KISS GÁBOR (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mielõtt hozzákezdenék tulajdonképpeni mondanivalómhoz, arról kell számot adnom, hogy egy ilyen pillanatban a megszólalással kapcsolatban az embert eltölti a hiábavalóságnak valami furcsa érzete, kételkedés a szavakban: van-e haszna a szónak, érdemes-e megkockáztatni a véleményformálást, lesz-e valamilyen értelemben foganatja, átíveli-e azt a távolságot, ami a véleménykülönbségek között, az emberek elõítéletei között, elõzetesen kialakított álláspontjai között feszül? Kiváltképpen azért kell errõl beszámolnom, mert magam is megéltem a szó elértéktelenedését, az értelmes beszéd elértéktelenedését az eltelt történelmi idõszakban, úgy is, hogy a "tudatformálás"-nak vagy nevelésnek az egész tevékenységét egy furcsa nagyranövesztettség állapotában tartották hosszú idõn keresztül, ami groteszk volt és komikus egyfelõl, másfelõl pedig türelmetlen, tragikus és erõszakos jelenségeket is produkált.
Nem adhatok magamnak más választ - tûnjön ez akár nagyralátónak is -, mint hogy "közdolgokban hallgatni ott, ahol káros vélemény vagy tett nyilatkozik, hû polgárnak nem szabad". De máris visszavonnám azt, amit mondtam, mert nem szeretném magamnak kiosztani a hû polgár szerepét sem, mert nem szeretném magam bárki másnál többnek feltüntetni. De mégis el kell ezt mondanom, mert a káros tettnek, a káros megnyilatkozásnak a mai vitában is volt egy pillanata, amikor úgy gondoltam, hogy a parlamentnek erre reflektálni kellett volna. Ez pedig az, amikor nekünk - akiket szoktak néha más típusú vélemények alapján idegen lelkûeknek tartani - azt találta valaki mondani, hogy tót lelkûek vagyunk és oláh lelkûek. Ebben én azt tartottam mélyen sértõnek, hogy a tótról tótként, a románról oláhként esett szó. Nem tudok azzal egyetérteni, ha a magyart bozgornak vagy a németet boche-nak nevezik, vagy a négert, aki magát feketének tartja, niggernek, mert ebben egy másik náció mélységes lebecsülését látom. Nem hiszek semmi olyan nemzeti elkötelezettségben, amely úgy akar érvényesülni és magát megjeleníteni, hogy másoknak ezt a fajta szerepet kiosztja. (Taps az MSZP padsoraiból.) Azt gondolom, hogy ebben a pillanatban el kellett volna hangoznia egy egymondatos figyelmeztetésnek, hogy az Országház pulpitusa ebben a tekintetben mindenkit mértéktartásra kötelez.
De szeretném folytatni a megkezdett Kölcsey-idézetet, mert õ azt is mondja, hogy "Társaság körében inkább hallgatni, mint haragot gerjeszteni illendõség. Itt és ott csak egyenes, nyílt lélek, csak jóakarat teszik az okos ember becsét, és számláld ide a türelmet is". Errõl az jut eszembe, hogy az emelkedett gondolkodásmód mindig korszerû és idõszerû gondolkodásmód. Kölcseynek volt ereje akkor türelemrõl beszélni - amit olyan ritkán érünk meg.
Van egy másik dilemmám is: lehet-e reménye legalább a megértésnek? A politikai és egyéb elõítéletek, érdekek, élethelyzetek, nézetkülönbségek általi sajnálatos megosztottság viszonyai, körülményei között nem hat-e hátsó szándék által vezéreltnek már az értelmezett gondolatok iránti figyelem megvallása is. Azt már nem is merem mondani, hogy idõnként szívesen tennék elismerõ gesztusokat - ha nem kellene tartanom attól, hogy ezt félreértik -, és azt mondanám Szabad Györgynek, hogy a tegnapi érvelésének szépsége megragadott, vagy hogy Kutrucz Katalin indulatos érvelését mindig tisztelem azért, mert nem látom benne semmiféle jelét a hátsó szándékoknak. Mondom, most még azt is nagyon óvatosan vallom csak meg, hogy ebben a vitában már a múlt alkalommal is elhangzott gondolatok bennem figyelmet keltettek. Mégis azt kell mondanom, hogy a tárgy horderejének megfelelõ érdeklõdés és az ellenzéki érvelés megértésének szándéka vezetett és vezet most is, amikor bevallottan vitatkozni szándékozom némely kijelentéssel. Némely kijelentést értelmezni szándékozom, nem azért, hogy üres rabulisztikába bonyolódjak bele, hanem azért, hogy valamiféle eszmecsere lehetõségét mindvégig fenntartsam. Egy reményem van, hogy nem személyes megtámadtatás, legfeljebb személyes érintettség okán éreznek majd indíttatást válaszolni esetleg azok, akiket megszólítok és akik közül összesen egy képviselõtársam van itt.
