DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elmúlt évek folyamán hozzászoktunk ahhoz, hogy a társadalombiztosításról szóló parlamenti viták zárt körû klubban, kis szobában is megtarthatók. Ezt a hagyományt az új parlament is követi: ismerõs arcok - bár lassan már mind a háromszáznyolcvanhatan ismerjük egymást, de mégiscsak ismerõsebb arcok - vannak jelen, és tulajdonképpen helyénvaló is ez. Helyénvaló. Én mindig nehezen élem meg azokat az újságírói vagy lakossági megnyilatkozásokat, amelyek egy ilyen tömegû szabaddemokrata képviseletet például kifogásolnak - de mondhatnék kereszténydemokratát is, most nem pártoskodni akarok.
Mirõl is van szó? Egy-egy szakmai törvény tárgyalása során azok szoktak jelen lenni a polgári demokratikus parlamentekben, akiknek ott érdemi mondanivalójuk van, vagy akik a vitában érdemben részt akarnak venni. Ez belefér az egészséges parlament mûködésébe. Nem fér bele azonban az, hogy most, amikor júniusban végre tárgyaljuk az ez évi költségvetést... - minek a költségvetését? A nyugdíjágazat, az egészségbiztosítási ágazat költségvetését -.., akkor a területért felelõs tárca nem képviselteti magát. Nem ügyrendi a megjegyzésem, mert nagyon jól tudom, hogy a törvény beterjesztõje a Pénzügyminisztérium, és már a klubba tartozónak számít a pénzügyminiszter politikai államtitkára... (Derültség.) - gyorsan változó, 16 milliós fõnökök mellett stabil pontja a pénzügyi kormányzatnak. (Derültség, taps a jobb oldalon.) Jogilag tehát helyénvaló ez a megoldás. Szakmailag azonban..? Mit gondolnak most azok a nyugdíjasok, akik a népjóléti tárcától várják azt, hogy érdekeik, gondjaik és bajaik kormányzati szinten a lehetõségekhez képest képviseltessenek; vagy mit gondolnak azok az orvosok, akik azt képzelik, hogy az ágazatért felelõs minisztérium, noha nem érdekképviseleti szerv, de mégis a szakmai szempontok érvényesítésére hivatott legfõbb kormányszerv.
(9.50)
Nincs jelen az ágazat, és ez önmagáért beszél. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy ennek a vitának itt nagyon sok értelme nincs. Ez arról szól, hogy a dolgok eldõltek, a szavazógépek szavazni fognak, s itt sem védeni nem érdemes az ellenzék kérdéseit vagy támadásait, sem valamifajta jobb eredményt nem lehet kihozni.
Ennek ellenére azt hiszem, hogy nekünk, ellenzékieknek mégiscsak fel kell tennünk kérdéseinket, illetve el kell mondani gondolatainkat; ennyivel tartozunk azoknak, akik ideküldtek minket ebbe a Házba. De más rosszkedvûségrõl is számot adhatok ezen anyag kapcsán. A magam részérõl öt pontban kívánom most az általános vita jelen szakaszában elmondani a társadalombiztosítási alapok költségvetésével kapcsolatos gondokat.
Az elsõ pont sokak által érintett: ez a bizonyos késedelmes benyújtás kérdése. Nincs értelme már elsorolni a különféle fázisokat, beterjesztéseket és visszavonásokat; képviselõtársaim ezt már megtették. Nem tudom megállni, hogy egy minõsítõ szót azért - bár igyekszem indulatok nélkül és visszafogottan szólni a kérdésrõl -, ne mondjak: szánalmas vergõdés volt az kormányzati munka helyett, ami a tavalyi beterjesztés hiányától a mostani beterjesztés megvalósulásáig, majd a parlamenti szakértõk megdolgoztatása után a B-változat visszavonásáig terjedt.
De mi lehetett e mögött? Tegnap a Kereszténydemokrata Párt sajtótájékoztatóján már elmondtuk, hogy fel lehetett volna tételezni, hogy e mögött a hatalmas idõcsúszás mögött egy olyan nagyon komoly tevékenység van, amihez kellett az idõ, aminek az eredményeképpen egy megbízható, szakmailag megalapozott, jó költségvetés van a kezünkben. Õszintén szólva, képviselõtársaim, ezt nem láttam. Nem látható, nem fogadható el, hogy az ide beírt számok reális számok, hogy ezek a számok tarthatók, hogy egyes tételek nem lesznek sokkal magasabbak, mások sokkal kevesebbek. Nem megalapozott ez a költségvetés nagyon sok szempontból, tehát nem megalapozó munka húzta el az idõt.
Érzésem szerint itt egy ugyanolyan jelenség zajlott le, amely a kormány elsõ évét tulajdonképpen jellemzi: egy belsõ hatalmi harc, ha tetszik - hogy egy kicsit vidámabbra vegyem a kifejezést -, egy kakaskodás a Pénzügyminisztérium és a tb-önkormányzatok között.
