DR. SZÛRÖS MÁTYÁS (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Frissebben szerettem volna szólni. A közelmúltban, amikor külpolitikai vitanap volt, akkor már nem jutott nekem idõ, most pedig elég késõn került rám sor, és másképp is kezdem a felszólalásomat, mint ahogy szándékoztam.
Kénytelen vagyok reagálni Jakab Róbertné megjegyzéseire, tudniillik eleve lényeges különbség, hogy ebben az országgyûlésben az egyik kormánypárt egyik vezérszónoka a képviselõnõ volt - ez Szlovákiában egyelõre nem képzelhetõ el, nemcsak azért, mert magyar képviselõk nem tartoznak a kormánypártokhoz, hanem egyébként sem -, ezen kívül ez az Országgyûlés elfogadott egy európai jelentõségû nemzetiségi törvényt, itt nemzetiségi önkormányzatok vannak, és kormányzati szinten vannak hivatalok, amelyek felelõsek a nemzeti és nemzetiségi kérdésekkel való foglalkozásért. Ezek lényeges különbségek, miközben természetesen nálunk is sok a teendõ, ezt mindenki tudja. Ez az egyik dolog.
A másik pedig: Nemes Miklós képviselõtársamnak mondanám, hogy volt olyan politikus, sõt, voltak olyan politikusok a rendszerváltás elõtt is, akik kiálltak a határon túl élõ magyarok sorsáért, és aztán a rendszerváltás után vagy folyamatában ezt az alkotmányban is rögzítettük. Mert az úgy szólt, hogy a határainkon túl élõ magyarok a nemzet részét képezik, és a Magyar Köztársaság felelõs a sorsukért. Tehát volt ilyen.
Ezeket csak azért mondom, mert itt nagyon sok részlet hangzott el, sok minden, ami hasznos lehet, de végül is az általános vitában vagyunk, és nem kell feltétlenül mindjárt magyarázkodnunk, ha mások interpretálják a szavainkat. Nekem egy külföldi egyszer azt mondta, hogy ti azért vagytok magyarok, mert mindent meg tudtok magyarázni.
Most rátérek mondanivalóm lényegére. Néhány gondolatot szeretnék megfogalmazni, illetve felhívni a figyelmet bizonyos körülményekre.
Több képviselõtársam elmondta, hogy a magyar külpolitika három stratégiai célját illetõen nemzeti egyetértés van ebben az országban - ez lényeges dolog, errõl nem szabad megfeledkezni -, és ezek között, úgy gondolom, valamennyien a Szlovákiával való jószomszédi viszonyra törekszünk - ezt is szükséges hangsúlyozni -, csak a kivitelezés mikéntjét és módozatait illetõen látszanak lényeges eltérések. Azt hiszem azonban, alapvetõen mind a hat parlamenti párt képviselõi a jószomszédi viszonyra törekszenek. Emellett azonban arra is gondolni kell, hogy nem feltétlenül alapszerzõdéssel lehet építeni a jószomszédi viszonyt.
Nekem egyébként imponált, ahogy Leitner képviselõ úr, a Kereszténydemokrata Néppárt frakciójából és Rockenbauer Zoltán a Fidesz részérõl kiegyensúlyozottan, körültekintõen beszélt az egész ügyrõl. Én tudniillik elfogadom De Gaulle-nak azt a tézisét, amely szerint a politika alapvetõ formálója a tapasztalat. A tapasztalatokat a politikában és a külpolitikában is meg kell szerezni, ehhez pedig bizonyos idõre van szükség, nem lehet tankönyvbõl megtanulni. Akik lelkesednek ezért az alapszerzõdésért, azok tapasztalatlanságának tudom be ezt elsõsorban - persze, hozzáállás, megközelítés kérdése is.
De nézzük csak! Az alapszerzõdés címe jószomszédi viszonyról, illetve baráti együttmûködésrõl szól. Már itt probléma van! Mi az, hogy baráti együttmûködés? Elég lenne csak együttmûködésrõl beszélni. Az embereket barátság fûzi össze, az együttmûködés pedig kimondottan a kölcsönös elõnyökre, az érdekviszonyokra épülhet, és lehetek valakivel jószomszédi viszonyban, anélkül, hogy barátja lennék. Ez nagyon lényeges dolog. Azt hiszem, itt még egy kicsit visszacseng a régi barátsági szerzõdések szellemisége... (Taps a jobb oldalon.)..., talán nem feltétlenül, gondolom. A politika, a nemzetközi kapcsolatok és két ország viszonya kimondottan és szigorúan érdekekre épülhet.