(19.00)
Csóti György képviselõtársam vélekedésével szeretném kezdeni, aki a maga elõadói beszédében elmondta elõzetes követelményeit, amelyek mellett támogatna egy alapszerzõdést. Elnézést kérek, hogy nem fogom pontosan idézni - mikor a vázlatomat készítettem, még nem állt rendelkezésemre a jegyzõkönyv. Azt mondta, hogy az alapszerzõdés megokoltságát akkor tartaná természetesnek, hogyha ez nyilvánvaló tenné a politikai akaratot a rendezésre, hogyha elindítana egy folyamatot, amelyik aztán beteljesedhetne és javítaná a nemzeti kisebbség helyzetét. Majd amikor értékelte azt, hogy végül is az alapszerzõdés teljesíti-e az õ feltételeit, akkor tagadó válaszokat adott. Azt mondta, nincs politikai akarat, a túloldalon asszimilációs szándékok vannak, és nem vették figyelembe a kisebbség érdekeit.
Volt egy állítása, a következõképpen hangzott: "A szerzõdés új elemei, ilyen az Európa Tanács 1201-es ajánlása, biztosan nem valósulhatnak meg." Én egy laikus vagyok, és ezt megvallom. Laikusként gondolkoztam a kijelentés értelmén, és próbáltam ezt alávetni szemantikai értelmezésnek. "Biztosan nem valósulhatnak meg": ez egy elõfeltevés, egy valószínûséget megfogalmazó elõfeltevés, és elismerem, Csóti képviselõ úr, hogy a történések alapján, amelyek Szlovákiában zajlanak, rendkívüli mértékben megalapozott elõfeltevés - de nem bizonyosság. Nem bizonyosság sem ismeretelméleti, sem tapasztalati értelemben, mert bizonyosság ez csak akkor lehetne, hogyha az aláírására és a ratifikálására sor kerülne, és az érvényes szerzõdés betartásával kapcsolatban post festum megalkothatnánk az értékítéletünket.
Csóti képviselõ úr úgy oldja meg a problémát, hogy a Szlovákiának tulajdonított ártó szándék kivédésére a nem megvalósulás bizonyosságát akarja, ezt javasolja, ennek általunk való megteremtését, azaz azt, hogy mi ne valósítsuk meg ezt a szerzõdést, azaz ne ratifikáljuk.
A hétköznapi észjárás szerint az ember azt mondaná, hogy a diplomácia fordítva okoskodna: miért ne hárítsuk át az esetleges meg nem valósulás felelõsségét a másik félre, hogy legalább diplomáciai elõnyöket szerezzünk abból a szomorú ténybõl, hogy amit annyira óhajtottunk az nem valósul meg. Mi lehet a magyarázat?
Én az érvelésben látok egy logikai következetlenséget is, mert a képviselõ úrnak volt egy másik mondata, ami így hangzott: "Igazán támogatható akkor lenne az alapszerzõdés, ha lenne benne ígéret." Ha ezen is elgondolkozom, azt kell mondanom, az ígéretnek pontosan akkora a bizonyosságtartalma vagy a megvalósulási értéke, mint a valószínûségnek, annak hogy megvalósult-e a szerzõdés vagy nem. Csak olyan mértékben garantált vagy nem garantált a megvalósulása a szerzõdésszöveg által, mint az 1201-es megvalósíthatatlansága a tapasztalatok által. Nincs nagyobb ereje az ígéretnek, és mégis azt mondom, hogy nem logikai következetlenség az, ami ebben az okfejtésben megjelenik, hanem valami egyéb szempont. Idézem a felszólalást: "Ez a szerzõdés Horn Gyula és Vladimír Meciar külön alkuja volt, a két miniszterelnök egymás tenyerébe csapott." Ha megint elvégezzük ennek az elemzését, akkor az alku önmagában egy olyan kifejezés, amely erre a politikai aktusra bizonyos értelemben pejoratív jelzõt alkalmaz, holott én hozzá szeretném tenni, hogy vannak olyan alkuk, amelyek alkuk valóban, sõt valakiknek a feje felett köttetnek meg, és mégsem lehet õket sem haszontalannak vagy elítélendõnek tartani vagy tekinteni, lásd 1990-nek egyik jellegzetes politikai alkuját.