A Számvevõszék is arról beszél, hogy elvarratlanok a szálak, nincsenek eldöntve a kompetenciák. Megítélésem szerint valójában el vannak döntve a kompetenciák, mégis zajlik egy kakaskodás: mintha az önkormányzatok tágítani igyekeznének kereteiket. Létrejöttük óta érzõdik egy olyan törekvés, amelyben az önkormányzatok jogalkotói szerepet kívánnak maguknak, és noha való igaz, hogy az egyik felüket ugyanúgy lakosság választotta, mint mondjuk a parlamenti képviselõket, egy állam jogrendjébe nem illeszthetõ be a jogalkotás megduplázása.
Rendeleteket kormányszervek, parlamentnek felelõs kormányszervek hozhatnak, törvényeket pedig parlament alkothat. És legyen bármilyen demokratikusan választott önkormányzat, közjogi értelemben ettõl eltérni nem lehet. A jelenleg hatályos törvény azonban szinte példa nélküli gesztust gyakorolt az önkormányzatok felé, amikor a kormány rendeletalkotó tevékenységéhez vétójogot biztosított az önkormányzatoknak. Ez nem szokásos, hölgyeim és uraim, ez egy társadalmi békére törekvõ lépés volt annak idején, amire nem az lett volna a méltó válasz, hogy akkor a parlamenttel szemben is legalább vétójogot akarunk. Hiszen ennek a két lépcsõnek meg kell lennie, valóban, ma is azt mondom - nemcsak mint az akkori törvény beterjesztõje, hanem mint mai ellenzéki politikus -, hogy a kormány ne hozzon az önkormányzatok feje fölött és ellenükre õket érintõ rendeleteket. Erre az önkorlátozásra, azt hiszem, erkölcsileg köteles minden kormányzat.
Ugyanakkor ellenzéki pozícióban is azt mondom, hogy a kormánynak kell legyen annyi szuverenitása, hogyha nem tud megegyezni egy konkrét szakmai ügyben az önkormányzatokkal, fordulhasson a saját parlamentjéhez. Azért mondom, hogy saját, mert minden kormánynak többsége van, tehát nagy valószínûséggel a kormány álláspontja gyõzedelmeskedni fog. De ez egy széles körû társadalmi kontrollnak van kitéve, ahol egyrészt az ellenzék egyfajta kritikával az igaz ügy mellé állhat, ha a kormány nem azt képviseli, és meggyõzheti kormánypárti képviselõtársait, hogy egy adott ügyben ne támogassák kormányukat. Erre az elvi lehetõséget meg kell adni, de arra nem, hogy nem törvényhozó testület törvényhozásra törekedjék.
Azt hiszem, hogy ez egy világos kompromisszum és jól leosztott szerep. Nem értem tehát, hogy mi az, ami itt megoldatlan, hacsak az nem, hogy valamelyik fél nagyobb hatalmat akar magának szerezni, mint amit egyszer az Országgyûlés már megtárgyalt és elfogadott; s eddigelé ez az Országgyûlés sem látta értelmét - és remélem, hogy nem is fogja látni értelmét -, hogy ezt megváltoztassa. Ez a hátsó bokszmeccs zajlott az elmúlt idõszakban.
Azt lehet sérelmezni, hogy a kormány beterjeszt egy más változatot, de nem jogtalan, ha beterjeszti. A felelõsség az övé ugyanis, hogy aztán visszavonja-e; nekem errõl az az érzésem, hogy elõbb kellett volna kompromisszumot kötni. Ez így annyira szétzilált, nem világos vonalvezetésû kormányzásra utal, ami semmiképpen nem fog a jelen parlamenti ciklus kormányzati munkájának dicsõségtáblájára felsorolható tényekhez tartozni.
Le is kellene zárni ezeket a vitákat egyszer s mindenkorra, mert ha minden költségvetés során újra meg újra elõjönnek, akkor ki leszünk téve annak, hogy ezek a rekordok - amelyek megszülettek -, megdõlnek. Márpedig nagyon szeretném, hogy júniusban többet társadalombiztosítási költségvetésrõl csak akkor kelljen tárgyalni, ha átrendezzük az egész államháztartást és ha, mondjuk, szeptembertõl kezdõdik a költségvetési év, akkor ez még egy viszonylag elfogadható idõpont lenne.
Itt két pótköltségvetés között vagyunk éppen, az egyiket rövidesen meg fogjuk szavazni, a másikat pedig, gondolom, már írják, tehát azt a hibát nem követtük el, hogy a költségvetéstõl elszakítva tárgyalnánk a társadalombiztosítást; egy permanens pótköltségvetési folyamatban élvén, ez a helyzet végül is még decemberben is fennállhat.
