KISS GÁBOR (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A törvény elõkészítésének szakaszában mindvégig azt reméltem, hogy ez a kimondottan szakmai jellegû törvény, annak ellenére, hogy politikai természetû vonatkozásai is vannak, a politikai vitákat és megkülönbözéseket el fogja tudni kerülni. Ezért ebben a bizonyos 20 és 30 vagy 15 év körüli polémiában én mindvégig azon az állásponton voltam, hogy a levéltári szakma képviselõitõl nyert információk alapján, kizárólag szakmai érveket fogalmazzak meg.
(10.50)
Azt például, hogy az iratõrzés és az iratátadás kötelezettsége 15 év, a termelõ szerv és a fogadó szerv ettõl ráadásul öt évvel el is térhet. Ha ezen túl is teszi magát, mondjuk, egy ország vagy egy társadalom egy tollvonással - hogy egy képviselõtársam nevezetes kifejezését idézzem -, akkor is következik a feldolgozás fázisa: a naplózás, a pecsételés, a dobozolás, a fondjegyzék elkészítése, a mutatók, a reprográfiák, a technikai karbantartás, a biztonsági filmezés, a fondtörténet összeállítása és a többi. Ezek annyi idõt vesznek igénybe, ami a szakma megítélése szerint újabb 15 év idõtartamot igényel. Így áll elõ az európai gyakorlatban honos levéltári gyakorlat - az iratok átvétele, illetve feldolgozása tekintetében - 30 évben. A rendszerváltást követõen ráadásul nagy mennyiségû nem teljesen feldolgozott anyag is jutott a levéltárakba. Tehát kimondhatná ugyan a törvény a hozzájutás garantálását a 30 évnél korábbra is, azonban ez nem lenne levéltári értelemben szakszerû és nem jelentene igazában garanciát.
Én azonban azt gondolom, a Szocialista Párt, személy szerint legalábbis én, kázuskérdést nem szívesen csinálnék a 15 évbõl; csak látom azt is, hogy ha egyetlenegy ponton a politika primátusának elvét érvényesítjük egy szakmai törvénykezésben, akkor megbomlik az addig kialakult egyensúly. És akkor arról is lehet itt már - nem egészen szakszerû - elõadást tartani, hogy akár azonnal is rendelkezésre lehet bocsátani iratokat tudományos tanulmányozásra. Ez a fajta túllicitálás engem meg emlékeztet, mondjuk, arra az egyszeri fiatal filozófusra, Kratüloszra, aki úgy akart túltenni a mesterén, hogy azt állította: egyszer sem léphetünk bele ugyanabba a folyóba.
Ezért azt szeretném mondani, a legnagyobb tiszteletem mellett is, amit a személy iránt és a megfontolása iránt érzek, hogy ha túltesszük magunkat a kimondottan szakmai érveken - Szabad György képviselõtársammal, professzor úrral a legteljesebb mértékben egyetértek - és engedünk a politika primátusának, akkor egy olyan idõszak gondolkodásmódjának engedünk teret, amit egyébként meg akarunk haladni. Ezért én azt szeretném, ha a törvény maga az európai normákhoz igazodna minden tekintetben, miközben a lehetõ legnagyobb mértékben szavatolná, hogy annak az idõszaknak a történetéhez a kutatók szabadon hozzáférhessenek, amelyrõl itt az elemzésben szó van. De ezt ugyanebben a törvényben kell garantálni, és nem az idõtáv lerövidítésével.
Lehet, hogy nem egészen ide illõ, amit fel szeretnék idézni. Eszembe jut az "Aki szelet vet" címû film, amely a német bíróságok politikai ítélkezései fölött értékítéletet mond ki. Ott a megvádolt bíró azzal védekezik, hogy õ nem tudhatta, milyen következményekkel jár az, ha az elsõ ítéletében a jog és az igazság elõírásain túlteszi magát. S azt mondja neki az Amerikából érkezett és õt vádoló ügyész, hogy önnek már az elsõ pillanatban tudnia kellett, mi lesz a következménye annak, ha az elsõ ítéletében ezeken a kitételeken magát túlteszi.
Ezért gondolom, hogy mindazon tiszteletreméltó elv megõrzésének érdekében és céljából, amelyet Mécs Imre képviselõ úr megfogalmazott, a törvénynek maximális értelemben ragaszkodnia kell a szakmai követelményrendszerhez, és olyan mértékben kell biztosítani és biztonságot szolgáltatni a jogorvoslati lehetõséggel - Rott Nándor képviselõ úrral egyetértve, amit a törvény egyébként tartalmaz is -, ahogy ezt Szabad képviselõ úr mondta, tehát a kutatás szabadságát, a történeti tárgyú kutatás szabadságát ugyanebben a törvényben feltétlenül garantálni kell.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)