A másik az "egymás tenyerébe csapott". Megkötnek valamiféle alkut - kvázi mint a kupecek, akikben a szándék valamiféle kölcsönös egyezség valaki másoknak a rovására. Én azt gondolom, hogy miközben a kritikák folyton a túloldalra címezõdtek, és onnan vonták kétségbe az alapszerzõdés megvalósulásának elvi lehetõségét, igazában ebben a kifejezésben fogalmazódik meg a politikai fenntartás az alapszerzõdést megkötõ másik fél irányában, és én ebben látom a fenntartásoknak és kétkedéseknek a fõ okát.
A nemzetközi szerzõdés alávetése a belsõ jogrendszernek - volt az érvelés: "Nem lehet olyan megállapodás ebben a szerzõdésben, amely ütközik a belsõ jogrenddel." Ismerõs ez a vita, most nem akarok a részletezés miatt erre kitérni, de azt szeretném mondani, hogy létezik egy megfordított okoskodás lehetõsége is. Az ellentmondás másképp is feloldható: a belsõ jog megváltoztatásával a nemzetközi jogelveknek a primátusa miatt. Szerintem tehát lehetséges, hogy a szlovák állam élni fog a 14. cikkely adta lehetõségekkel, de a ratifikált szerzõdés esetén a vállalt jogharmonizáció kötelezettsége miatt az orvoslásnak esetleg nagyobb az esélye, mintha ezt a szerzõdést meg sem kötik. Az alapszerzõdés nagy politikai elõnyöket hozó pozitívuma szerintem az, hogy egy Európa Tanács-i határozatot államközi szerzõdésbe épít bele, és ez nemzetközi jelentõségû lépés, mert a konfliktuskezelésnek ez az évek óta hangoztatott lehetõsége a gyakorlatban nem sokszor valósult meg. Én tehát személy szerint nem félnék annyira a szerzõdés megkötésének a lehetõségétõl.
Szeretnék még egy másik képviselõtársam érvelésével, mint érvelési típussal foglalkozni, mert úgy gondolom, hogy nem haszon nélkül való akkor sem, ha nem értenek velem egyet. Maczó Ágnes képviselõtársamról van szó.
Elöljáróban szeretném azt elmondani, hogy õt személyében is sok támadás érte az elmúlt négy évben, és én a támadások hangvételét általában méltatlannak tartom. Sokan fogalmaztak úgy, hogy a jelenség, mint olyan, politikai értelemben anakronisztikus. Én ezt nem tudom és nem is kívánom megítélni, de egyet szeretnék megfogalmazni Maczó Ágnes képviselõtársammal kapcsolatban, mint feltétlen elismerést: én úgy látom, hogy az õ politikai szerepe az egy tragikusan felfogott, belsõleg õszintén megélt, cinizmustól mélységesen mentes politikai szerep. Ezért megértem, hogyha a beszédében leginkább a cinizmus vádja ellen védekezett vagy kelt ki.
Azt kell mondanom, hogy belsõleg megélt és komolyan felfogott. Nem úgy, mint azé a politikusé, aki Isten nevét írja a zászlajára, ám naponta alacsonyítja politikai céljai és hatalmi törekvései cégérévé a saját Istenét. Vagy aki azt mondja, hogy "haza", és ha én azt mondom, hogy a haza a legszentebb kötelékekkel összefûzött emberek társasága, akkor egyebet nem csinál, mint az összefûzött társaságok kötelékeit naponta tépdesi - ezt viszont cinizmusnak tartom. Ezért azt gondolom, hogy Maczó Ágnes érvelésével a saját értékrendszerén belül kellene vitatkozni, és én megpróbálom ezt megkísérelni.
Azt mondja, "Ha szabad akaratából két nép szerzõdést akar kötni, semmi helye nincs a politikai zsarolásnak." Állítását elfogadom, csak a "nép" terminust tartom problematikusnak az õ megközelítési szemszögébõl is. Arról nem beszélek, hogy a nép sokértelmû fogalom, hogy ritkán lép önállóan a politikai tevékenység színpadára, hogy mások kötnek szerzõdéseket helyette, arról beszélnék inkább, hogy Maczó Ágnes elõadásában a két nép homogén közeget feltételez itt is és ott is, ezáltal rendkívüli mértékben közel viszi a saját gondolkodását a nemzetállam ott hangoztatott eszméjéhez, holott szándékai szerint a magyar nemzetiség relatív különállásának elismertetéséért szándékozik küzdeni. Ugyanilyen értelemben tartom hibásnak a példáját Sátoraljaújhely és Berlin összevetésében.