De ennyire gúnyolódni talán nem méltó, mégis azt mondom, hogy nem volt méltó ez a hátsó vita és ez a lehetetlen helyzet. Én most nem vettem elõ a komputerbõl azokat az idézeteket, amelyeket az elõzõ ciklusban ellenzéki képviselõtársaimtól kaptam, amelyek elhangoztak az egyik év januárjában, a másik év februárjában, szidalmazandó az akkori népjóléti kormányzatot, hogyhogy nem tudta az elõzõ tárgyévet megelõzõ évben keresztülvinni a társadalombiztosítási költségvetést . Nem hoztam elõ az idézeteket, bár elõhozhattam volna. Inkább azt kérem az érintettektõl, nézzenek egy kicsit magukba, és most megint Eörsi Mátyást fogom idézni távollétében; egyszer már megtettem, amikor az egyik ilyen megnyilatkozását idéztem, majd õ megkeresett utólag és elismeréssel adózott a memóriámnak.
(10.00)
Mondtam: engem szidtatok, persze hogy megjegyeztem! S akkor a beszélgetés folyamán elhangzott egy mondat: bizony, mindenkinek kormányra kell kerülnie ahhoz, hogy belátóbb legyen. Ezt jövendõ ellenzéki képviselõtársaimnak mondom... (Derültség. - Taps.).., mert szeretném, ha '98-ban egy kicsit rendesebben mennének a dolgok.
Ehhez hozzátartozik persze - egy kis öniróniával folytatva -, hogy mindenkinek ellenzékbe is kell kerülnie, sõt az sem árt, ha egyesek örökre ott maradnak. (Derültség. - Taps.) Ezt nem a polgári erõkre mondtam... (Derültség.).., és az ellenzék minden pártjának vagy nevében, vagy szellemében benne van a "polgári" szó. Hadd menjek tovább!
A második kosár, amelyrõl beszélnem kell, az egészségügyi reform kérdése, amely néhány ponton kapcsolódik ehhez az elõttünk lévõ törvényjavaslathoz. Ebben a reformban valami dogmatikus mondat jelent meg az elmúlt idõszakban: a kórházi ágyak számát csökkenteni kell! S kérem, ez a dogma majdnem igaz, csak az a kérdés, hogy hol és mikor és ki által. Ez az elõttünk fekvõ törvényjavaslat nem foglalkozik a kórházi ágyak csökkentésével, egyetlen paragrafusa sem szól errõl a maga konkrétságában; szól viszont egyfajta szerzõdésrõl, amelyet a társadalombiztosításnak kell az egészségügyi szolgáltatóval kötnie.
Meg kell mondanom, hogy ez a szerzõdéskötés kívánatos, sõt szükséges elem, a reform természetszerû, következõ lépése, hiszen nem lehet az egészségügy világának tényezõit egy ilyenfajta szerzõdés nélkül kezelni. Arra gondolok, hogy igenis, világosan rögzíteni kell: egy rendelõintézet, egy kórház, egy orvos is, aki ellát egy bizonyos feladatot, mire kötelezhetõ és mire nem kötelezhetõ, milyen következményei vannak, ha nem teljesít, mire van joga, mit követelhet és õrajta mit követelhetnek. Egy ilyen szerzõdéses rendszer mûködése elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban egy biztosítási jellegû egészségügy legyen Magyarországon. Az, hogy most a törvény rögzíti, beszél róluk, meghatározza ezeket a kereteket, egy helyénvaló elem; persze az már egy nagyon nagy kérdés, mit jelent ebben a szerzõdésben, hogy adott kapacitásra kötjük a szerzõdést, amikor a finanszírozás maga a meggyógyított beteget állítja a dolog központjába, nem pedig az ágyat, amelyen vagy fekszik valaki, vagy nem. Ha nem az ágyak után fizetnénk a kórházat, akkor nem kellene itt nekünk, parlamenti szinten, de még a minisztériumban, miniszteri szinten sem kellene sokat törõdni azzal, hogy éppen hány ágy van abban a kórházban, mert ha a fele üres, akkor - ha egy körömkosznyi esze van annak a kórházigazgatónak - elõbb-utóbb be fogja zárni.
(Akar Lászlóhoz:) Államtitkár úr tagadólag rázza a fejét - ez a negatív bólogatás intézménye. Államtitkár úr, tanulmányozza át, hogy 1993 közepétõl '94 közepéig hány kórházi ágy szûnt meg Magyarországon! Én olvastam errõl egy szakcikket, amelyet a Szekszárdi Informatikai Intézet munkatársai írtak, megítélésem szerint hiteles, mert hiszen ott összefutnak az adatok: 8800 ágy megszüntetésérõl és - ha jól jegyeztem meg a számot - olyan 1500-nyi új ágy létesítésérõl szólt a történet! Hiszen ki meri azt állítani ma Magyarországon, hogy az elmúlt negyven év alatt kialakult kórházi struktúra úgy jó, ahogy van? Sokkal nagyobb igazságtartalma lenne annak a mondásnak, hogy úgy rossz, ahogy van. Csak az a kérdés, ki változtassa meg, és ki dönti el, mi a jó. Hivatalnokok ezt csak rosszul tudják eldönteni - és ezt ne vegye sértésnek az államtitkár úr, mert egyrészt nem õ fogja eldönteni; én önt hivatalnoknak tartom, amíg miniszter voltam, magamat is annak tartottam, és akkor így mondom: mi, hivatalnokok ezt csak rosszul tudjuk eldönteni. És ha a társadalombiztosítás csodapalotájában vagy más, romos épületben üldögélõ emberek döntenek, ugyanúgy rosszul döntenek, mert ugyanúgy hivatalnokok!