Tehát ami az alapszerzõdést illeti: valóban nem is arról van szó, hogy a szöveg túlságosan rossz lenne. Az a szöveg önmagában véve nem rossz, bár, meg kell mondanom, hogy ez egy politikai nyilatkozat és szerzõdés keveréke. Mindjárt meg is mondom: nekem korábban is az volt a véleményem, hogy elõször lépésrõl lépésre kellene építeni a kapcsolatokat Szlovákiával - a többi szomszédos országgal is -, és a végén lehetne összefoglalni, betetõzni a folyamatot egy deklarációval; vagy pedig egy politikai nyilatkozattal kell kezdeni, és aztán szépen, lépésrõl lépésre fejleszteni a kapcsolatokat. El kell viszont ismernünk, hogy egy folyamatban vagyunk, ez a folyamat valamikor elkezdõdött, és egy folyamatot végig kell vinni, vagy pedig a választások után, amikor új kormány lépett a színre, akkor kellett volna változtatni nem a stratégiai célon, hanem a kivitelezés módján. Akkor lehetett volna. Most viszont már egy folyamatban vagyunk, ezt végig kell csinálni.
A kormány és az Országgyûlés felelõssége, hogy ki mit ír alá és ki mit erõsít meg, mert itt valóban arról van szó, hogy sietség és kapkodás tapasztalható. Márpedig a sietség, a kapkodás a legrosszabb tanácsadó a politikában. Nem szabad! Azért támogattam Csóti György képviselõ úr ügyrendi javaslatát, hogy halasszuk el most a vitát, mert ez a téma azért megéri az idõt, amit ráfordítunk.
Itt nem arról van szó, hogy bizalmatlanok lennénk a szlovák vezetéssel szemben, hanem azt látjuk, hogy a sietség következtében nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. Errõl van szó. Határidõ volt, nyomást gyakoroltak kormányainkra, hogy az úgynevezett stabilizációs konferencia keretében írjuk alá a szerzõdést. És hol van már Balladur? - kérdem én.
Szóval igazuk van - szerintem legalábbis - azoknak a képviselõknek, akik azt mondják: korábban túlságosan is Moszkvára figyeltünk, most meg mintha túlságosan is a Nyugatra figyelnénk. (Taps a jobb oldalon.) Nekünk önálló, szuverén külpolitikát kell csinálnunk, még akkor is, ha egy kis ország vagyunk. Figyelni kell a nagyokra, de én, aki Moszkvában voltam nagykövet, tudom, mit jelent egy nagyhatalom nyomása.
(18.10)
Errõl van itt szó, és arról, hogy ha akár a szlovák fél, akár a román fél részérõl érzékelnénk: elfogadják azt a tézisünket, amit megfogalmaztunk Orbán Balázs, a legnagyobb székely szobrának avatásakor, hogy Erdély azoké, akik lakják és akiket földje évszázadok óta betakar. Ha ezt a szlovák fél így tudomásul veszi, azt hiszem, tudomásul veszi azt is, hogy az egyenjogúságot minden tekintetben biztosítani kell a magyarság számára, méghozzá társnemzetként. Errõl van itt szó egyebek mellett, és hát ezt nem látjuk.
Nem arról van szó, hogy bizalmatlanság lenne bennünk, hanem arról, hogy a tettek alapján bizony komoly fenntartások és kételyek vannak bennünk.
A következõ kérdés, amirõl röviden szólni szeretnék. A nyugatiak nekünk azt mondják, nem engedik be konfliktusainkat az Európai Unióba, rendezzük dolgainkat szomszédainkkal; többek között - ahogy õk fogalmaznak -, nyitott határ- és nemzeti kisebbségi ügyeinket rendezzük. Kérem szépen, ez idáig rendben van. De a magyar diplomáciának és a külpolitikusoknak arra is figyelni kell, hogy itt különbözõ mércét alkalmaznak. Erre figyelnünk kell. Tudniillik, miközben azt mondják, hogy konfliktusainkat ne vigyük be az Európai Unióba vagy a NATO-ba, eközben az õ közösségükben hosszú évekig elnézték az angol-ír viszálykodást; nincs brit-spanyol megállapodás Gibraltárról; mi aláírtuk - mármint Magyarország, Románia, Szlovákia -, az Európa Tanács úgynevezett nemzeti kisebbségi keretegyezményét, amit viszont furcsamód Franciaország, Belgium és más unióbeli államok nem írtak alá.