A második állítása az: "Európa felelõssége és Trianon szenvedéstörténete kellene hogy morális helyreigazítást jelenthessen. Európát is felelõsség terheli, korrigálni, kiegészíteni kell tehát a trianoni és a párizsi békeszerzõdést, újrarögzíteni a határokat." Az elsõ, amit szeretnék elmondani a "morális"-ra, a morális típusú érvelés. A mai politikai közéletben két szélsõséget lehet megfigyelni: az erkölcsi megfontolás nélküli politikának feltétlen primátusát - ez az elterjedtebb -;, Maczó Ágnes az eszményeken építkezõ politikára teszi a hangsúlyt.
Én pedig arra szeretném figyelmeztetni õt, hogy az eszmények sohasem valósulnak meg a maguk teljességében, a megvalósuláshoz kevés közük van, és a legszebb vagy legszentebb eszményekkel szeretnék példálózni, mondjuk Aranyszájú Szent Jánossal, aki azt mondja "Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királyuk legyek, hozzátok ide, és öljétek meg szemem láttára", amivel nem csinál egyebet, mint szabadon átkölti Krisztust, a megbocsátó Krisztust, aki azt mondta, hogy deus est caritas: az Isten szeretet.
(19.10)
Vagy eszébe idézném Kierkegaard híres dilemmáját vagy példáját, Ábrahám és Izsák, a hit és az erkölcs dilemmáját: hogyha az erkölcsnek engedelmeskedem, akkor a hitemben megrendülök, ha viszont a hitem feltétlensége mellett tartok ki, akkor a fiamat, azaz az erkölcsi parancsolatokat fogom megsérteni. Vagy mondjuk Sík Sándort is idézhetem, aki azt mondja - és talán az õ szavai, mondjuk hitelesnek tûnnek még az én számból is -, hogy "Egészen más a szeretet vallása, mint kötelesség és egészen más az a nyomorúságos megvalósulás vagy meg nem valósítás, amit az emberekben látunk, amit mi, keresztények elsõsorban önmagunkban látunk."
És akkor már csak levonnám a konzekvenciát: egy államközi szerzõdés nem morális igazságtétel és nem a múlt motiválja - vagy nem elsõsorban az motiválja -, hanem egy politikai célszerûség diktálta lépés; a lehetséges közelebb van a morálishoz, mint az eszményi, mint a lehetetlen. És hivatkozom Kossuthra - Maczó Ágnes tisztelt történelmi személyiségére -, aki az exigencia tudományának tekintette a politikát.
A következõ a históriai érvelés. Azt mondta Maczó Ágnes, nagyon szép kifejezéssel, hogy "sírokat lehet annektálni, de a múltat nem lehet annektálni". Ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát feltétlenül elismerem, csak megint van egy problémám: és ez a múlt problémája. Hivatkozhatom a költõre: "sok a múlt, sokféle" vagy Thomas Mannra: "mélységes mély a múltaknak kútja" vagy "a múltunk mind össze van torlódva", és azt szeretném elmondani, hogy minden embernek jogában áll annak a korszaknak és élethelyzetnek a szûrõjén át nézni a történelmet, amelyben neki kellett élnie. Még a sírok ügyében is ez a helyzet, "a sírt, hol nyugszik atyja, kéne megbotoznia".
Olvassuk a történelem irodalmában, hogy Marat-ról egészen ellentétes véleményeket fogalmaztak meg: "a politikus, aki bolsevizálja a felvilágosodás- korabeli filozófusok eszméjét és a nép ügyéért áldoz fel mindent", miközben egy másik értékelés azt mondja: "Rousseau-t utánzó majom".
Nem mernék belebocsátkozni abba, hogy a kiegyezésnek milyen volt a történelmi megítélése, miközben mindkét szereplõ, aki ebben a kérdésben vitatkozott egymással, a magyar történelem rendkívül jelentõs figurája. Ady Endre, akit Maczó Ágnes szintén idézett, azt mondta: "A fátyol borult, az asztal terült, örült az úr-rend a deáki tettnek". Melyik múltról van szó?