Megkaptam Szabó miniszter úrtól ezt a vaskos anyagot azokról a tervekrõl, amelyek felérõl most döntünk - mellesleg az megint egy jópofa dolog, hogy a törvény most megy, a koncepció meg készül. Nos, ebben le vagyon írva, hogy a rendszerre lehet direkt és indirekt eszközökkel hatni, aztán hogy most a direkt eszközök, de egyébként az indirektek... Kérem, ilyen nincs! Csak az indirekt eszközök, vagyis a megfelelõ gazdasági környezet az, ami jó döntéseket eredményezhet! Az összes többi egy urambátyám világba illik bele: ha valamelyik céget preferálja valamelyik kórházigazgató, és a cég valamilyen volt munkatársa vezetõ állami beosztásban van, akkor megmaradnak az ágyak, ha nem, akkor nem maradnak meg az ágyak - ilyen gondolatok merülhetnek fel. Remélhetõleg persze ez nem így van - de soha nem adunk lehetõséget magunknak ilyenfajta csúsztatásra, gondolati felvetésre alkalmas helyzet kialakulására!
Tessék behatóan tanulmányozni a Népszabadság e témakörrel foglalkozó cikkét! A magam részérõl az ott felsorolt aggályokkal maradéktalanul egyetértek. Az aggályokkal és nem a vádakkal. Nem vádaskodni kell meg mindenfajta dolgot feltételezni, de ha egy helyzet aggályos, akkor olyan helyzetet nem szabad elõidézni.
Csökkenjenek tehát a kórházi ágyak ott, olyan ütemben és úgy, ahogy csökkenniük kell. Nem az üres és nem a tele ágyakat, hanem a gyógyító munkát kell finanszírozni.
Nagyon helyes eleme egyébként az elõttünk fekvõ törvényjavaslatnak, hogy valahol céloz arra: kötelezõ áttekinteni azokat a pontrendszereket, karban kell tartani azokat a paramétereket, amelyek megadják ezeket a finanszírozási, kórházfizetési kereteket, de ezen kívül nagyon hiányolok valamit: ebben a törvényben most már le lehetne írni azt a menetrendet, amelyben a kórházak közti különbségek eltüntetésérõl van szó. Engedjék meg, hogy itt egy kicsit visszatekintsek!
Amikor egy teljesítményelvû finanszírozás irányába indult el a magyar egészségügy, nem álltak rendelkezésre árak, amelyeket a megfelelõ teljesítmény mérése után hozzá lehetett volna rendelni a teljesítményhez. Átvettünk egy pontrendszert, amelyet megpróbáltunk a magunk körülményeihez, a magyar világhoz idomítani. Nem állítható, hogy ez a hozzáidomítás jól sikerült - illetve állítható, hogy nem sikerülhetett jó. Ezért azonnal fel kellett állítani egy pontszámrevíziós bizottságot, és örülök annak, hogy most kilátásba helyezünk egy évenkénti karbantartást.
A kórházak között azonban óriási különbségek voltak; indokolt lett volna-e egy egységes magyar átlagárat bevezetni ezen nagy különbségek közepette? Ez a kórházak 30-40 százalékának azonnali tönkremenetelét eredményezte volna, méghozzá nem feltétlenül azért, mert az adott kórházban rosszul dolgoznak, hanem például azért, mert öreg a kazán és túl sok energiát használnak - és így tovább, nem akarok most több példát mondani. Az azonban borzasztóan lényeges, hogyha úgy indultunk el, hogy elõször a teljesítményt ki-ki a maga árain számolhatja el, akkor a következõ lépést is kimondjuk, és elvben ki is mondtuk, csak még nem volt elég tapasztalat ahhoz, hogy idõrendet állítsunk fel, hogy ezeknek az eltérõ értékeknek egymáshoz közeledniük kell.
Ezt a menetrendet fel kell állítani, hogy azok a kórházak, amelyek gazdaságosabban dolgoznak, tudják, hogy bõvülni fognak a lehetõségeik, és ha például az anyagi gazdaságosság mellett szakmai hiányosság van az olcsóbb gyógyítás mögött, akkor készüljenek fel szakmai programokkal, mert hogy jövõre megveheti azt a gépet, amivel már jobb laborvizsgálatokat - és így tovább - tud csinálni.
