hiszem, egy ilyen törvénynek éppen az a feladata, hogy ezeket az esetlegességeket kiszûrje, ne tegye lehetõvé azt, hogy pusztán kapcsolatok révén hozzáférjen vagy kapcsolatok híján ne férjen hozzá valaki az adott anyaghoz.
(10.40)
Egy kitérõvel a személyiségi vonatkozásokra is utalnék itt: akkor, ezeknek a - akkor úgy nevezték - káderanyagoknak az áttanulmányozása idején jöttem rá, hogy micsoda felelõssége van annak, aki levéltárban kutat, hogy sorsokba, intézkedésekbe milyen mélyen bele lehet látni, és ennek a felelõsségét viselni kell annak, aki kutatásra adja a fejét.
A kérdés persze az, hogy a jelenleg elõttünk lévõ törvényjavaslat elégséges garanciát ad-e arra, hogy ezeket az esetlegességeket kiszûrje. Természetesen kizárni nem lehet, de úgy gondolom - és a személyiségi garanciákról csak ennyit akartam mondani -, a törvény jól intézkedik ebben a kérdésben, jól fogalmazza meg a feladatait, és az adatvédelmi törvénnyel összefüggésben - ahogy errõl már korábban szó volt - megfelelõ garanciákat ad a személyiségi jogok védelmére.
Még egyszer tehát: számomra az a kérdés, hogy feladata-e a mi Országgyûlésünknek történettudományos kérdésekre politikai választ adni. Úgy hiszem, hogy nem. Miközben - még egyszer mondom - érthetõ a törekvés a '90 elõtti dokumentumok megismerésére és megismertetésére. Tehát egy percig nem vonom kétségbe azt az ambíciót, hogy ezt a múltat minél teljesebben meg kell ismerni. De mégis szeretném felhívni képviselõtársaim figyelmét arra, hogy ezeknek a dokumentumoknak a java része idõközben megjelent publikációkban és - ami a fontosabb ennél - forráskiadványokban. Hiszen az a lényeg, hogy a publikációk forráshivatkozásait ellenõrizni lehessen.
És még egy tapasztalatot szeretnék idehozni. Élénken elõttem van egy kép, amely több mint három évvel, három és fél évvel ezelõtt zajlott le itt, a Házban: az akkor elnöklõ, ülést levezetõ elnök lejött a pulpitusról, képviselõi helyére ment, és bejelentette, hogy indítványozza a korábbi Párttörténeti Intézet anyagának - röviden szólva - államosítását. Eufemisztikusabban is mondhattam volna, de ez volt a tény. A lényeg az, hogy az Országos Levéltár kezelésbe vegye ezt az anyagot. Én akkor helyeseltem ezt a dolgot, azzal a fenntartással, hogy természetesen levéltár módjára dolgozzák fel az anyagot - illetve nem kellett feldolgozni, mert rendben volt az az anyag -, és illetéktelen kezekbe nem jut. És bizony, már a demokratikus parlament megválasztása után - ezt valamennyien tudjuk - abszolút politikai célok szolgálatába állították ezt az anyagot. Tessék arra gondolni, hogy mi volt itt sajtóháborúban a megelõzõ években; tessék arra gondolni, hogy a Kahler-bizottság tudományosan alapvetõen megkérdõjelezhetõ munkája milyen célt ért el - ha ugyan ért el valami célt. Tehát hogy ez az anyag, bizony, politikai célok szolgálatába lett állítva, ez legyen figyelmeztetõ önmagában is, és abból a szempontból is - bár ezt a politikusok majd levonják vagy nem vonják le -, hogy politikai célokra használható-e egyáltalán a múlt vagy sem. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem.
Úgy igaz, ahogy Petõ Iván mondta iménti felszólalásában: a történelem egységes, de a megismerhetõség különbözhet. Valóban így van. A szocialisták felfogása szerint azonban a törvényalkotás legalább annyira szól a törvényalkotóról magáról, mint a törvényalkotás adott tárgyáról - jelen esetben a levéltárak sorsáról. Úgy gondoljuk, hogy demokrata módjára viszonyulni egy antidemokratikus korszak dokumentumaihoz, annyit tesz, mint hogy a törvényalkotó nem jelöli ki a történelemben az elsõ- és másodrendû helyet egy-egy korszaknak.
Természetesen valamennyien ismerünk olyan levéltári törvényt, amely különbözõ kutathatósági idõket szab meg. De ezek minden alkalommal az iratkibocsátó helye, minõsége szerint differenciálnak, nem pedig a történeti korszakolás alapján. Én úgy gondolom, ha ebbe az irányba mozdulnának el a módosító javaslatok - tehát az irat-kibocsátóhoz kötnék a differenciálást -, akkor ez meggondolásra késztetné a szocialista frakciót. Demokrata módjára akkor tudnám én magam is elfogadni a differenciálást, ha ez nem politikai alapon történne. És ebben az esetben, úgy gondolom, hogy egy olyan kompromisszum is elõállhatna, amely valamennyiünk megelégedésére szolgálna. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiban.)