És akkor ki kellene térnem a kisgazdákra is. Az apám és az anyám kisgazdák voltak, anyám 90 éves és él, de én emlékszem rá - és még most is tanúsítaná -, hogy õk különbséget tettek, és nem Eckhardt Tibor kisgazdái voltak, hanem Bajcsy-Zsilinszky Endréé, és nem Erõss Jánost szerették elsõsorban, hanem Kiss Sándort szerették.
Mivel Maczó Ágnesnek volt egy olyan kijelentése, hogy a jelenlegi alapszerzõdéssel kapcsolatban is konzekvensen ki kell tartaniuk a Kisgazdapárt egykori álláspontja mellett, én megnéztem a '43-as álláspontjukat, ami már Eckhardt Tibor külföldre távozása utáni álláspont, és abban ezt olvasom: "Külpolitikánk célja Magyarország függetlenségének, nemzeti jellegének õsi határai között szabad, kulturális, gazdasági fejlõdésének biztosítása; részvétel a Duna-völgy népeinek megszervezésében azzal a súllyal és rendeltetéssel, amely hazánkat központi fekvésénél, történelmi múltjánál, a magyar nép erkölcsi értékénél, tehetségénél és kultúrszínvonalánál fogva megilleti."
Megkérdezem: ezt ugyanígy vallják, ma is változatlanul? Rosszul látom, hogyha ebben a szövegben leírva látom a hivatásgondolat, a kultúrfölény és - urambocsá' - a revízió eszméjét is? Azt mondta Maczó Ágnes itt, a mai vitában, hogy õ pozitív diszkriminációt kívánna a nemzetiségi kérdésben. Elolvastam ennek a programnak - amelynek a folytonosságára esküsznek - a nemzetiségi részét is. Ott ez van írva: "A nemzetiségi politika tekintetében az állam polgárainak egyenjogúsága álláspontján vagyunk. Az egyenlõ jogok teljessége az állam minden hû polgárát megilleti; sem nyelvében, sem vallásában, sem érzéseiben, sem kulturális fejlõdés tekintetében kisebbíteni, elnyomni senkit nem akarunk, azonban több jogot sem biztosítani, mint amit az államalkotó magyarság élvez." Ez egyenes ellentmondása a pozitív diszkrimináció elvének - azt hiszem, ezt szintén nem kell bizonyítanom -, és ez egyébként megfelel Meciar miniszterelnök jelenleg hangoztatott álláspontjának, amelynél lehet, hogy kevesebbet akar, természetesen.
Olvastam Kiss Sándort is - aki ráadásul még falumbeli is -, hogy lássam, õ hogyan gondolkodott akkor vagy késõbb ezekrõl a kérdésekrõl. Azt írja: "Az egyetemre kerülõ évjáratok általában abban a szemléletben nõttek fel, hogy minden bajnak Trianon az oka. Ez a történelemszemlélet ma nagyon naivnak és gyermekesnek tetszhet, de ne felejtsük el, hogy a '30-as években egyetemre kerülõ fiataloknak már nem voltak közvetlen élményei az összeomlásról." Azt írja a Soli Deo Gloriáról és Sárospatakról: "Itt hallottunk elõször arról, hogy Magyarország bajainak nemcsak Trianon a forrása, hogy Trianon a megoldatlan magyar társadalmi kérdések következménye is." Itt hallottak arról, hogy miként pusztult a magyarság Erdélyben, a Felvidéken, a békebeli boldog Magyarországon.
Mi a "kisgazda" most, hogyha az elõzõ történelmi idõszakban ezeket a különbségeket ilyen szignifikánsan hordozza egy politikai párt? Mert ha eltekintünk a történelem konkrét tanulmányozásától, elõállhat a mindig képzete, a sorsszerûség, a mitizált történelem sötéten látása, a kiegyenlítés szándékából született képzelgés a nemzeti nagylétrõl, az erkölcsi világrendhez, de legalább az Európához benyújtott fellebbezések stb. Ezzel együtt jár, hogy az erkölcsi igazságosság alapján követeljünk jutalmat történelmi érdemeinknek másokkal szemben.