(10.10)
Az a kórház, amelyik drágábban dolgozik, rendelkezzen idõvel ahhoz, hogy fölmérje, hol kell változtatnia, mert jövõre már csak kevesebb és utána még kevesebb pénze lesz, és kialakul a Magyarországra jellemzõ egységes ár. Ebben az esetben pedig nem kell se kórházat bezárni, se nagyon átalakítani, mert ha az egységes árrendszer mellett életképes marad a kórház, ha a betegek oda mennek, akkor virulni fog, ha nem mennek oda, akkor meg becsukódik magától; legalábbis nem válhat politikai kérdéssé egy ilyen döntés.
Az már politikai kérdéssé válhat valóban, hogy egy aktív ágy leépítésével mi történjék: krónikuságy legyen, szociális részleg legyen, de mindenképpen a köz érdekében legyen fölhasználva. Ez azt jelenti, hogy harmonikus együttmûködésre van szükség a szereplõk között; a kormány egy ilyen szereplõ, valahol a háta mögött a parlamenttel, a társadalombiztosítás, és amirõl nagyon kevés szó esik, de muszáj szólni róla, a gazda. Mert a gazda valahol a területi önkormányzat, az ellátórendszernek durván - mondjuk - a 80 százaléka az önkormányzatok tulajdonában van. Ezen a téren az elmúlt négy évben nem sikerült jó megoldásokat találni, hogy az önkormányzatokat illetõ tulajdonosi jogok és kötelességek hogyan harmonizáljanak az alapvetõ szolgáltatást biztosító társadalombiztosítás és a kormány jogaival és kötelességeivel. Itt vannak megoldatlan problémák, maradtak is, az elõttünk fekvõ anyag ebbõl sajnos semmit nem old meg.
De nem hagyhatom szó nélkül azt, hogy ide kapcsoljam a gazdasági destabilizációs törvénycsomagnak - hogy egy új nevet használjak -, tehát a most még nem jogerõs Bokros-csomagnak azt a részét, ami ezzel foglalkozik. Ez az anyag ugyanis azt mondja ki - bár államtitkár úr nagy figyelemmel kísérte módosító javaslatainkat, de semmifajta támogatásban nem részesítette -, hogy ne szolgáltassuk ki ezt az egész rendszert a tb-önkormányzatoknak. Jelenleg ugyanis sajnos ez történik, ha törvényerõre emelkedik ez az anyag. Ugyanis az önkormányzat, amely eddig tulajdonosi kötelezettségekkel rendelkezett és ellátási kötelezettsége volt az egészségügyet illetõen, ezt a kötelezettségét csak akkor lesz köteles ellátni és olyan mértékig, ahogy a társadalombiztosítás állja a számlát. És ha a tb nem köti meg a szerzõdést a kórházzal, akkor az önkormányzat semmire sem lesz kötelezhetõ.
Lehet, hölgyeim és uraim, hogy a jelenlegi népjóléti kormányzat egyetlen kórházat sem akar bezárni, lehet, hogy a Pénzügyminisztériumban sem születnek ilyen ötletek, lehet, hogy a társadalombiztosítás szakemberei is elálltak ettõl, vagy talán sose gondolták komolyan, hogy kórházbezárásokat terveznek, de a jogi rendszer megnyílt arra nézve, hogy ez bekövetkezhessék. Eddig az önkormányzatok háta mögött ilyet nem lehetett csinálni! S Murphy törvényei alapján tudjuk, hogy ha egy hibát el lehet követni, akkor azt elõbb-utóbb el is követik. Ezért van a bizonytalanság, ezért van az aggodalom, ezért vannak a tüntetések, melyekre mondhatják az illetékes kormányhivatalnokok, hogy fölöslegesek, hogy micsoda indiszkréció, hogy ezek a buta ötletek megjelentek a sajtóban. Mindent mondhatnak. Csak akkor miért hoztak létre egy olyan jogi helyzetet, amely oda teszi a kést a nyakra, és kedvesen mosolyogva azt mondja: nem fogok ám bökni.
Én hiszem talán - mert hívõ vagyok a szó minden értelmében -, hogy nem fognak bökni. De könyörgöm, akkor ilyen öngólokat miért méltóztatnak rúgni? Kétharmados többséggel megszavazták! És elmondtuk, és elmondjuk újra és újra, és újra elmondjuk, tisztelt kormánytöbbség - bár ahogy itt számolom, pillanatnyilag kisebbség (Közbeszólások: Nana! Nana!), rosszul számoltam, rendben van. De nem ez a dolog lényege. A dolog lényege az, hogy itt érdemes lenne odafigyelnünk egymásra, sõt azt is mondom, hogy kötelességünk ám ezen a téren a konszenzusra törekvés.