Vagy mondok egy más példát. Be akarunk lépni a NATO-ba. Rendben van, mint említettem, ebben nemzeti egyetértés van. Fontos, hogy integrálódjunk. De visszatért-e Franciaország a NATO katonai szervezetébe? Vagy miért lépett ki Görögország a NATO katonai szervezetébõl? Miért jó Ausztriának, Svédországnak, hogy miközben már az Unió tagjai, megõrzik katonai semlegességüket? Ezeket nem azért mondom, hogy zavart okozzak, hanem azért, mert ezeken is el kell gondolkodni, hogy egyenlõ mércét alkalmaznak-e velünk szemben. Tudniillik a másik dolog, hogy nekünk nem feltétlenül ott kell helyet foglalnunk az egyesülõ Európában, ahol azt nekünk kijelölik, hanem nekünk is irányítani kell, hogy megfelelõ helyre kerüljünk (Taps a jobb oldalon.), ne maradjunk a periférián.
Aztán kérem szépen, legújabban az úgynevezett schengeni egyezmény másod-, illetve harmadrendû állampolgárokként kezeli Közép- és Kelet-Európa lakosait.
Mindez nem szabad, hogy minket elrettentsen, de tudnunk kell, hogy nekünk is alakítani kell a sorsunkat, illetve, hogy milyen helyet foglalunk el majd az Európai Unióban. És hát persze nem olyan egyszerû dolog ez, de nekem az a tapasztalatom, hogy akkor fogunk bekerülni - legalábbis így látom -, az Európai Unióba, amikor ebben igazán érdekeltek lesznek az Unió tagállamai. És mi hiába erõlködünk, ha mi a feltételeket ehhez nem tudjuk megfelelõ ütemben elõkészíteni. Húzni fogják az idõt, hogy minél kevesebb kedvezményt kelljen majd nyújtani Magyarországnak.
Mindezek ellenére úgy gondolom, helyes a mi alapvetõ célkitûzésünk az integrációt illetõen. De azért olyan hangok is hallatszottak és hallatszanak, hogy alapszerzõdés szükséges, most már pedig olyan kijelentéseket is lehet hallani, melyek szerint nem fogják mérlegelni, hogy melyik fél miatt nem javultak megfelelõen a kapcsolatok és nem rendezõdtek a konfliktusok. Nagyon eltérõen nyilatkozott, mondjuk, a francia integrációs miniszter és legújabban Karsten Voigt, a NATO közgyûlésének elnöke.
A másik dolog, amirõl beszélni szeretnék, a garanciák kérdése. Kérem szépen, nemcsak arról van szó, hogy egy szerzõdés annyit ér, amennyit megvalósítanak belõle, hanem milyenek a garanciák. Most, amikor Szlovákia és bármelyik állam belépett az Európa Tanácsba, bizonyos követelményeket állítottak elé. És ellenkezõ folyamatok játszódnak le. Ez az egyik dolog, hogy Szlovákia részérõl én nem látom a megfelelõ garanciákat, amikor ellenkezõ lépések történnek; de az európai közösségek, illetve államközösségek részérõl sem, olyan helyzetben - gondoljunk csak bele -, amikor saját embereiket sem tudják megvédeni a Balkánon. Hogyan lehet ilyenkor arra gondolni, hogy, kérem szépen, írjuk csak alá nyugodtan és ratifikáljuk is, a garanciák adva vannak. Nincsenek adva komoly garanciák e szerzõdés gyakorlati érvényre juttatásához.
Ezeken el kell gondolkodni. Azt hiszem tehát, hogy nem az alapszerzõdés szövegével van itt alapvetõen probléma, hanem a körülményekkel, feltételekkel, garanciákkal és így tovább.
Mindezek után összefoglalóan annyit szeretnék csupán mondani - nem kívánok részletekbe bocsátkozni, itt sok minden elhangzott -, hogy eddigi külügyi pályafutásom tapasztalatai alapján erõs fenntartásokkal kezelem ezt az alapszerzõdést. Nem látom tehát érvényre juttatásának, megvalósításának feltételeit, garanciáit és elsietettnek tartom az egészet. Elsietettnek, de hangsúlyozom, hogy miután a folyamat közepén vagyunk, ezt a kormány kénytelen most már végigcsinálni, de le lehetne és le kellene vonni bizonyos következtetéseket legalább a további kapcsolatépítés tekintetében, illetve a további alapszerzõdések kidolgozását illetõen. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon és Kósa Ferenc részérõl.)