Az istenhez írt fohászban - Kölcsey Himnuszára gondolok - ez helyénvaló, indokolt és felemelõ, a politikában azonban gyakran sugall rossz tanácsokat. Egész államrezont fel lehet építeni ilyenfajta politikai eszmekörre, ezt már nem egyszer megtettük - a XX. század folyamán már legalább egyszer -, tragikus következményekkel. Ha itt lenne Maczó Ágnes - akit mélységesen tisztelek, akit ráadásul szépbeszédû embernek tartok, aki nagyon pontosan fogalmaz -, akkor utoljára még arra kérném, nézze meg azt a mondatát õ, a stiliszta, a példásan szép beszédû ember, ami így hangzik: "és ez nem lehet hiú ábránd, ha ezeknek az országoknak s politikusaiknak az egymással szembeni szándékai valódi békére törekvõek." Az egymással szembeni szándékokat lehet elterjedt nyelvi hibának, de Maczó Ágnes esetében elkerülendõ nyelvi hibának minõsíteni.
Nem kívánok visszaélni képviselõtársaim türelmével, és miután a harmadik képviselõtársam szintén nincs jelen, akinek a kijelentéseivel szívesen vitatkoznék - Németh Zsoltról van szó -, ezért inkább azt mondanám, nagyon röviden, hogy az õ felszólalásában a felszólalása indulatosságára figyeltem, mint ahogy fiatal képviselõtársaim indulatosságára olyan gyakran. Velük szemben ülök, és sokszor elgondolkodom azon, hogy miért ez az indulat vagy miért ez a - idõnként azt is fogalmazhatnám, hogy düh? Mit gyûlölnek az apák nemzedékében olyan nagyon? Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy én magamat az apák nemzedéke képviselõjének érzem. Joggal felróhatnak nekünk mindenféle bûnt, ami az eltelt negyven esztendõben, az õ életüket megelõzõen is általunk elkövettetett, mégis inteném õket belsõleg és idõnként gyakran. Amióta megtették a politikai fordulatukat, a félkonzervatív vagy konzervatív politikai fordulatukat, ebbõl következõen azt kell feltételeznem, hogy gyakrabban fordulnak oda, mondjuk, a Bibliához, és Németh Zsolt esetében pedig egészen természetesnek is tartom azt a Máté evangéliumában lévõ bibliai igét, hogy legyetek egy kicsivel megértõbbek az apák nemzedéke iránt. Ott az van benne, hogy "Azt mondjátok, ha mi az apáink korában éltünk volna, nem lettünk volna bûntársaik a próféták vérében. Ezzel tesztek bizonyságot magatokról, hogy fiai vagytok azoknak, akik megölték a prófétákat."
Ezt borzasztóan fontos momentumnak tartom, mert itt nemcsak fiatal emberekrõl van szó, akik meg akarnak tagadni egy korszakot, hanem fiatal politikusokról, akiknek szükségük lenne arra, hogy distinkciókat tegyenek, hogy a megítélésben különbségeket tegyenek, hogy emberek között is különbségeket tegyenek, és szituációk között is különbségeket tegyenek, és ennek alapján tanúsítsanak az ítélkezéseikben önmérsékletet, hogy ne kövessenek el olyan hibákat, mint amilyeneket a megelõzõ nemzedék elkövethetett.
(19.20)
Az alapszerzõdés aláírását támogatom. Úgy gondolom, jóváhagyása a diplomáciai nyomásgyakorlásnak egy eszköze, a nemzetközi megítélés javunkra való fordításának, bizonyos értelemben egy erkölcsi fölénynek kinyilvánítása, egyértelmû szándékaink bizonyítéka lenne. A jelenleg nemzetközileg elfogadott kisebbségpolitikai megoldásokat véleményem szerint tartalmazza, a Szlovákiában élõ magyar nemzeti kisebbség a ratifikálásban - úgy gondolom - érdekelt, mert a megerõsített szerzõdés érdekeinek védelmét jelenti, különös tekintettel az 1201-es beemelésére.
A nemzetközi jog elsõbbségérõl meg nem felelés esetén már beszéltem, továbbá szeretném leszögezni: meggyõzõdésem, hogy ma Európában határkorrekció sem történeti sérelmeket, sem jelenlegi feszültségeket nem orvosolhat. A megoldás az integráció útja, amelyben hosszú idõ óta - akár felismerték már ezt, akár nem -, érdekeltek ezek a kis államok, amelyekkel együtt élünk ebben a térségben, és én úgy gondolom, nemzeti önbecsülésünk fontos alapja lehet, ha erre a kezdeményezõ lépésre el tudjuk szánni magunkat, és ezt a ratifikációs aktussal be is tudjuk teljesíteni. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)