Ugyanis az az ellátórendszer, amelyrõl most beszélünk, mindenképpen a stabilitást kell jelentse. S e tekintetben nagyon sok stabilitási jel van, amelyeket aktuális politikai célból nem szoktak volt túlságosan kihangsúlyozni. De napok óta hallom például - és most elõre veszek egy pontot, mert az idõ nagyon elõrehaladt, hogy az önök idejét túlságosan ne vegyem igénybe -, hogy születik a nyugdíjreform, és annak gondolatai a következõk: az állampolgári jogon járó alapnyugdíj, a biztosítási elven mûködõ nyugdíj és a kiegészítés. Ha jól emlékszem, ez az, amit az elõzõ ciklusban lefektettünk elég széles körû támogatással - bár erre most nem készültem, de Juhász képviselõtársam bólogat a Szabad Demokraták Szövetségétõl -, és bizony megvolt ott a konszenzus, és úgy tûnik, megmarad továbbra is. Akkor azért kijár az, hogy ezt egyrészt elismerjük, hogy egymásra építkezünk, még ha sok más téren ütközik is a véleményünk, ugyanis ez az egymásra építkezés a parlament mindkét oldala számára politikai tõke, mert ez ad biztonságot a sok változástól elbizonytalanodott, beteg és nyugdíjas állampolgár számára. Tehát én azt gondolom, ne méltóztassanak szégyellni, ha folytatnak valamit, amit mi elkezdtünk, és nagyon remélem, hogy mi sem fogjuk szégyellni, hogy folytatjuk azt, amit önök elkezdtek. De amit elrontottak és most rontanak, azt sajnos kénytelenek leszünk kijavítani. Ezzel viszont önök is így vannak, úgyhogy 1:1.
Akármennyire hosszúra is nyúlik ez a beszéd, mégis szólnom kell egy nagyon lényeges pontról. A szakmai részt már ugyancsak eldöntötte a Ház a Bokros- csomag kapcsán, mégpedig a fogorvosi ellátás átalakítását. Ámde a most elõttünk lévõ törvénytervezet még a Bokros-csomag vitája elõtt íratott le, s a benne lévõ számok - például hogy a fogorvosi ellátás költségei mennyivel lesznek kisebbek -, a parlament által elfogadott módosító indítványok ismerete nélkül születtek.
Márpedig ezen a téren, ha nem is jelentõs a változás - bár én számszerûsíteni nem mernék most semmit, mert akkor a kormányhoz hasonló bátorságról tennék tanúságot, hogy hasszámokat írok be például erre a pontra, mert nem megalapozott a kormány számítása sem -, ennek ellenére azt mondom, hogy egyrészt végig kell elemezni, hogy végül is mit fog finanszírozni a fogászatból a tb és mit nem, s most még nem tudjuk, hogy miként dönt a köztársaság elnöke, aláír vagy nem ír alá - tegnap is kapott petíciót társadalmi szervezettõl, hogy ne írjon most alá -, s ha nem ír alá, akkor vajon mit csinál: ide küldi vissza, vagy átküldi Budára az Alkotmánybírósághoz. Ha oda küldi, akkor mikor fog ez törvényerõre emelkedni - nyilván sürgõssége van egy ilyen anyagnak, de azért mindenképpen megy az idõ - , s noha én nagyon szidalmazom a mélyen tisztelt kormányt azért, mert fél évet késett ezzel a költségvetéssel, mégis azt kell javasolnom, hogy amíg nem emelkedik törvényerõre az anyagot tulajdonképpen megszabó Bokros-csomag, addig az általános vitát itt ne zárjuk le, mert ennek megfelelõ módosításokat kell készítenünk a megfelelõ anyaghoz.
(10.20)
Utána pedig, azt hiszem, pillanatok alatt törvényerõre lehet emelni - természetesen kormánypárti szavazatokkal - a költségvetést, mert nagyon rossz egy rossz költségvetés, de a legrosszabb a nem létezõ költségvetés.
Szólni szeretnék még egy nagyon kényes, de nagyon fontos kérdésrõl. Ez a költségvetés a terhességmegszakításokért befolyó díjakat 300 millió forintra tervezi. Az elmúlt évi tényszám, ha jól jegyeztem meg, 167 millió forint, de mindenesetre ebben a nagyságrendben van. Tavaly 76 ezer terhességmegszakítás történt, abból 375 millió forintnak kellett volna befolynia. Tehát azt állíthatjuk, hogy körülbelül a fele folyt be. Nem tudjuk - mert errõl nem szól a törvény -, mit tervez a kormány, mibõl lesz ez a közel duplájára való vagy 40 százalékos emelkedés, ez a 300 millió forint. Több lesz a terhességmegszakítás?
Közben az igazság és a hûség kedvéért jelzem, hogy Szabó miniszter úr megérkezett, innentõl fogva nem érvényesek azok a megjegyzések, amelyeket távollétére tettem.
Nos, tehát nem tudjuk, mi indokolja ezt a többletet. Az nem kétséges, hogy noha még a Bokros-csomag nincs törvényerõre emelve, már a 25 pont beterjesztésének hónapjában az elõzõ évi tényszámokhoz képest 10 százalékkal emelkedett a terhességmegszakítások száma; márciusban ez az emelkedés 23 százalék volt az elõzõ évi márciusihoz képest. A társadalom tehát teljesen egyértelmûen reagált: megértette a Bokros-csomag üzenetét, és ennek megfelelõen lépett. Ennek a helyzetnek a tragikusságát, azt hiszem, nem lehet dramatizálni - nem lehet túldramatizálni.
Az áprilisi adatok, amelyek rendelkezésemre állnak, nem véglegesek, de ott is egy 18 százalékos emelkedés van az elõzõ évihez képest, s mondom, azok még nem a teljes adatok. Úgy tûnik tehát, idén februárban megállt az a leesés és stagnálás az abortuszok számában, amit a magzatvédelmi törvény elindított, és aminél az lenne a parlament kötelessége, hogy újabb és újabb intézkedésekkel még lejjebb vigye, beleértve ebbe az anyák segítését, a megelõzés kulturált módszereit; sok mindent bele lehet érteni, ki-ki a maga világnézete és felfogása szerint.
Egyet azonban hangsúlyoznom kell most e helyütt is. A régi magzatvédelmi vitánk nagyon heves volt, érzelmek, indulatok csaptak össze, egyben azonban szinte egységes volt a Ház: senki nem tekintette az abortuszt a születésszabályozás módszerének. Ha tehát a magyar társadalom most mégis ehhez a módszerhez nyúl, nagyobb mértékben, mint eddig, ez egy vészjelzés, és erre a vészjelzésre válaszolni kell! S ez a válasz nem lehet az, hogy például növelem a költségvetési tételt a terhességmegszakítások ügyében, és nem növelem a terhesgondozás ügyében - mert az elõttünk fekvõ anyag ezt tartalmazza. Ez elfogadhatatlan!
A várandóssági pótlékot a kormánytöbbség megszüntette, a felét visszaadta más néven, más formában. Ugyanakkor itt elbújtatott vagy 757 milliót az én számításaim szerint, ugyanis még ha emelkedik is a terhességmegszakítások száma, a rendelkezésre álló keret lényegesen nagyobb, mint a szükséges pénz.
Ha lehetõség nyílik rá, akkor módosító indítványt, ha túl korán lezáródik a vita, akkor önálló törvényjavaslatot fogok beterjeszteni annak érdekében, hogy amikor visszafejlesztjük a társadalombiztosítási szolgáltatásokat, akkor a terhességmegszakítást és a társadalombiztosítást válasszuk egymástól teljesen külön. Nem tartozik bele a társadalombiztosítási szolgáltatásokba ez a kérdés. S lehetne találni olyan megoldást, melyben a rendelkezésre álló pénzforrásokat nagyobb terhességi támogatásra fordítjuk anélkül, hogy bárki érdeke sérülne - s ebbe most még a Pénzügyminisztériumot is beleértem.
Egy ilyen jellegû módosítványt készítünk. És mondom, ha az idõ szorítása lehetõvé teszi, ide benyújtjuk, ha nem, akkor "Az anyasági ellátás bõvítésérõl" címmel egy törvénymódosítás formájában szeretnénk érvényesíteni. Azt hiszem, senki érdekét nem sértjük, ha minden terhes anyának rögtön a terhessége igazolt, okmányszerû megismerése pillanatában juttatunk egy összeget és a születéskor egy másik összeget. Ezáltal két helyre kerül az eddig havonta adott támogatás, és elválasztjuk ettõl a terhességmegszakításért - szükségszerûen annak igénybevevõje által - fizetendõ összegeket, mely összeg növelésére egyébként szabaddemokrata képviselõtársaim újságnyilatkozataiból tudom, hogy születtek elgondolások.
Ezek itt nem tudom, hogyan érvényesülnek, de nem volna szerencsés egy olyan rendszert létrehozni most az újra emelkedõ terhességmegszakítási szám idején, amikor intézmények anyagilag érdekeltté válnak a terhességmegszakítások végzésében, mert ez megint egy ellenérdekeltség és egy nagyon rossz üzenet. Olyan rendszert kell kialakítani, amely a jelenlegi törvényi keretek között mûködõképes, de folytatja azt az üzenetet, ami a magzatvédelmi törvény üzenete, abban le van írva. Tehát törvényt idézek, ha mondom: a terhességmegszakítás nem születésszabályozási eszköz. És semmiképpen ne tegye ki magát a kormányzat annak, ami itt a nyugdíjasok világában már elhangzott, hogy úgy akarják megoldani a nyugdíjasok problémáját, hogy kevesebben legyenek. Ugyanezt az élet kezdetérõl is el lehet mondani. Ne mondjunk ilyeneket, de ne is hozzunk létre olyan törvényeket, amelyeket így is lehet értelmezni, mert ezen a téren, azt hiszem, nagyon elkötelezetteknek kellene legyünk, és nagyon azon családok mellé kellene állni, akik a mai körülmények mellett is úgy érzik, a jövõ érdekében vállalniuk kell a gyermekek fölnevelését.
Hölgyeim és Uraim! A nyugdíjakról kellene még beszélnem, de ránézek az órára és úgy érzem, nem élek vissza türelmükkel. Köszönöm, hogy meghallgatták az eddig elmondottakat. Egyetlenegy feszültséget még megemlítek zárásul.
Ha minden igaz, egész évre vonatkoztatva vagy 15 százalékos nyugdíjemelésre számíthatnak az érintettek. S most én nem inflációs jóslatokat, nem nettó bérkiáramlási jóslatokat fogok mondani, csak azt mondom, hogy ezen elõttünk fekvõ költségvetésben az a bértömeg, amely a társadalombiztosítás munkatársaira vonatkozik, 45 usque 67 százalékban emelkedik. Ezt a 15 és 67 százalékot állítom egymás mellé.
Tudom ugyan, hogy nem könnyû körülmények között dolgoznak azok, akik a társadalombiztosítás intézményrendszerében vannak állásban. Ugyanakkor, ha mellé teszem a közigazgatás egészében tervezett visszafogó lépéseket, a tervezett elbocsátásokat, a nullszaldós tervezéseket ezen a téren, a 3 százalékos meg isten tudja, hány százalékos elvonásokat, akkor ez a bértömeg- növekedés itt értelmezhetetlen vagy fölháborító és elfogadhatatlan.
(10.30)
Tehát azt kérem, hogy ezt gondolják végig a kormányzati oldalon. Nem ellenzéki feladat az, hogy például ezen a ponton módosító indítványt nyújtson be.
De itt vissza kell térnem a kakaskodás kérdésére: ki viseli a kalapot? Az elmúlt négy évben arra törekedtünk, hogy a kormányzat minél távolabb tartsa magát a társdalombiztosítás irányításától. Azzal a váddal kellett mindig megküzdenünk, ami a régi idõk gyakorlatától való eltérés, hogy a kormányzat belenyúl, manipulál, elveszi a nyugdíjasok pénzét, a gyerekek pénzét, mert régen a gyerekellátás ment a társadalombiztosításból, nem az egészségügy.
Hogy ez ne legyen, ezért, utólag nézve, önkritikusan is azt kell mondanom, hogy az elõzõ kormányzat túlságosan szabadjára engedte a gyeplõt ezen a téren. Ha itt az egységes államigazgatás szempontjai érvényesülnek, s a szakmai döntésekben való szuverenitását nem sértik az önkormányzatoknak, tehát ez a kritérium, az önkormányzatiság megmarad, de az, hogy ki viseli a kalapot, hogy az kormányzati felelõsség, az viszont lemoshatatlan a kormányzatról. Ezért önök is úgy fognak járni, hogy noha nem önök emelik mint kormány vagy mint kormánypárti képviselõk a fizetéseket ott ily módon, a felelõsség, a politikai felelõsség is önöket terheli. Mi nem kenhetjük másra, mint önökre, mert önökkel állunk kapcsolatban, és ez rögtön mutatja a helyzetet, hogy ez nem egy magánbiztosító. Ez nem önállóan és saját felelõsségére gazdálkodik - ez a mi közös felelõsségünkre gazdálkodik!
Én, elõttem fölszólaló képviselõtársammal ellentétben, már tudomást szereztem arról, hogy az erre a bizonyos forgóalapra való benyúlási lehetõség megmarad, de akkor meg kell legyen a kormánynak az a felelõssége is, hogy ráüssön a sokat markoló kézre. Nekünk korlátozott volt az ilyen irányú lehetõségünk egy adott politikai helyzetben. Önöknek látszólag a legkönnyebb lenne megoldani, mert a vezetõ politikai erõ irányultsága az önkormányzatban és a parlamentben azonos.
Hát kérem, ne hozzanak létre még lehetetlenebb helyzetet, találják meg a harmóniát! Én tehát nem az önkormányzatiság korlátozása mellett, hanem a gazdasági és morális realitások mellett érvelek, és akkor van egy olyan érzésem, hogy nem emelkedhetnek a fizetések a nyugdíjakkal foglalkozó intézményekben jobban, mint a nyugdíjasok körében.
Ezzel a kívánsággal zárom beszédemet, köszönöm meg figyelmüket, és sajnálkozva ismétlem meg, hogy noha vannak közös pontok, de ezt a költségvetést most júliusban - vagy augusztusban, vagy szeptemberben - támogatni a zárószavazáson nem tudjuk. Néhány ponton azonban szakmai érvek alapján segíteni, illetve módosítani megpróbáljuk.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps a KDNP padsoraiban.)